Tammúz
| Tammúz szerző: Cholnoky Viktor |
Hajnalodott. Az Eufrátesz alsó folyása mentén, Mezopotámia véghetetlen rónaságában egy fáradt lovas poroszkált apró, kosorrú lován a város felé. Akkád harcos volt a szuméri törzsből, meg lehetett ismerni hegyes, gomba alakú kucsmájáról, szőrével kifelé fordított rövid bőrködmönéről s a szoknyabőségű, ezerráncos ruhadarabról, amely két szárban takarta a lábát. Rövid nyelű kelevézét maga mellett húzta a földön, s arról, hogy inogva, bókolva ült a lovon, látni lehetett, hogy alszik.
Amint lova odaért az Eufrátesz egyik nagy kanyarulatában lévő kaptatóhoz, amelyen keresztül el lehetett jutni a város száz érckapuinak egyikéhez, hirtelen megállt; az okos állat magában, vezető kéz nélkül nem mert nekivágni a víznek. A lovas erre felriadt, s kidörgölve szeméből az álmot, körültekintett, hogy hol van. Vagy két kőhajításnyira előtte feküdt a város, a szürkülő ég rideg, józan világosságában, lomhán, ragyogás nélkül. Kétszáz sing magas égetett téglafala, amely nemcsak magát a fővárost, hanem elővárosait is rabul őrizte, mint valami végeláthatatlan vörösszürke csík húzódott el a várost körösztülszelő folyam két partjától nyugatnak, keletnek. A harcos éppen a Su-ánna külváros kapujával volt szemben, megismerte a helyet az Eud-ulla templomáról, amelynek tornya, az Edádi-csegál, a Bőség Befogadója, most mintha behunyta volna a szemét: zománcos cserépteteje, amely a napfényben szivárványosan, gyöngyházszínekben ragyogott, most szürke volt, mint az ég, a föld és a levegő.
A templomtól lassú emelkedéssel húzódott fölfelé, végig az elővároson, be a fővárosba a Körmenetek útja, amely kanyarogva kerülte meg a Nimrud tornyát, s mindkét oldalán szárnyas oroszlánokkal szegélyezve, ott veszett el az akkád szeme elől, ahol elkezdődött a világ csodája, az Amrán, amely a szívét, a közepét jelentette ennek a néma, alvó városnak: Babilonnak.
Beid Alnisszor, aki Úr városából, a szumériek lakóhelyéről jött fáradságos úton idáig, rajongó lelkesedéssel, a régi hitét megtagadó s új istenhez esküvő renegátnak a fanatizmusával bámult rá a városra, amelyet csak egyszer látott eddig, gyermekkorában, de akkor örökre magába szívta a képét. Mert az ő népe, a szuméri akkádok, akiknek a törzséből való volt Tára is, Ábrahám apja, aki Úr városából vándorolt le Kánaánba, Szint imádta, a holdnak az istenét, ez a város pedig, az akkori világ közepe, a Napistené volt, akinek ifjúkorában Tammúz a neve, amikor pedig a szőkén ragyogó fürtjei aranyvörösre érlelődnek, akkor Márduk szóval szólítják imádságukban a káldeusok és a méd papok.
Alnisszor szeme mohón járt a szürkén szürke város kövein. Amott, túl az Amránon, a lépcsőzetes téglafalakra rakott csodálatos függőkerteken, amelyeket Nebukadnezár király emeltetett hitvesének, Amutisznak az elszórakozására, feltűntek a Kázernek, a király palotájának az ormai, felettük pedig magasra emelkedve, kiormólva a kőtengerből, ahogy a nevéhez illik, nyugodalmas erővel meredezett az Eszág-illa, a Fej Felemelésének Háza, ahogy a Tammúz istennek a legtitkosabb szent helyét nevezték. És körös-körül, a vége-nem-szakadó városnak minden pontján a tégla nyugalma uralkodott. Nem zavarta itt meg a levegő rétegének vízszintes egyensúlyát semmiféle oszlop, obeliszk vagy kőtű; az épületek mind egymásra rakott s felfelé folyton kisebbedő vízszintes síkokból álltak, mert nem a kő sudarat mímelő vagy kockás tömegben hatalmaskodó ereje volt itt az úr, hanem az égetett agyag, amelynek a kisebb teherbírása lépcsőzetes körvonalakra fosztotta szét az épületek arányait.
