Pintyőke
| Pintyőke szerző: Thury Zoltán |
I.
A Sármás ur fia valami hat szekundával fejezte be a mult iskolai esztendőt. Jövőre a gimnáziumba kellett volna mennie, erről azonban egyelőre szó sem lehetett. Az iskolában azt mondták Sármás urnák, hogy legokosabban teszi, ha nem erőszakoskodik az iskoláztatással. Nem arra való a fiu. A hogy az apja mellett ott állott a gyerek az igazgatóság szobájában, az orrán át szipogva felvigyorgott az apjára, mintha azt mondta volna: - no látod. Ha én nem voltam képes bebizonyítani, hát ime mondja a tanár ur is. - Azt is mondta a tanár, hogy talán a műhelyben hasznát vehetné Sármás ur a gyereknek. A mesterségbe beletörné magát, különösen, ha könnyebb munkára fognák, a mihez nem kell észbeli foglalatoskodás. Sármás ur szabó volt tudniillik, szép nagy mühelyben a gazda. Ismeretes derék mesterember, a ki egy kis pénzecskét is összegyüjtött már magának. A mint kiment az iskolából, kézen vezetve a gyereket, egy-két fiatal tanár jött szembe, a kik köszöntötték. Némelyik mintha adósa lett volna, hirtelen tovább állott.
A fiu majdnem a válláig ért a kis szőke embernek. Nehézkes topogásu nagy gyerek volt. Inkább ő huzta maga után az apját, a ki apró lépésekkel szaladt mellette. Ha birokra keltek volna, meg is verte volna. Nyers, buta, nagy erő látszott ki belőle. Hosszu, vastag karjain megfeszült a kabát ujja s a keze, a mit maga mellett lóbázott, aránytalanul nagy volt, bütykös, feketére barnult ujjakkal, a melyek ha ökölbe szorultak, iszonyatosat tudtak volna ütni. Az arczán pedig semmi se volt a gyermekarcz beszédességéből, csak a keskeny homlokán gyülemlett meg egy csomó ráncz, a miből konok vadságot lehetett kiolvasni s a homlok a redők alatt hirtelen behajlott, ráfeküdt az agyra... Az apja egy-egy pillantást vetett rá, mintha félne tőle s töprengő, elkényszeredett arczczal pusmogott magában: - mit csináljak, mit csináljak...
Egyelőre semmit se csinált.
Nem volt kedve ahhoz, hogy valamit kezdjen, mert nem remélt már ettől a gyerektől semmi jót. Nem is tudta, hogy hogyan került közéjük egy ilyen monstrum, elbámészkodott rajta, ha nézte. A felesége kicsi, gyenge asszony, ő maga is vézna, beteges ember. S aztán egyszerre megtermékenyül a házasságuk és világra jön ez a medvebocs. Azóta se képesek arra, hogy embert faragjanak belőle. Tizenegy esztendős korában jutott el a fiu odáig, hogy most már döczögősen és nagy verejtékezéssel olvasni tud, a más ember gyereke pedig repül át az osztályokon, már latin iskolába jár, viszi haza az apjának meg az anyjának a sok örömet. S a szegény szabómester el-elszomorkodott azon a kérdésen, hogy mi lesz a fiából, több azonban nem igen telt ki tőle, mert nagyon elfoglalta a mühely. Az asszony pedig képtelen volt arra, hogy beleszóljon a gyerek életébe. Régi betegségek kinozták, a mikben a fiu születésének is része volt s néha forró nyári napokon is dideregve huzódott meg a divány sarkában, mint valami megtépázott beteg madár. Fáradtan mondott a cselédeknek egyet s mást és beteges remegés fogta el, ha a gyermek végigment a szobán. Egyszer tudniillik megpróbálta azt, hogy erélyesen bánt el a fiúval. Pofon ütötte s az asztal alá lökdöste, hogy ott várja be az apját, a ki majd megtanítja a becsületre. A fiu pedig a kályhához rohant s egy hasáb fával vette űzőbe az anyját végig a szobákon. Éppen csak hogy valahogy elmenekülhetett.
