Töprengés (Szalay Károly)

Töprengés szerző: Szalay Károly

Kétségek árja háborog agyamban,
Világok sorsán vivódok magammal;
S ki meg nem értem véges földi létem:
A végtelenben járok gondolattal.
Mindig csak ez, hogy „küzdj és bízva bízzál!”
Miért? kiben? Benned tán, fényes ég?
Hol pusztuló s most született világok
Csalóka fényű, milljó napja ég...?
Hol nincs határa térnek és időnek,
Kezdet s a vég határa összefoly,
S örök titok nagy tengerébe vész el
Könyhullatás, kétség s szelíd mosoly?
Vagy benned bízzak, szűkhatáru élet,
Mely labdaként dobálsz örvényiden
S a mig körűlem léti harcz üvöltöz,
Eszményi czélt nem látok semmiben?
Hol az erény kereszten vérzik el,
A míg selyempárnán henyél a bűn
S gúnyos kaczaj zsibong fülébe annak,
Ki ég felé tekint, kitartva, hűn?
A hol örök felejtés árnya rejti
Annak nevét, ki lelke fényivel
Bűvös sugárt vet százados homályba
S egy emberöltőn új csodát müvel.
Vagy benned bízzak, enyhadó halálom,
Fáradt pilláimat ki béfogod;
S kétségbe'sés vad örvényébe szálló,
Szárnyaszegett lelkem feloldozod?
Ki önmagadban is örök talány vagy,
Új kételyek zárát pattantva fel,
S kérdéseimre, hogy hová vezetsz el,
Se föld, se ég, sem lelkünk nem felel?!
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Halvány sugárt lövel hitem világa;
Az ész ködén az is homályba vész . . .
Szegény halandó elborongva bámul,
Sovár szeme mig semmiségbe néz.