Ruszánda, moldvai szép

Ruszánda, moldvai szép szerző: Fazekas Mihály

A nyúgodalomnak útján
     Még nem is messze mentünk;
A borzasztó csata után
     Még csak alig pihentünk;
A hadra feszült ereink
     Még jól se lankadtak;
Tüzünktől felforrt véreink
     Még el se csillapodtak:
Mégis mely gyenge mozgások,
     Melyek bennem pezsegnek.
Egy harc után nem szokások
     Igy verni sziveknek.
Óh hányféle indúlattól
     Hányódunk és vetődünk!
Most a hadi ábrázattól
     Talpig felhevitődünk:
Majd egy szép kép csillámjától
     Lobbant fel egy tekintet,
Melynek igaz bírásától
     Márs vasbottal elintett.
Most is a török puskája
     Nem lőtt meg oly mérgessen,
Mint egy oláh kislyánykája
     Rám tekintvén édessen.
Nem láttam én még vad fának
     Soha ily szép gyümölcsét,
Egy havason nőtt oláhnak
     Ilyen nyájas erkölcsét.
A Mahomed zord vitézze
     Elfelejti vadságát,
Dühösségében csak nézze
     E természet virágát.
Én is, ha magyar nem volnék,
     Érte nevem letenném,
Vagy halnék, vagy megbomolnék
     De Ruszándát elvenném.
Ha nem volnék, ami vagyok,
     Lábom azt is igérte,
Hogy a Kárpátusok nagyok,
     Mégis megmászná érte.
Oláhszűrt vennék magamra,
     Kérges bocskort kötöznék,
Fejszét vennék a vállamra,
     S a hegyekbe költöznék,
Ha kimennék a juhokkal,
     Ruszándát is kicsalnám,
Talpig megraknám csókokkal,
     Örömömbe befalnám.
Vess véget hazai hűség
     E lágy gondolatoknak,
A puhának gyönyörűség,
     Pálma kell a bajnoknak.