A fiu pedig kiszabadult az utczára ujra. Néha mondta a szabó az asszonynak, hogy valamit kellene vele csinálni, de ennél tovább nem jutottak. Lassan odafejlődött a tartózkodásuk, a mivel egymásnak a gyermeket megemlegették, mintha szégyenlették volna, hogy csak ilyen ivadék telt ki tőlük. A kis szabó szeme megtelt könynyel, az asszony is keserveset sóhajtott s egyik erre ment, a másik arra, csakhogy ne lássák egymást. Azután meg szemrehányások is következtek. Előbb csak a keserüségnek egy-egy olyan pillanatában, a mikor már képtelenek voltak visszafojtani magukba a mondanivalójukat, később pedig mindig. Az ember nem szivesen ment haza, az asszony bujt előle. Analizálták magukat és egymást, hogy kinek a vére a gonosz s mivel hogy nagyon közönséges gondolkozású emberek voltak, nem is képzelték el másképpen a reájuk nehezedett csapást, mint hogy valamelyikükben rejtett vétkek lappanganak s azok költöztek át a fiuba. Lassan-lassan azt vette észre a szabó, hogy gyülöli azt a gyönge, fázékony asszonyt, a ki otthon motoszkál erre-arra és csak költség és teher és alkalmatlanság. Abban az időben goromba, minden csekélységre felfortyanó, hirtelen mérgü ember lett a szabó. Az ágyát kivitette az ebédlőbe, egyedül aludt. Pedig az asszony már hozzá volt szokva ahhoz, hogy betakargassa éjszakánkint és odaadja neki szorongatni a kezét, hogy ha rosz álmok bántották.
A fiuval azonban még se lehetett csak ugy röviden végezni. Jött, ment, irtózatos étvágygyal rohant haza, ha megéhezett, látták, hogy létezik, akármenynyire szeretnék is letagadni. Sok panasz is érkezett reá. Valósággal az utcza haramiája lett... Nyár is lett, forró nyár, maga az ellankadás. Izzott a mühely, a ház, este ha a nap már lement, lomha nehéz éjszaka telepedett a városra. Menni kellett valamerre. Sármás ur elhivatta az orvosát is és hosszasan tanácskozott vele. Ő nem hagyhatja itt a mühelyt, arról szó se lehet, hogy valami messze fürdőre küldje az asszonyt, a viszonyok egyáltalában nagyon sulyosak manapság az üzletemberre nézve. Éppen csak ugy engedhet meg magának meg a családjának egy kis friss levegőt, ha közel kapja. A hova este kimehet és a honnan reggel bejöhet. Az orvos azt mondta, hogy az asszonynak ugy se fürdő kell, hanem melegség, süsse a nap, hogy izzadjon szegény...
II.
Sármás ur felült egy kis vonatra, a mi a nagy államvasuti épület árnyékában huzódik meg, mintha védelmet keresne s elindult valamiféle nyári lakást nézni. Nem nagyon urasat, nem is igen drágát, de verandát követelt és kertet. Alkudott jobbra-balra, de véglegesen nem állapodott meg egy udvarban sem és estére fáradtan érkezett vissza a mühelybe. Nem igen volt megelégedve az utjával s hogy leült a hosszu szabóasztal mögé, visszatért az agyába az a tépelődés, hogy voltaképpen mit is akar ő a beteg asszonynyal meg a fiával. Itt vagy ott élni velük, nem-e mindegy? Egyformán ijesztő s valami ut volna jó, a melyen el lehetne indulni másfelé.