Beid Alnisszor nagyot sóhajtott, s a szemére húzta a süvegét, hogy meg ne vakuljon a ragyogástól, amelyet a maga lelke rajongása lopott bele a szürkésvörös téglatengerbe. Vagy már talán nem is egészen az. Mert kelet felől gyáva kis színecskék lopózkodtak bele az ég hamujába, bátortalan, kora ébredéstől még remegő ujjal tüzet rakosgattak a száraz felhők avarja közé. S amint hol lilás, hol citromsárga, hol meg betegzöld fénnyel felkapaszkodott az égre egy-egy vékony kis lángnyelv: a város épületei is félálomban, halk szóval elkezdték ébresztgetni egymást. Az Edádi-csegál szólalt meg először, felemelte gyöngyházpilláját, s egymásba törő hét színével éterszárnyon küldött susogást befelé, a főváros palotáinak. Azok is, ébredeztek, hol itt, hol amott csillant meg egy-egy tető, az első pillantása mindnek buján lila színű volt, csak aztán amikor álmukból kezdtek hidegre józanodni, akkor villant fel rajtuk az okos zöld, a révedező halaványkék vagy a zöldessárga sóvárgó színe. Csak fehér nem látható még sehol, mert nem a szüzességnek a napja volt ez a most kezdődő nap Babilonban.
Mintha nárduslével telt illatos kupa dőlt volna el valahol a szemhatár peremén túl: föld és ég összekötő vonalát egyszerre narancssárga fény öntötte el. Beid Alnisszor felemelte szemét az ég süvegének a legcsúcsára, s akkor látta, hogy az az előbb még fekete-kék félgömb egyszerre acélharanggá vált a feje fölött. A feketesége engedett, de a kéksége még sötétebbre vált. S ez az acélharang ott a feje felett egyszerre megkondult. Halk, érces hang, amely sehonnan s mégis mindenünnen jött, kezdte emelkedő zsongással tölteni be a levegőt. Az Edádi-csegál is felfigyelt rá, nemcsak a tetején, az oldalsó párkányán is kezdtek aranysárga fényben kigyulladni az égetett máz lazúros színei. S bent a városban felvetette magát az első igazi aranyfény, az Eszág-illa arannyal futtatott vert réz álkupolája majdnem hetyke biztossággal nevetett vissza a nevetni kezdő égre.
És ekkor, ugyanekkor az addig halott képen megjelent az első mozdulás is. Az égharang iránytalan kongása irányt vett, a Kázer felől lett mind hangosabbá, s az érc rideg csengéséből asszonyi ének melegére olvadt át. Előretóduló, rendetlenül és mégis rendben haladó embertömeg jelent meg a Beid Alnisszor szomjas szeme előtt. A Körmenetek útja egyszerre benépesedett, hosszú sorban vonult rajta alá az embertömeg, hogy az Isztár-kapunál várja meg Tammúz istent, aki most jön a lakodalmára.
Elhagyták a fővárost, elkanyarodtak az Eud-ulla mellett, mögöttük maradt az Edádi-csegál is, és amint lassan, mind jobban harsogó énekkel, a szisztrumok mind hangosabban abajgó zsongásával felsereglettek a város falára, szemben az akkád harcossal Isztár kapuja fölé: Beid Alnisszor, aki a Holdtól jött a Naphoz, egyszerre átlátta a menyegzői pompát, amellyel népe Tammúzt várja.
A főpap elöl, kettőssé hasított hegyes süvegével, fekete szakállába belefont gyöngyláncokkal, mellén apró, négyszögletes aranytáblákból lánccal összerakott vérttel, keze nárdusolajtól csepegve; mögötte a többi pap, az elöregedettek, sárga, bíboros lila és olajzöld hosszú palástokban, azok mögött a zenészek cinóberpiros rövid köpönyegben, amely mezítelenül hagyta a szárukat, mellettük pedig jobbról-balról, énekelve, a város minden olyan asszonya, aki érdemes már a Tammúz isten ismerésére, mert ismeri a férfit.
Perzsa rabszolgák kezére dörögve nyílt meg az Isztár-kapu, és Beid Alnisszor szinte nem is tudva mit tesz, átkaptatott a gázlón, s vágtatva hajtotta lovát oda, egészen a téglafal legalsó lépcsője alá. Ebben a pillanatban felemelte a főpap nárdusolajtól csepegő kezét, s üvöltéssé stilizált hangon kiáltotta az égre fellépő nap felé:
─ Tammúz, Tammúz!
A káldeusok, a méd papok és az embert már ismerő asszonyok karban kiáltották utána, egészen szembefordulva a nap diadalmasan emelkedő korongjának:
─ Tammúz, Tammúz!
Azután nagy csend támadt. A főpap merev és rövid tempójú hajlongással, némán várta, hogy Tammúz isten egészen belépjen birodalmába. És csak amikor a napkorong egészen felemelkedett a szemhatár fölé, akkor kiáltott hozzá megint:
─ Isztár, Isztár, aki a föld alatt járt érted, szerelmesed vár, a lakodalmad napján ma, Isztár, Isztár!
