Szendrey Júlia naplója/Júlia Erdődről
| ← A gyáva férfi | Szendrey Júlia naplója szerző: Szendrey Júlia Júlia Erdődről |
Az eredeti naplót közzétevő Mikes Lajos és Dernői Kocsis László leírása szerint:
Hat négyoldalas és egy kétoldalas levélpapír (14,5×22 cm.). Júlia kézírása tintával. A levelesláda egyik legérdekesebb kézirata: Júlia megható visszaemlékezése az erdődi boldog napokra. Tele érdekes adatokkal Petőfi életrajzírója számára. A kézirat – Júlia helyesírását, amely az évek során folyton változott, figyelembe véve – körülbelül 1856-1858-ból való.
(Vörösmarty)
Tünjél föl előttem Erdőd gyönyörű vidéke, úgy miként ifju éveimben láttalak, mikor naponkint merengve függtek szépségeiden szemeim, mikor mezeid, völgyeid, hegységeid látása elég volt arra, hogy szívemet édes örömmel, alig értett, sejtelmes vágyakkal s magasba szálló reményekkel eltöltse. Hadd lássam, mint akkor, oly buzgósággal, oly áhitattal a régi büszke multnak mint egy szemrehányó komorsággal ránk tekintő maradványát, az őstörténetű várt, tiszteletet parancsoló sötét falaival, kegyeletet felköltő ingadozó vénségével, az enyészetet és mulandóságot hirdető csonkult tornyaival. Hadd vidítson föl fájó elmélkedéseimből a vár alatt szét terülő vidám, napsütötte láthatár.
Balra lenn a völgyben nyúlik el hosszan a falu. Házikói tiszták, fehérek, megható igénytelenségben emelkedik ki közülök egy kis meredek dombon a rozzant, már csak majdnem össze roskadó templom. Tornya már rég nincsen, roskadozó tagjai az egyetlen ékességet sem birván már hordani. És mégis minden tavasszal van-e kedvesebb, barátságosabb épület ennél. A természet viruló vadrózsákkal s illatozó ibolyával koszorúzza a kis dombot, mint mikor az évek súlya alatt meggörnyedt, reszkető aggastyánt születése napján szerető unokái virágkoszorúkkal környezik. A várdombbal épen szemben nyúlik el hosszu, egyenes fasor, tölgyóriásokból, mely egy igen szép tölgyerdőbe vezet, melyen keresztül ismét egyenes vonalokban hosszában s széltében ismét más fasorok vezetnek. A falu és az erdő között fekszik egy kis rét, oly közel a házakhoz, mint ha ölében nyugonnának azok. Ez a páratlan szépségű rét, melyen több volt a tarka virág, mint a zöld fű, ki-kicsillámló keskeny viz szalagaival fölékesitve, mik keresztül-kasul futkosának rajta! Jobbra a fasor mellett a kert, mely mögött az erdő kezdődik, hol a sok nefelejtset s a szép piros szamóczát szedtem. Még inkább jobbra az a széles, hosszu kocsiút, melyen szemeim sokszor oly vággyal csüggtek, melyen mértföldnyire észre lehetett a porfelhőt venni s a lódobogást meghallani. Mily sóvárogva tekintettem rajta végig sokszor, igen sokszor! Mikor aztán végre reményem valósulását hittem fölismerhetni a közelgő alakban, miként gyúlt ki arczom és sápadt el egyszerre, mily vadul dobogott szívem s remegve, szédülve dőltem a keritéshez, mi mellett a buján tenyésző fagyalbokrok erős illatú fejér virága kábulással tölté el lankadozó fejemet. Ilyenkor nem tudtam, álmodom-e boldogságomat, vagy a valóságban közelg-e az felém! Oh Erdőd, Erdőd! láthatnálak-e ugy, mint akkor láttalak, mikor benned volt menyországom, mikor földedet tapodta, árnyaidban pihent s virágaidban gyönyörködött az, ki legmerészebb vágyaim elért tárgya volt, kinek egyetlen tekintete, egyetlen futó érintése elég volt arra, hogy előttem szent ereklyévé tegyen mindent, mi őt környezé. Láthatnálak-e ugy, mint akkor... de minek ezt kérdezni, mire szivemben százszoros viszhanggal hallom ugy is kiáltani: soha, soha! Azért nem is akarok vissza térni oda többé, nem akarom kihalva látni azt, hol minden élettel bírt akkor előttem, nem akarom meztelenségében látni azt, mire akkor az ifjuság, a szerelem, a költészet, az emberi élet ezen szentháromsága szivárvány szinű, csillagokkal ékes palástját teríté. Esténkint, midőn a hold ezüst szálai a vár alatti rét virágaihoz lenyúltak s lassankint fejér ködfátyol emelkedett és terült el sűrűen fölöttök, menyasszonyi fátyolnak láttam ezt akkor, mely szemérmesen takarja a fényes holdsugár s a kis szerény virág szerelmes ölelkezését. Oh ha most ezt látnám, tudnám már most, hogy az nem menyasszonyi fátyol, hanem halotti lepel s nem szerelmet, hanem borzasztó halált födöz, s tudnám, hogy alatta az a fényes égből leszállt sugár megfagyott s a kis virág elhervadt!...