Egy fiu jött a mühelybe egész csomó nadrággal a vállán. Klein Simon volt, talán tizenkét esztendős fiúcska, a Klein Adolf gyermeke. Sármás ur ismerte, neki dolgozott darabszámra az öreg Klein s a fiu hordta haza a munkát különösen vakáczió idején. Máskor nem igen vonta el az apja a könyvek mellől. Sármás ur irigyelte a rongyos kis szabótól a szép, ragyogó szemü, okos gyereket s a fiuval kurtán, ridegen bánt el, csak hogy ne ácsorogjon sokáig a boltban s ne fájjon a Sármás ur szive, ha nézi. Most azonban beszélgetni kezdett vele:
- No Simi, hát hogy vagyunk a bizonyítványnyal?
A fiu mosolyogva nézett reá és büszkén felelt:
- Tiszta jeles.
Sármás ur elborulva nézett reá, de gyönyörködött is a gyermekben. A nadrágzsebében pénz után keresgélt, meg akarta ajándékozni s azalatt egy terv formálódott meg az agyában. Ezt az eszes kis ficzkót megszerzi a fia mellé a nyárra. Csinál belőlük egy kettős fogatot, a minek az egyik lova tunya, makacs és roszindulatu, a másik pedig egész helyes kis lovacska. Mig a kocsit rángatják, talán ragad valami a másikre ennek az eszéből. A hirtelen támadt remény földerítette. Egy koronát adott a gyereknek s megkérdezte tőle:
- Ismered-e az én fiamat, a Jóskát?
- Igen. Egygyel alattam jár.
- Rosz diák.
A gyerek elpirult s nem szivesen, huzódozva felelt.
- Hát nem jó, azt mondják.
- Eljönnél-e hozzánk a nyárra, ki a falura, játszani vele?
A fiu gondolkozott s Sármás ur tovább beszélt, hogy legyőzze benne az idegenkedést.
- Jó dolgod lesz, azután meg szeptemberben adok neked husz forintot. Megveheted a könyveket, a csizmát télire, meg a sapkát.
- Beszélek apámmal - mondta a gyerek és kiszaladt a boltból. Köszönni is elfelejtett, de elég hamar észrevette magát, mert pár lépésről visszaszaladt s a küszöbről bekiáltott a műhelybe: - alásszolgája, alásszolgája...
Másnap ujra felült a kis vonatra Sármás ur és most már tovább ment egy faluval. A kocsmában üres lakás után kérdezősködött s kapott is egy csomó czimet mindenféle utczákban. Ahogy kilépett az ajtón, már el is felejtette valamennyit s csak megindult fölfelé a templomtorony irányában. Majd csak kijut valamerre. Aztán betért jobbra, balra, nézegette a kerteket, a czédulákat kereste a kapukon, hogy melyik ház kiadó, de nem igen talált semmi olyan lakást, a mi neki alkalmas lett volna. Arra állott meg egy keskeny, a sürü nagy fák árnyékában sötétes utczában, hogy egy kis leány szalad utána. Fekete ruhában volt a gyerek és mezitláb, de a lábacskái fehérek, formásak, uri lábacskák s a hogy megszólította, az is nevelésre vallott.
- Lakást tetszik keresni az uraságnak?
- Azt.
- A mamám kiadja a házat. - A kezében levő félig tele üvegre mutatott. - Eczetért voltam a boltban s mondták, hogy lakás tetszik az uraságnak.
- Hol lakik a mamád?
- Csak itt ni.
- No eredj előre.
A gyerek megindult előre, de vissza-visszanézve beszélgetett is.
- A mamának már nagy a ház, meg nekem is nagy. A papám meghalt és eladtuk a kocsit s most a kis házba megyünk a kert végébe én meg a mamám, ha tetszik az uraságnak a nagy ház...
Hangos, de lágy szavak hallszottak vagy négy-öt házzal élőbbről. Egy asszony kiabált le az utczára inkább aggodalmasan, mint haraggal.
- Pintyó, Pintyó! Hol maradsz már?
A gyerek felelt:
- Megyek mamám.
Sármás ur csodálkozva kérdezte meg a gyereket:
- Pintyó? Micsoda név az?
A gyerek visszafordult s nevetve adta meg a felvilágosítást.
