Szomorú rab éneke
| Szomorú rab éneke szerző: Móra László |
Megjelent az Álmok szekerén verses kötetben 1925-ben.
Száll, száll felettünk az ifjú élet,
Csókos szerelmünk sok rózsaszirma...
Az édes napok, a kincses évek
Elomló füstként szállnak a sírba.
S míg a Te szelid arcodnak báját
A zord időknek lángja hamvasztja:
Aggódó szíved vén katonáját
Rabkenyér íze tépi, hervasztja.
Öt év elfutott!... Öt év viharja
Minden vágyunkat foszlányba szórta.
A himzett vánkos, – a csipke rajta, –
Rég nem emlékszik egybeforrt csókra...
A két gyerekre, ki fészket rakott
A szerelemből és szegénységből,
Akik az éjből is szőttek napot,
És lopni tudtak földet az Égből.
Öt év viharja míg föl nem lángolt,
Szép gyerekarcod én simogattam...
Angyalka szíved fehér virág volt,
S Álomországba én hivogattam...
Megfogtam lágyan kicsi kacsódat
S vittelek tarka virágvetésen...
Hozzámsímultál... Lested a szómat...
Gyönyörködtél a tündérmeséken...
Öt év viharja mesénket tépte!
Ellopta csókunk, meglopta lelkünk.
Hiába vágyunk még ma is érte,
Csak könnyből élő a mi szerelmünk.
Szétlopott ajkunk forró tüzéből
Elszállt már minden, minden szent szikra...
S csak bú szövődik a sok-sok éjből
Dermedt szívünkre s vágyainkra.
Hosszú öt évnek sok remélt csókját
Rabolta tőlünk a véres Élet!
S amíg én lestem Halál golyóját,
Szívünk vetése mind semmivé lett,
Csak ők maradtak, a kis virágok!
– Csókokban fogant két kis magzatunk. –
Kis palotánkban ők a királyok,
S lábuk alá mi rózsát szaggatunk...
A kis virágok csak nyilnak, nyilnak.
Mind a kettőt csak bimbóban láttam.
Imádságukban hiába hívnak!...
Messze országnak rabjává váltam...
Nem mondja senki: „Apuka hogy van?”
Apró kis kezek nem tépik hajam...
Vérző szívem csak egyedül dobban.
Siratlak Téged!... Siratom magam...