Találkozás (Tömörkény István)
| Találkozás szerző: Tömörkény István |
Mihály az ócska subát a homokra terítette és azon fekszik, baloldalon. Mihály mindig a baloldalon fekszik, már egészen hatvanhárom óta. Akkor történt, a nagy szárazság alkalmával, hogy Karácsonyi Dili József, a juhász, úgy találta fültövön ütni jobbfelől, hogy Mihálynak a füldobja elrepedt s azóta erről a füléről Mihály "hibádzik". Továbbá azóta alszik mindig a baloldalán, mert nincsen annak semmiféle értelme, ha az embernek az a füle legyen fölül, amelyen keresztül úgy sem hall semmit. Mihály különben még nem is alszik, hanem a pipát szopogatja. A pipára jól van rácsukva a kupak s így belül lehet a subán; fogja hol az egyik, hol a másik kezével, így melengetőzik, ami nem is baj, mert az idő már hűvösöcske és nagy harmatok esnek. Közelít a szüret ideje.
Hát hiszen éppen ez az. Mihály éppen ezen oknál fogva fekszik kint a homokon, a szőlő első keresztútjánál, mert már ilyenkor csak akad éjjeli vendég, aki a szőlőre rájár. Ember, kutya, malac, meg pulyka és a kacsa. A termést őrizni kell, mert úgy sem sok van. Továbbá majd kell az ára nagyon, mert Mihályéknál úgy áll a dolog, hogy az Etel lány a télen majd férjhez menne. Oda pénz szükséges. Mihály ezen elgondolkozik. Lám, Etel elmegy a háztól. Ha most Sándor nem jönne éppen haza a katonaságtól egészen magára maradna. De Sándor most jön, most kell jönnie, már talán útban is van a városból, mert a manéberektől már hazaérkezett az ezred. A három éve kitelt, hát haza kell jönnie, a mondurt leveti a csillagokkal együtt, amiket gallérjára szerzett, s jön Sándor, nemsokára jön. Mihály szívébe, fekve a subán, melegség és öröm költözik. Régi dolgokra jár vissza az esze. Mikor volt az még, haj, haj, amidőn ő volt így hazajövendő. Mikor az országútról a kukoricás közébe befordult. Meg mikor az udvarra lépett. Mikor a pitvarajtót kinyitotta, s a Citrom kutya szinte röpülve ugrott feléje, és végignyalta az ábrázatát. Mihály mosolyogni kezd és pislog.
A tanyában a kutya dühösen kezd ugatni, de lármája csakhamar vakkantásokra válik s azt is abbahagyja. Valaki jár a ház körül, olyan, akivel a kutya ismerős. Ki lehet, így este, sötétben. Mintha lépések is hallatszanának az udvar szikes földje felől. Mihály fölugrik, kézbe kapja az egycsöves rozoga elültöltőt s a szőlő homokos útján nesztelenül a tanyaudvar felé halad.
Csodálatos. Egy ember áll a tanyaudvarban és a kutya mégsem ugat. A sötétben nem láthatni hogy kiféle volna, de annyi szent, hogy egy szíjas puskára támaszkodva, fejét lehajtva szótlanul áll az udvar közepén ez az alak. Mihály a legutolsó szőlőútnál meglapul, fegyverét, amit eddig tanyaiak szokása szerint, bot gyanánt egy kézben viselt, két kézbe veszi s fölhúzza a kakast, hogy levegye a kapszliról a papirost, amely azt az éji harmatok nedvessége elől szokta őrizni. A kakas csetten, ahogy az első rugóra ér, és zajára a másik puskás hirtelen megrezzen s arrafelé tekint. Mihály fölkiált:
- Sándor fiam!
A puskás húzva maga után a fegyverét, a szó felé halad, és szomorúan mondja:
- Édös apám.
Mihály nem tudja e dolgokat mire vélni. Ím Sándor itthon van, de katonaruhában és puskával. És éjtszakának évadján jött haza lopva, szinte szökve. Mik történhettek?
- Sándor - Sándor! - mondja. - Mi dolog ez, hogy úgy gyössz haza, mint a dezentor?