- Pintyőkének hiv a mamám, de néha csak ugy röviden mondja: Pintyó.
III.
Magas, kövérkés testü, koromfekete haju asszony várt rájuk a kertajtó mögött. Nem volt szép, de maga az egészség. Az arcza majd kicsattant csillogó nagy fekete szemei alatt, a bőre lesült a napban s csak a ruha felgyürt ujjai és a nyakán a kissé félrelibbent gallér alul világított ki párnásan, fehéren. Egy kicsit nagy volt a szája, de az ajkai pirosak és duzzadtak s remek fogak villogtak ki közülök, a mikor az asszony beszélni kezdett. Sármás ur rátapadt a pillantásával s forróságot érzett az agyában, a mi lassan-lassan a mellére szállott s majd megfullasztotta. Hiába várta az asszony, hogy köszönjön, a mikor megszólította, akkor is csak zavartan hebegett:
- Hogyne, hogyne, a lakást nézni, igen...
De csak az asszonyt nézte. A kis gyönge, szőke embert megragadta mint a mágnes, ez a szép nagy darab egészség. Tátogatta a száját utána, mintha szomjazna és a hogy ott botorkált mögötte, az járt fejében, hogy mi baj lenne abból, ha rávetné magát és kiszivná belőle a lelket... Támolygott. Az asszony bámulva nézett rá, a mint inkább lehullott, mint leült egy székre.
- A meleg - mondta Sármás ur - és sokat gyalogoltam. Nem vagyok hozzászokva.
Az asszony mosolygott. Egy kicsit mintha le is nézte volna ezt a támolygó embert.
- Persze, a pestiek...
Sármás ur azonban felpattant és mosolyogva mentegetőzött!
- Dehogy kérem, birom én, csakhogy már az egész falut összejártam. - Körülnézett és nagyon meg volt elégedve. - Itt szép és nagysád hol laknék aztán?
- A kert végén is van egy kis ház. Egy szoba az egész...
- Olyan messze!
- Nincs az messze...
Sármás ur észrevette, hogy eljárt a szája a nagy érdeklődéssel és félve vizsgálta az asszonyt, hogy vajjon nem haragszik-e? Hogy jóvá tegye a hibát, zavartan kapkodott mentség után:
- Mert szeretném, ha a feleségemet szives jóindulatába fogadná. Beteg szegény, hosszu neki minden ut.
- Mi a baja?
- Afféle asszonybaj...
Már a kertben sétáltak a kis ház felé. Egyszerü, fehérre meszelt négy fal volt, de valósággal lugas közepében. Összeborultak fölötte a fák s benn a szobában hüvös, kellemes homály fogadta őket. A férfi tikkadtan állott meg az ajtóban s csak akkor merészkedett bennebb, a mikor az asszony hosszan, kérdőleg pillantott reá s megijedt attól, hogy mindjárt kineveti ez a szép nagy nő.
Aztán még beszélgettek egy fél órát, Lábaik alatt motoszkált a gyerek, hol az egyiknek, hol a másiknak csacsogott valamit és a vendég elszomorodva gondolt arra, hogy mindjárt el kell menni. Az asszony elmondta, hogy a férje állatorvos volt, három hónappal ezelőtt halt meg és hogy derék ember volt a megboldogult. Megmutatta az arczképét is. Kis vörhenyes emberkét, rosszul szabott, hosszu fekete kabátban. A szabó elmosolyodott s a mikor elment, már nem annyira a szép asszony képe kisérte le a hosszu homályos uton, mint inkább az uráé s a hogy egy kicsit elbizakodottan mosolygott, mintha azt mondta volna: - Ezzel ugyan fölveszem a versenyt.
IV.
