Qam prope, tam procul
| Qam prope, tam procul szerző: Komjáthy Jenő |
Milyen átok ez mi rajtunk,
Bűvös Isten-ostora:
Minden órát elszalajtunk,
Nem mienk a mámora!
Téged, édes, ott közelben
Megölelni, mondd, mi gátol?
Sejtelemnek szárnya lebben:
Amily közel; olyan távol!
Szárnya nő a röpke percnek,
Önmagától menekül,
Önmagától szinte reszket,
Végtelenbe felrepül.
Már kicsinyli, a valóság,
Dús jelenlét amit ápol,
Nem szakítja le a rózsát...
Amily közel, olyan távol!
Szende vagy te, én ügyetlen,
És magától mégse megy,
Újoncok a kivitelben,
Álmodozva mesterek:
Lába kelt tán a gyönyörnek?
Mintha futna önmagátol!
És a kéjek már gyötörnek...
Amily közel, olyan távol!
Mit tehetek én már róla,
Hogy nem élem a jelent!
Hogy az édes pásztoróra
Élvezetlen füstbe ment.
Hogy csak az kell, mi lehetlen,
Mit elrejt az írigy fátyol,
Végtelenbe jár a lelkem...
Amily közel, olyan távol!
Csalogat a szemed éje,
Elmerülni benne kéj,
Sugarat szór mély sötétje,
Dőre-édes szenvedély!
Pírja kéjes szerelemnek
Majd kicsattan, szinte lángol:
Megölelni még se merlek...
Amily közel, olyan távol!
Most negéddel, majd közönnyel
Játszod ki a szívemet,
Majd szabódva, szűzi könnyel
Telnek egyben a szemek.
Majd haragra gyúl az arcod,
Szemed éle engem vádol,
Mégis Ámor vall kudarcot...
Amily közel, olyan távol!
Ki az oka? Te sem, én sem!
S egy hivatlan hang beszél:
Hiuságod s büszkeségem!
És kacagva fú a szél.
Jer, szakasszuk le a rózsát,
Melyre vágyom s te is vágyol,
Élvezzük a pásztorórát,
Jer közel hát, ne oly távol!
Reszkető karom kitárom,
Hogy szivemre vonjalak,
S fenyegetve, szemrehányón
Áll közénk egy zord alak.
Dúlt szemében iszonyú vád,
Szinte éget, úgy világol,
Nyomorúság, szomorúság...
Amily közel, olyan távol!
Jobb nekem már messze tőled,
Túl a kéklő hegyeken!
Fényben úszni látom fődet,
S megpihenek szíveden.
Pásztoróra: szellemélet,
Tér, idő se különöz el,
Beléd halok, benned élek,
Amily közel, olyan távol!