Minek mindezt látni, nem jobb-e emlékezni? emlékezni reád, ifjuságom fészke, hová ő hozzám le szállt (a felhőkben lakó királyi sas), hogy hatalmas szárnyain fölragadjon magával távol hazájába. Álom-e vagy valóság, hogy fölértem oda, álmodtam-e vagy igazán megosztottam véle felhők fölötti tanyáját? Akár álom, akár valóság, az enyészet egyenlővé teszi mindkettőt, s már a képzelet is alig tud oly magosra szállni. Lábaim a földbe gyökereztek, gyönge, alélt vagyok, szellemem, mely fölsegítene, megbénult s az emlékezet, ez a különben örök ifjuságu tündér, csak félve tárja ki előttem arany kapuját, hogy kíntól vonagló szivvel föltünni láthassa az elmult napokat, utánok szomjazó, elepedő lélekkel!
Régen, régen, még mielőtt paradicsommá vált volna előttem e hely, régen, régen, azon korban, midőn a gyermekleány előtt az élet, mint egy czifra képes könyv (a képek alatt ismeretlen, megfejthetlen aláirásokkal) tárul ki, mikor tünődve, sokszor gyötrő kiváncsisággal tépelődik a képek értelme fölött. Keveset tud megfejteni magának, hiszen még azt sem tudja, mi az az élet, hogy tudná hát, oly sajátságos, sokszor oly csodás képeinek értelmét! Ilyenkor aztán, gyermekes tudatlansággal, ártatlan tapasztalatlansággal oly magyarázatokat alkot magában, miknek hamisságáról későbben keserű csalódások, gyászos tévedések győzik meg. Boldog, egyetlen kora az édes sejtelmeknek, mikor csak abban kétkedünk, mi rosz s mindent hiszünk, mi jó és nemes! Mily keserű, mikor a tapasztalás már épen az ellenkezőre tanított meg bennünket! Eltűnt idők, mint fáj rátok emlékezni! csodás talányok, mily kínos megfejtéstek!
Őszi délután, mikor a nap bágyadtan nyugat felé hanyatlik, s olyan ábrándos, olyan sajátszerü fényt vet mindenre, mintha már más világokból tekintene vissza a földre, s csak öntudatlanul, mintegy félálomban nézne reánk vissza, mint az anyja keblén elszunnyadó gyermek, ki még egy homályos, de annyi szeretetet, annyi melegséget rejtő tekintettel néz fel anyjára, hogy annak szivét a gyönyörtől sebesebb verésre készti – mielőtt kis lelke rózsaszin szárnyait kiterjesztve, az álmok országába repülne angyal társaival játszadozni. Ily őszi naplemente, milyen búskomoly s mégis mily jóltevő, micsoda megmagyarázhatlan s mégis oly ismert érzésekkel ragadja el a lelket a mindennapi, a valódi élettől távol, bár mily boldogság vagy fájdalom töltse is azt el azon pilannatban. Kiragad bennünket ellentállhatlanul, elfeledteti velünk könnyeink és örömeink okát, egy nem létező világba visz bennünket, hol mégis oly otthoniasan érezzük magunkat, az ábrándok világába, hol a képzelet varázsolja elénk képeit, hol szinte, mint az életben, bú és öröm, üdvösség és kétségbeesés vár reánk, csak hogy itt egyedül a lélek él, az örül, az szenved és ezért öröme, bánata itt nincs határok közé szorítva, mint a földön, itt végtelen, megmérhetlen minden érzés, s ez az, mi bennünket ábrándozni késztet, ha lelkünk előtt egyszer föltárult e titkos, annyit óhajtott, annyit keresett világ.