Párnák között hozták ki az asszonyt a falusi házba. Az ura czepelte volna be a szobába, de nem birta. Arra szaladt elő a másik asszony a hátsó házból, de nem tudott mindjárt hozzányulni a törékeny portékához. Mintha attól félt volna, hogy eltöri. Az pedig rábámult a kocsiról s tátva maradt a szája, a hogy nézte. Egyszerre mintha igen nagyon elszomorodott volna, Az urát kereste, az azonban azzal bajoskodott, hogy a kocsi hátuljáról a ládákat oldozta le. Senki se szólott egy szót se. Mintha farkasszemet nézett volna egymással az egész kétféle társaság. A kis lány az anyja szoknyája mögül a fiukra kandikált ki, az asszonyok pedig hallgatva meresztették egymásba a szemeiket. A nagy, az erős inkább csak azon a gyülölködő pillantáson bámult el, a mivel végigmérte a másik. Végre is szó nélkül visszahúzódott s aznap nem is látták.
Sármás ur este szemrehányást is tett a feleségének a különös viselkedésért és az asszony nem is védekezett. Feje lapos, sovány keblére hanyatlott s arra se pillantott fel, hogy az urából dült a szó, csupa szidalom.
Három-négy napig mintha mindenki maga-magának akart volna élni. A két fiu elkerülte egymást, a két asszony is, a férfi mind a kettőt s szótalan, csöndes kis bujdosó lett a kertben, a sok sürüségben a szép asszony gyermeke. Mintha a fiuk után kémlelt volna még mindig azzal a kandi pillantással, a hogy a megérkezésüket kileste, de ha a közelébe jutott valamelyiknek, eliramodott könnyedén, mint valami őzfiók. A fiuk kurtán felelgettek egymásnak s a melyik tehette, megszökött a másiktól. A kis idegen, a vendég türelmetlen lett, ha nyomában czammogott a másik, amaz pedig tétován ödöngött erre-arra, törve, tépve maga körül a gallyat, ha a gyermek után járt s a gyér hajáig kivörösödött az egész feje, ha a kis fürge lábak eliramodtak előle. Lassan ment a barátkozás, mikor már egy-egy közös uzsonnát ettek a gyerekek, szólottak egymáshoz, de félénken, tartózkodva, hosszan végigméregetve egymást egy-egy sunyi pillantással. A két asszony le-leszólott hozzájuk a verandáról, hogy ne legyenek olyan vadak. Ők is összeszoktak tudniillik valahogy s ketten várták meg Sármás urat este. Olyankor aztán a szép asszony hazament. A másik, a beteg lélekzetét is visszafojtotta a csendben, hogy hallja a lépéseit meg a nyikorgást, a hogy megfordul a zárban a kulcs. Félt az éjszakától meg a sötétségtől, a miben nem tudja az ember, hogy mi van s remegve, fáradtan dült be a sok dunyha közé az ágyba.
Mellette a másik szobában aludtak a fiuk, tovább mögötte, a kert felőliben az ura, a ki azonban néha nem is jött haza este. Azt mondta, hogy nem érdemes. Igen későn jöhetne és hajnalban már mennie kell. Kezdődik a szezon, roppant sok felöltőt rendeltek az urak meg őszi ruhákat. Uj holmi jött Brünnből, Angliából, pénzbajok is vannak... S ha jött, gyakran ott marasztotta a szép asszonyt és az asztalon áthajolva beszélgettek egymással. Nem csináltak semmi illetlent, dehogy, hanem a hogy a férfi belenézett az asszony szemébe, az maga volt a bün. A feleség rajtukmeredt és nézte őket, néha azon a mérgen gondolkozott, a melylyel elemészti majd magát, ha nem lesz többé övé az ura, másszor meg iszonyu düh és elkeseredés marczangolta s esküdözött magában, hogy nem adja oda másnak a férjét. Az övé. Ha tetszett neki egészségesen, tessék betegen is. Egy-egy ilyen roham majd megfullasztotta.
V.