A fiú rázza a fejét, nézi a földet:
- Az vagyok, apám. Dezentor.
Mihály fölkiált hangosan, hogy még az alvó tyúkok is fölijednek rá:
- Hiszen most telt le a három esztendőd?
A katona hirtelen az apjára tekint, de azután a feje újból csak lehanyatlik. Szégyenlősen mondja:
- Hát elfelejtötte kend, apám?
- Mit, fiam?
- Hogy egy esztendei strófom is van...
Az öreges ember csak néz előbb, mintha nem értené, de azután eszmélni kezd. Nini. Csakugyan elfelejtette, hogy még egy esztendő büntetése van neki, leszolgálnivaló. Szegény Sándor. Magához öleli, a mellére vonja a fiút.
- Elfelejtöttem, szögény fiam, elfelejtöttem.
A fiatal katonát elhagyja az állhatatosság; ahogy a feje az apja mellén pihen, sírva fakad.
- Nem bírtam, apám, tovább állni - zokogja -, odabent, hogy a többiek mind szabadultak, neköm mög ott köllött maradni.
- Értöm, értöm - vigasztalja az öregebb katona.
- Kiszöktem. Elhoztam a fegyvert is, hogy agyonlüvöm magamat valahun a rétön. De nem vitt rá a lelök. Gyüttem, gyüttem, míg csak ide nem értem.
Az öreg hallgatva mered a fiára.
- Sándorom, Sándorom - szól -, majd letelik.
- Sohase telik le apám, sohase - sírja búsan a fiú.
- Én nyolc évet szolgáltam, mégis letelt - felelt Mihály.
A fiú ezen kicsit elcsöndesül. De hogy fegyveres szökése az eszébe jut, újból csak azt mondja:
- Mi lössz most apám? Mi lössz?
Mihály elgondolkozik.
- Hát csak fogj be fiam, sebössen - mondja aztán. - Majd beviszlek. Ahun kiszöktél, ott visszaszöksz.
S magyarázólag teszi utána:
- Más mód, fiam, itt nincsen.
Vannak a kaszárnyákon belül alakok, akik elütnek a többitől. Legtöbbnyire csöndes és szótlan emberek, mintha örökké bánkódnának valamin. A fiatalabb katona a sorsukat nem is igen tudja, de még az egyivásúak sem mind, s az évek alatt azok is elfelejtik. Néha, pár napra még ők maguk is. Csak bent, a századirodában a róluk való írások nem felejtenek el semmit. Azoknak a mindenféle rovatai között piros tintával van aláhúzva az ilyen emberekről néhány szó, leginkább az: ex offo. Az exoffósok azok, akik a sorozás elől bujdokoltak, hivatalból kerestettek a bujdokolásból elő s büntetés gyanánt a három év helyett négyet szolgálnak. Van olyan is, akit a haditörvényszék bezárt, s azt az időt, amit a börtönben töltöttek, szintén utána kell szolgálniok. Ilyenek az öncsonkítók is.
Ők maguk szégyenlik és restellik a sorsukat, említést soha nem tesznek róla. A katonaságnál mindig büszkeségszámba megy, hogy melyik évbeli sorozatnak van "legfölül a szabadságos kis könyve", vagyis hogy kik szabadulnak ki leghamarább. Alig van nap, hogy ezt az öreg baka ne emlegetné. A fiatalabb még sóhajtozik, csak éveket számol, az öregebb már hónapokat.
- Csak hat kis hónap még, annak is a fele éccaka.
Mondhatni, az egész három esztendőn át ott van a gondolatában a szabadulás ideje, s ennek a napjától függőleg különbözteti is meg magát: regruta, fiatal katona és öreg baka. Az ex offós emberek viselik terhüknek súlyát. Sorozás szerint a szabadulókhoz tartoznának, az írás szerint nem. És még a bánat azon tettük iránt, amelynél fogva ide jutottak, egykedvűségben és lemondásban nyilvánul náluk. Különösen azoknál, akik nem bűnt követtek el, talán nem is tudták, hogy mit cselekszenek.