Igy ültem egykor, egy ilyen őszi délután, itt-ott tévelyegve e csodás világban. Mindent szerettem, mi körültem volt, minden olyan volt, miként én szeretem és lelkem mégis mindezt elhagyá, elröpült messze e kedves helyről s csak szemeim tévedeztek, a nélkül, hogy láttak, a körültem levő tárgyakon. A kertben voltam, a kis csolnakban, melyet alig érezhetőleg hintázott a tó csöndes, nyugott vize. Körültem, az egyik részen mind ismert, szeretett virágaim lepték rendetlen csoportokba szórva a tónak magos, gyöpös partoldalát. Másik oldalon még sokkal magasabb töltés vonult végig a tó fölött és vezetett ki elvadult, soha nem nyesett bokrok és vadvirágok között az erdő sötét árnyai alá. Fönn a tó fölött vastag, százados tölgyek terjesztették a víz fölé lombdús ágaikat. Ezek egyike alatt, épen a tó közepe táján, a legmagosabb részen állt egy egyszerű falócza, mit mindenki a házban az enyimnek nevezett, mert az volt kedvencz helyem. Vadrózsa bokrok s tarka virágú fölfutó növény simult a rendkivüli vastag tölgy derekához, s ez alatt álmodám én ifjuságom legszebb álmait. A tóbul egyenesen föl e lóczához vezetett egy keskeny gyöplépcső, mit szinte rólam neveztek, mert csak én használtam, kívülem senkinek sem telt kedve, e meredek, kényelmetlen lépcsőn menni le a tóhoz, vagy ezen jutni fel a lóczához, miután oda a tó körül egy igen kényelmes és tiszta út vezetett. A kert részint gondosan mívelve, részint elhagyatott, elgyöpösödött helyekkel – miként én szeretem a kerteket – hosszan húzódott le a tó azon oldalán, hol az alacsonyabb, imitt-amott virágcsoportozattal beültetett part emelkedett. A tó közepén kicsinke sziget, oly kicsin, hogy a közepére ültetett egyetlen szomorúfűz elégséges volt, lehajló ágaival sátort képezni az egész hely fölé s még legvégső ágait a karfán túl le a vízbe mártani. Ha aztán a szél föl-fölemelte megnedvesedett ágait, leveleiről a vízcseppek könnyekkint hulltak alá. E kis szigeten csak illatozó füvek és virágok voltak ültetve, hogy ha az ember a fűz alá ült, a rezeda, a pézsmavirág, a levendula, istenfa, fodormenta, zsálya átható illata ugy körülvevé az embert, hogy fejét édes kábulat mámora tölté el s a mint a lehajló ágakon keresztül tekintett, mint egy varázslat fogá el s nem tudá mi a való mi az álmadozás. Szegény tó, most már hiában keresném rajta e kis tündérszigetet, mely költészete volt, elenyészett az róla végképen, nyom nélkül, mint az én lelkemből az akkori remények, mikre mint kis szigetre menekültem, ha az élet durva érintésére lelkem önmagába keresett menekülést. –
Iv alaku híd vezetett a partról a szigetre. Karfája faragatlan fehér héju nyárfa ágaiból készült, mik a hold fényénél ezüst rudakként fénylettek.