S a méd papok tompább rezgésű torka mélyebb szóval, a mennydörgéshez közelebb járó hangon így mondta utána az Isztár istenasszony nevét:
─ Asztarte, Asztarte!
És abban a pillanatban felkelt egészen a Nap, és abban a pillanatban Beid Alnisszor egyszerre lefordult a lováról. A fáradtság úgy lopódzott bele az izmaiba, mintha gyönyörűség lett volna, az esze elveszítését boldogságnak érezte, a bágyadás, ami az agyára szállt, valami különös álomlátó erőt adott a lelkének. Amint a földbe fúródó kelevéze szára mellett lassan alácsúszott a teste a zöld fűre, még hallotta a szisztrumok húrjának pengését, hallotta a minden emberi hang legmámorosítóbbját, az asszonyi alt hangot, ami nem felemeli a férfi szívét, hanem buján alája csúszik, azután lefeküdt, és hanyatt vetve magát a földnek, elkezdte kialudni az Úrból való háromnapos, három éjszakán nyeregben töltött útnak minden fáradtságát.
Először jött a semmi; az álomnak az a semmije, amely még csak nem is alaktalan, hanem a mindenség alakját ölti magára. A végtelenség, amelynek látszik a vége, a káosz, amely rendszeresen gomolyog. Azután két óriási gömb támadt a szeme két sarkából, és kezdte összeszorítani az agyavelejét. Ez a szorítás először csak fájt, aztán viszketett, azután kéjes gyönyörűséggé vált, végül pedig arra az eszméletre térítette, hogy valaki a kezével fogja és szorítja a fejét.
Felriadt és felnézett. Valóban fogta valaki a fejét, hosszú, sárgásan bronzbőrű ujjak kulcsolódtak a halántékára, s fölötte egy fiatal, szelíd és mosolygós tekintetű, de izzóan parázsló szemű, szőke hajú ember állt. Maga sem értette, hogyan, de tudta, hogy ez a Tammúz isten, akiért eljött Úrból, a leányos, szűz Holdnak az országából ide, ahol minden forró.
─ Engem keresel, Beid Alnisszor? ─ szólt Tammúz olyan hangján a kérdésnek, amely nem vár feleletet. ─ Itt vagyok. Mert mindenhol ott vagyok.
─ Ó, Tammúz! ─ nyögte az akkád.
─ Ne sóhajts és ne remegj - emelte fel sugárzó ujját az isten -, én vagyok az egyetlen, aki mindenütt jelen vagyok, és sehol félelmet nem támaszthatok. Én vagyok az Isten, aki nem a bosszúállás istene, és nem a vezeklést követelő, hanem az, aki mindent lát, mindent megért, és mindent megbocsát.
A szuméri harcos a fél könyökére támaszkodott fel, úgy hallgatta a Napisten szavát. Az pedig folytatta, kezét megint a Beid Alnisszor homlokára téve:
─ Örökkévaló vagyok, és minden vagyok, azért minden is tudok lenni. Most a beszélgető társad vagyok, aki tanítalak. Hallgass rám, és ne csudálkozzál, ha akár a múltnak, akár a jelennek, akár a jövőnek hangján szólok, mert bennem egyesül örökkévalóságnak az idő. És ne ámulj, ha könnyű szó szólal meg az ajkamon, de ne is borzadozzál, ha komolyra fordul a hangom. Csak az a különbség a kettő között, mintha a nap süt, vagy a felhők permeteznek.
És Tammúz elmosolyodva, a fejét csendesen előrehajtva így kezdte magyarázni a maga isten voltát:
─ Ma ülik a lakodalmam, mert ma van a tavaszi napéjegyenlőség, amikor kezd megtermékenyülni tőlem Isztár, a föld. A születésem akkor van, amikor a tél fordulóra ér, amikor leküzdve az éjszakát, a napok kezdenek hosszabbodni. De meghalok minden esztendőben akkor, amikor jön a rövidre forduló nappal, s amikor megszületik őszi és téli bátyám, a rideg Nergál, akit az uralma teljességében Nébónak hívnak, éppúgy, mint engemet nyáron Márduknak.
Az aranyfejű Isten felnézett itt az égre, talán hazavágyódott, de aztán csak folytatta:
─ Voltam mindig, és leszek mindig, mert én vagyok az örökkévaló, a Nap. Ha jön a jövő, elviszik innen a majd megerősödő népek az én tiszteletemet. Tirusban Adón lesz az én nevem, ami a sémik nyelvén annyit jelent, hogy az úr.