Annak idején Sándor nem tudta. Amit tett, az régen volt, nem sokkal a besorozás után, mikor szomorú újoncokkal van teli a kaszárnyaudvar, akik mind sóvárogva gondolnak hazafelé és menekülni szeretnének az új szokatlan élet elől. Van, aki megszökik. Van, aki felköti magát. Másik meg betegséget szimulál. Sándor, az elbódult Sándor nem ezt tette. A konyhába osont, s ott tetten érték, amint csapkodta a nagy húsvágó kést a jobb keze mutatóujjához, hogy majd levágja.
A nagy késsel egy ujjat lecsapni könnyű a másét, de a tulajdon magáéra mégiscsak óvakodva sújt az ember, s így Sándor nem fejezhette be tettét, mivel rajtaérték. Az ujj még egy darabban volt, s nem történt más baj, mint hogy kapott a Sándor egy esztendőt, amivel többet szolgál.
Az első évben ez nem sok gondot okoz. Hiszen úgy tetszik, a három esztendőnek sem lesz soha vége, így talán elő sem következik a negyedik. Eltelik a második év is. A harmadikban azonban sír a lelke. Mi lesz, ha a többi elmegy, s ő itt marad?
A többi elment. Ahogy a szabadságosok szoktak menni, örömmel, vidáman, ölelkezve. Nem is mert közéjük elegyedni, elbújt előlük, hogy a sorsán senki se szánakozhasson. Csak mikor már mind elment, csak a fiatal katonák maradtak a kaszárnyában, tört ki belőle a tehetetlenség névtelen dühe. Sírt és átkozódott. Ahogy az este leszállott, éles töltényt tett a zsebébe, a folyosón leakasztott a szegről egy fegyvert és kiosont a nagy sárga házból. Maga sem tudta, mit akar, hol lövi meg magát, vagy egyáltalán mi történik vele. Ment azon az úton, amelyen a lelke járt, amerre a többiek, akik szabadultak, szintén haladtak a tanyák világába. Lépdelt az éjben, míg hazaért, s a tanyaudvarban búsan megállott.
Sándor befogta a lovakat, Mihály beszólt a házba Etelhez, hogy elmegy a kocsival, dolga van, csak reggel kerül elő. A lány kérdezte félálmosan, hogy mi dolga volna, de az öreg elhümmögte a választ, s kifordult a szobából.
- No gyerünk - mondta odakint.
- Szólnék a húgomnak, apám.
- Sose szójj - vélte Mihály. - Jobb, ha mög se tuggya, hogy ideki vótál.
Némi feddés, intelem van ezen apai szavakban, és Sándor elszégyenül. Úgy véli, hogy most majd az úton az apja dorgálni és feddni fogja. És azt majd nagyon nehéz lesz hallgatni.
Pedig nem. Mihály egy szót sem szól, nem is beszélhet, mert nagyon sebesen hajtat. Csak mikor egészen a város alá, a kaszárnya hátulja mögé érnek, a sötét és elhagyatott utcában kezd lassan léptetni a lovakkal. Kőkerítés van itt, az időn túl kimaradt katona azon szokott bemászni, hogy észre ne vegyék. A kocsi megáll és leszállnak. Mihály halkan nyújt Sándornak még egy papiros bankót, aztán int a falra. Jó nagyot kell ugrani, hogy a tetejét két tenyérrel elkaphassa az ember, azután már könnyen megy a fölhúzódás. Sándor fönt van a fal tetején, Mihály felnyújtja utána a fegyvert és azt súgja:
- Ha röndbe leértél, ne szólj, csak dobj ki egy kavicsot az útra.
Sándor int és leugrik a fal túlsó oldalán. Némi kis zuhanás hallatszik. Az öreg ember a kocsijához megy, fölül és vár. Szívében aggodalmak vannak. Hátha megfogják? Legalább a fegyvert nem kellett volna vele adni...
De e pillanatban kavics esik ki a kaszárnyaudvarból a kerítésen át, s utána nagyobb bizonyosság okáért még egy. Mihály megemeli a kalapját, a gyeplőhöz nyúl, és megkönnyebbülten mondja a lónak:
- No, Kesej, no...