Egy este megint nem jött haza az ura. Valami különös éjjel következett aztán. Muzsika volt benne meg táncz, aztán mindenféle lármák, a zümmögéstől az ordításig, de minden nagyon messze, éppen csakhogy átszürődött valahogy az ablaküvegen. Egyszerre felriadt. A szomszéd szobában dulakodtak a fiuk. Valamelyik a falnak esett, hogy megremegett bele a ház. Ez az övé lehetett, a másik, kis szikár gyerek nem esik olyan nagyot. Aztán csend lett, csak mormogás hallszott ki az ajtón át, olyanforma, mint ahogy az elvert vad dörmög még a ketreczben. Nem tudta behunyni a szemeit. Az járt a fejében, hogy milyen szörnyen szerencsétlen ez a gyerek. Semmije sincs, csak nagy állati ereje és azzal se tud bánni. A kis vézna gyerek megveri. Ezen elszendergett. Arra rezzent fel ujra, hogy az ura hangját hallja. Bizonyos benne. Egy-egy szót is megértett a beszédéből. Egy ideig még figyelt s a mikor ujra az ismerős hangot hallotta, kiugrott az ágyból. Észre se vette, hogy mennyire megnövekedett egyszerre az ereje. Magára kapott valami ruhát, még arra is gondja volt, hogy sötét szinü legyen, lassan felnyitotta az ablakot s kimászott a kertbe. Hallgatózott, elindult hátra, mindenütt a rácshoz lapulva, a málnabokrok között. Lépésről lépésre megállott és figyelt. Ugy kell lenni, hogy a szél kapta el a hangokat, mert egyszer tisztán hallotta a beszédet, máskor nem. Mikor a kis házhoz ért, meglapult a bokrok alján és várt.
Egyszerre most már egészen közelről hallotta az urát. Lázasan, sietve beszélt:
- Ha az ember elhibázta az elsőt, fel lehet bontani. Miféle igazság volna abban, hogy amig csak élek, egy beteghez legyek lánczolva. Nem vagyok még vén, maga se dobta még el magától a boldogságot, hát álljunk össze.
Valami halk hang felelt reá, azt nem lehetett hallani. Aztán ujra a férfi beszélt:
- Hát élet az, hogy én igy bujkáljak? Nem is illik hozzám. Azt mondom neki, hogy: elég volt. Megérti, van esze hozzá. Megszerettem magát abban a pillanatban, a mikor először megláttam...
Az asszony a bokrok között egymásba kulcsolt kezeire ejtette a fejét s kétségbeejtett elhatározással mormogott magában: - megértem, megértem. Aztán nem akart többet hallani. A hogyan jött, visszakuszott az uton a házig, átvonszolta magát az ablakon be a szobába s visszafeküdt az ágyba.
VI.
Egymásutánra két vörösbetüs ünnep is következett és Sármás ugy ment ki, hogy mig ujra munkanap nem lesz, be sem megy a városba. Az éjszakára csendes, derüs, nem is igen forró augusztusi nap igérkezett. A nagy kert, köröskörül a fák, le az utczán végig a két sor nehéz koronáju tölgy párállott és mintha mindenki nagyon jól érezte volna magát, megteltek, kigömbölyödtek az arczok. Megelégedés telepedett rájuk. Lenn a faluban már hajnalban harangozni kezdtek, zászlós menet indult ki a templomból, az énekük felhangzott és sok idő óta először, minden támogatás nélkül, a maga lábán tipegett ki a reggelihez a beteg. Az ura csodálkozva nézett reá, meglepte az arcza szine és mosolyogva közeledett hozzá.
- No, ilyen frissen. Ej haj... Az asszony is jókedvüen intett vissza, hogy: bizony, nagy egészség lakik benne. Átjött a szomszédasszony is friss, szép feketében, a minek az alján körül vékony fehér szalagok röpködtek. Csak a gyerekek huzódtak el háromfelé hárman. A kis leány meg a vendég közelebb egymáshoz, egy hosszu pad két végén, a veranda alatt ült s messze a bokrok közül egyedül botorkált elő a fiu. Visszahuzódott meg ujra előrejött, aztán sok tétovázás után lassan megindult a pad felé. Mire közelért, a kis leány a másik fiuhoz szaladt és lebujt melléje. A fiu felállott és ugy várta a másikat, mintha most mindjárt kész volna megküzdeni vele. Az azonban kerülte a pillantását, inkább a pad mögé akart jutni. A leány ki-kipillantott rá a fiu háta mögül s remegve húzódott el előle.