Mindezt csak vissza szálló emlékezetem tünteti föl előttem, mert akkor, azon őszi délutánon, merengéseimbe sülyedve, mindezekből semmit sem láték. Susogva rezegtek a levelek fölöttem, halkan csevegtek a madarak ágaikon s fészkeikben, egy-egy elkésett méhecske döngicsélt haza felé röptében, ledéren ringatóztak a lepkék a virágokon, minderre akkor én nem gondolék, pedig tekintetem kisérte a méhet, a lepkét röpülésében, s mintha fejemben viszhangzott volna a fák susogása, a madarak csevegése. Hol volt akkor lelkem? mi tölté el azon nevezhetlen, magyarázhatlan világban? Ki tudhatja azt, ki emlékezhetik arra vissza, mikor föleszmél a külső életre? Talán a jövőt látá maga előtt, az irtóztató enyészetet, melynek rémektől hemzsegő örvényét már készen tartá előttem a sors, mely elnyelendő volt boldogságomat, azt a rövid boldogságot, mi még oly uj volt előttem, mit még alig szoriték keblemre, mit még alig izleltek ajkaim. Talán ezen örvény fenekére szállt le lelkem s midőn magamhoz jövék, hogy tudtam volna nevet adni látományimnak, mikor még akkor alig tevém lábaimat azon rózsákkal hintett útra, melyen egyenesen, oly rövid idő alatt a kétségbeesés tengerére juték, mely elnyelé ifjuságomat visszahozhatlan örömeivel, nyugalmával együtt. Talán ezen bekövetkezendő jövő titkos sejtelme őrjöngő látványokat idézett elő, miktől szívem megszűnt dobogni, s lelkem a ránehezedő teher alatt leroskadván, elalélt... Álmodtam-e, ébren voltam-e, öntudatlanságba süllyedve, örjöngtem-e?...
Rezgő hárfahangokat hallék, aztán a füvön suhogó léptek közeledését, erőszakosan igyekvém eszmélni, s lerázva magamról azt az eltompultságot, föltekintve, bámulva láték egy koldusnőt egészen lennt a víz kezdeténél, épen csolnakommal szemben állani, ki hárfáját kezdé pengetni. Mintha ködön keresztül láttam volna s alakja mindinkább tűnni kezdett előttem, nehéz szemhéjaim becsukódtak, a mint egyszerre csak éles accordok rezzentettek föl s most egészen föleszmélve, csodálkozással szemlélém e különös jelenetet előttem. Rongyos foszlányok csüggtek le e nőről, ki durva készületü hárfát pengetett ujjaival. Nem mertem megmozdítani csolnakom, magam sem mertem mocczanni, nehogy az első vizloccsanásra mindent elenyészni lássak. Mindinkább növekvő ámulat fogott el. Nem állhaték tovább ellent, pár evező lökéssel a partnál valék, hogy közelebbről bámulhassam e csodás alakot. Nem tudtam egy fölkiáltást elfojtani, midőn őt közelről látám. Még ifju, de már végképen elvirágzott nő állt előttem. Látszott, hogy vad viharok erőszakosan tépték le arczáról azon ifjusági bájt, azon soha többé vissza nem szerezhető hímport, mely oly kivánatossá teszi az ifjuságot, mi bájt, zamatot kölcsönöz még a nem szép ifju arcnak is, s mégis mily szép volt, oh még igy is, mily elbűvölő szép! Kisértetektől látogatott, ezerszeresen megszentségtelenített templom volt ez, melyből kiraboltattak a drágaságok, melyben földre taposták az oltárt s milétét csak falai tanusítják, mik fönnállanak még, hogy istentelen szidalmakat, trágár danákat s vad kurjongatásokat hangozzanak vissza, a szent énekek, ájtatos imák s buzgó sóhajok helyett, miknek számára fölépíttettek. Igen, csak a külalak maradt meg, de látszott rajta, hogy imája káromlás és áldása örök átok, hogy a lerombolt oltár mellől ijedten röpültek el az angyalok s hogy annak romjait gonosz, fekete szellemek választák lakhelyül. És mégis, mily szép volt ez arcz, eredetileg oly nemes vonásaival, egy szinü sárgás bőrével, kemény, koronkint vad kifejezésével. Elhanyagolt rendetlenségében fekete haja oly hosszu, oly tömött fonatokban s szétzilált, kibomladozott fürtökben csüngött alá a kis tarka kendő alól, mi hanyagul volt fejére vetve. E rendkívül gazdag