És itt Tammúz arca még mosolygósabbra vált, olyan különös hangon kezdett beszélni, hogy az akkád szinte megborzadt:
- Adón! A zsidók ebből a szóból fogják megcsinálni a maguk istenségét, az Adonájt, aki bosszút áll, és büntet hetedíziglen. A hellének pedig, akiknek örök derű az országa, az Adónt, az urat is kedvesebbnek látják majd, s Adonisznak tisztelik, a csodálatos szépségű ifjúnak, aki Afroditét olyan szerelemre gyújtja, hogy kikönyörgi Zeusztól, hogy az alvilágról is visszatérhessen az esztendő háromnegyed részére. Ugye látod már, hogy ez mind én vagyok: a Nap. És míg Adonáj megtiltja híveinek a disznóhús evését, addig nekem itt a vaddisznó húsát áldozzák, a hellászi mítosz szerint pedig, mint Adoniszt, vaddisznó fog engem megölni. Mert bennem, az örökkévalóban találkozik minden, ami ellentét.
Az akkád elfulladó lélegzettel hallgatta Tammúzt, aki egyre bővebb beszédűvé válva így folytatta:
- A lakodalmam napja van ma, miért ne lehetnék jókedvű, s miért ne mondhatnék el neked olyan dolgokat, amiket most még csak én látok... Minden vallás és minden bölcsesség énbelőlem fog kisarjadzani. Mert én vagyok a legfőbb igazság is, amelyet egykor - hajh, Beid Alnisszor, hol leszel te már akkor! - kétszer kettőnek fognak nevezni. Ma még csak a lelkemet osztották fel négy részre, a leheletem erőssége szerint: amikor jövök, jön a tavasz, amikor menyegzőt ülök, jön a nyár, amikor elöregszem, itt az ősz, s amikor meghaltam, rám teríti fehér szemfedelét a tél. De jön idő, amikor a testemet is négy részre osztják: a felkelésem, a lepihenésem, a garázdálkodásom és a tehetetlenségem szerint. Számmá válok, amelyet szögek és vonalak szerint tud megbecsülni minden iskolás gyerek, az asztrológia misztikumából beletaszítódom a csillagvizsgálás józan dimenziójába, számon fogják tartani jöttömet, mentemet, ragyogásomat, szeplőimet, épségemet, fogyatkozásomat...
Tammúz isten itt kissé elszomorodva hajtotta le a fejét, de azután megint a régi jókedvű, barnáspiros sugár fonta körül a mosolygását.
- De Isten, az mindig leszek! Jön majd lenn a tengerparton, a Jordán vidékén egy ember, aki új szavakat fog hirdetni. Új szavak! Azok is csak az én szavaim lesznek, s az emberek azt az embert is csak az én képemre fogják elgondolni. Az a Jézus, akit Krisztusnak fognak nevezni, megint csak nem lesz más, mint az én újból való megtestesülésem, az új Napisten. Fogantatik a szűz Auróra kebelében akkor, amikor a tavasz legyőzi a telet, a márciusi napéjegyenlőség napján, amit akkori szimbolizmus szerint a Gyümölcsoltó Boldogasszony nevén fognak nevezni. Megdicsőül, amikor tetején áll a nyár, június legtelibb napján, amikor az Úrnapja mind a négy világrésznek hirdeti, hogy a nap a négy évtájék ura. És újra megszületik, amikor elmúlik a hosszú éjszakák világa, amikor megint jobb oldalára fekszik a Nap, és a teljesebb és ragyogóbb képét kezdi mutatni a világnak...
Tammúz isten, aki ezalatt ott ült az akkád harcos mellett a földön, most felállt, és hátrasimítva homlokáról aranyos haját, megváltozott hangon folytatta:
- Mindig és mindenütt csak Én vagyok. Minden az enyém, de én is a mindené vagyok. Az egyedülvaló Isten, aki jelen van mindenben, s bármily alakot öltsek, mindig egy, mert mindig végtelenül sok. Legyek Adonáj, legyek Adonisz, hívjanak Főbusznak vagy Apollónak, tiszteljenek Wotannak vagy Hadúrnak, jelképezzen Jézus vagy az ősparány: egy vagyok, mert minden vagyok. A levél vékony erében, a föld mélyén fülledő kőszénben, az üvegen megtörő szivárványban, a gőzben, a gázban, az emberi kitalálás s a természeti erő minden megnyilvánulásában csak én vagyok otthon: a mindig isten, a folyton isten, a Pantheosz.
És Tammúz kiegyenesedve egész magasságában, forró, illatos, vért és velőt átjáró leheletével odafordult Beid Alnisszor felé...
Az akkád lova nagyot nyerített, az orrával oldalba döfte az urát, úgy ébresztette fel. Beid Alnisszor felemelkedett, tántorogva felállt, aztán lekapva a kucsmáját, felemelte mind a két kezét az ég felé, amelynek közepén ott ragyogott tavaszi lángözönében mosolyogva, mindent látva és mindent megértve a Nap.