Egyszerre ordítva tört ki a düh a fiuból.
- Beléd ütök egy kést. Beléd ütöm, ha nem velem játszol.
A szép asszony fölsikított a verandán s lerohant a lépcsőkön. Sármás is utána és nyakonfogta a fiut.
- Mit beszélsz?
- Beléütöm a kést.
A férfi összeszedte minden erejét s fölvitte a fiut a verandára, közben a mikor nem akart menni nagyokat vágott az öklével az arczába, fejére, a hol érte. Aztán a konyhába lódította s innen a kamrába. Közben magából kikelve ordított rá: - majd megtanítalak, megtanítalak! Rácsukta az ajtót s indult kifelé, de utjába állott az asszony. Most már ujra halotthalvány volt az arcza s tántorgott, a mint a verandán s a keskeny porondos uton végig maga után vonta a férfit ki az utczára, hogy egészen egyedül legyenek. Tovább már nem birta. Leroskadt a ház előtt a padra és suttogva, gyorsan, hogy egyszerre sokat tudjon mondani, beszélni kezdett az ura füléhez hajolva:
- Megszabadítalak tőle, magamtól is, Már gondolkoztam is rajta. Ne beszélj. Hallottalak jól a mult éjjel.
A férfi föl akart ugrani a padról s rémülten szólott az asszonyra:
- Berta - de az asszony belekapaszkodott s nem engedte meg, hogy elmenjen.
- Ne beszélj - folytatta. - Neked van igazad. Egészséges, derék ember nem lehet az élete végéig egy ilyen asszony rabja. Elmegyek a mamához. Magammal viszem a gyereket is. Csak ötven forintot adj havonkint, a miből megéljünk. Ez nem sok. Tudod, hogy a mama is szegény. Ha nem volnék rászorulva, ezt se kérném. Aztán láss utána, hogy boldog légy.
A férfi a szemeit törülgette s két tenyere közé fogva az asszony viaszsárga kis kezét, mondani akart valamit. De ujra beleszólott az asszony:
- Ne beszélj, mert nem tudom befejezni. Gondoltam arra is, hogy megölöm magam, de az neked is fájna, hát ugy lesz a hogy mondom. A mi hivatalos irás kell, csak szerezd meg és siess. Hanem, hanem még azzal tartozom magamnak, hogy megmondjam, hogy nem volt szép tőled engem ugy itt hagyni egész éjszakára. Jöttél volna be éjfélkor, két órakor éjjel, de hogy rám se néztél... Addig csak megbeszélhetted a dolgot a... - gondolkozott, hogy mit mondjon s hirtelen csak ugy surrant el a másik asszony felett: - vele. Tudod, hogy ha csak megfoghattam a kezedet, hát mindjárt jobban voltam. De mindegy, ezt csak ugy mellesleg mondom, a fődolog, ird fel, az irások, az ötven forint...
Iszonyu visítás hallszott belülről, aztán össze-vissza szaladás. A férfi kiszakította magát az asszony kezei közül és berohant az udvarra. Akkora már csend lett, mintha megdermedt volna a levegő. Az udvar közepén már mozdulatlanul feküdt a kis lány, kis ruháján, harisnyáján vér ömlött végig a melléből s mellette hangtalanul, szederjes arczczal, kimeredt szemekkel az anyja térdelt. A férfi első pillantása a kamara ablakára esett. Alatta a porban hevert a vasrács s a párkányról még mindig nagyban hullott le a vakolat. A fiu a kerti ösvényen rohant végig. A hogy az anyja betámolygott a kapun, eszelősen kezdett el dadogni:
- Rajtam nem mult. Rajtam nem...