hajzat csodásan ellenkezék a piszkos rongyokkal, miken végigömlék és szétterült. A mint így vizsgálám, egyszerre csak tekintetével találkozám, megdöbbenve, elbűvölve, pillantás nélkül bámulék reá, mint egy szemeihez forrva érzém tekintetemet. Borzadás futott rajtam keresztül, mintha halottat érintettem volna. E hideg, tűz nélküli szemek, miknek tekintete mégis ugy égetett, mintha tüzes vasat éreztem volna szivemen. Nem ragyogott, nem lángolt e fekete szem, a legfeketébb, mit valaha láttam, jéghideg volt annak tekintete, kisérteties, olyan sajgó fájást idézett elő, s olyszerű volt, mint mikor egy kiéhezett ragadozó állat éles körmeit martalékának húsába vágja. Ilyenformát éreztem én szívemben, így vésődött abba e tekintet s miután elfordult tőlem, mintha a meleg vér szivárgott volna ki mindenütt nyomai után. Szénfekete szemöld, de nem ívalakban, hanem két egészen egyenes vonalban húzódék szemei fölött, miket most a hosszu pillák gyászfátyolkint takartak. Egyszerre csak fölnézett az égre, oly kihívólag, oly daczosan, mint kinek számára már sem égnek, sem földnek nincsen uj csapása, mivel őt még jobban sujthatná. Vékony, sovány ujjai szakadatlanul tépdelték a húrokat, s azok az érthetlen, szilaj hangok gyötrőleg hatottak reám. Lassankint szelídülni kezdtek a hangok, mint csendesülő vihar, lágy, tiszta fogásokká fejlődtek, végre e fogások közől egyes kiváló, összefüggő, egymásba olvadó hangok kezdtek kifejlődni, mikor egyszerre csak fölcsattan, átható, az idegeket, mint egy villanyütés átjáró, forró égalj szülte dal, édesen, szerelmesen, égetőn, egyszer hizelgőn, lágyan, majd meg, mint a túláradó szenvedély, ellentállhatlan hévvel, a kéjsovárgás lihegésével, a viszonzott csók bágyadtságával. A vad gyönyör kiáltása, az aléltság végsóhaja, minden, mi a képzeletet fölgyujtja, mi a vért fölkorbácsolja s a szenvedély szikráját lánggá fúja tűzlehelletével, minden volt e dalban.
Nem tudom, mikor, hogyan léptem ki a csolnakból, mellette álltam a víz szélén s ugy néztem csodás alakját s hallgattam bűbájos dalát. Végre néhány az előbbieknél még sebesebb, még szenvedélyesebb fogás után rögtön megszünt játszani s ujra rám veté szemeit épen oly hidegen, oly sötét közönnyel, miként azelőtt egész játéka alatt folytonosan az égre függeszté azokat, a nélkül, hogy látta volna a végképen lehanyatló napot, mely végmosolyával megaranyozá az uszkáló felhőket az égen s a hervadó természetet a földön, és csak az ő arczát hagyá sötéten. Nem bírtam szólni, vártam, mint álmában szokta várni az ember, mi történend tovább. Lassan felém nyujtá egyik kezét, mindinkább közelebb hozzám, mire én nem értvén mozdulatát, egészen megfélemelve hátrálni s reszketni kezdtem, mintha érintése halálos lehetne rám. Látván hátrálásomat, mély, ércztelen, egészen idegenszerű kiejtéssel így szólt:
– Segitsen valamivel.
Csak ekkor eszmélék, hogy koldusnő áll előttem s hogy alamizsnáért nyujtá felém kezét. Megszégyenülve s bánva gyermekes ijedelmemet, mellyel őt megsérteni féltem, minthogy pénz nem volt nálam, leszálltam a csolnakba, hol nagykendőm hevert, fölhozván, átadám azt neki, gondolván, hogy kopott, rongyos öltönye ugy sem óvhatja őt eléggé az őszi szelek hidegétől.
Egyetlen szó nélkül, rám sem tekintve többet, távozott, lassan, gépszerűleg s midőn már végképen eltűnt előlem, még sokáig utána néztem, tünődő lélekkel elmélkedve a sors kérlelhetlen hatalmáról, mely csekély porszemkint gázol lábai alá és szór szét bennünket szeszélye szerint, hogy megroncsolt testtel, megtört lélekkel, szétzúzott szivvel menjünk előre, menjünk mindaddig, mig pályánkat mindvégig be nem futottuk, mig oda nem értünk, hol mindennek vége, jónak, rossznak, hol az enyészet végre nyugalmat nem ád.