„Távozzál tőlünk; tudni sem akarjuk utaidat.” A lélek ily dühében és az elme ilyetén vakságában vannak azok, kik megvetvén törvényszerű elöljáróikat, a kath. püspököket és áldozópapokat s a római sz. egyháztól elszakadván, az Isten igéjét elferdítő eretnekek tanításához szegődnek.
XIX. Az igazi természetfölötti kenyérről, a mely Krisztus Urunk.
Már pedig a kenyér Krisztus Urunk, a lélek eledele; mert maga mondja magáról:[1] „Én vagyok az élő kenyér, ki mennyből szállottam alá.” Hihetetlen, mily gyönyörrel és vígsággal árasztja el e kenyér a jók lelkét akkor, midőn a földi bajokkal és viszontagságokkal leginkább küzdenek. Például szolgál nekünk az apostolok sz. kara, kikről írva van:[2] „És azok örvendezve ménének el a gyülekezet elől.” Ilyen példákkal telve vannak a szentek életéről szóló könyvek: és a jóknak ezen benső örömeiről így szól az Isten:[3] „A győzelmesnek elrejtett mannát adok.”
XX. Krisztus Urunk az oltáriszentségben valósággal jelen van s azért tulajdonképi értelemben mondatik „a mi kenyerünknek”.
Főkép pedig a mi kenyerünk maga az Ur Jézus, ki az oltáriszentségben lényegileg foglaltatik. Midőn az Atyához vissza akart térni, szeretettnek ezen megfejthetetlen zálogát adta nekünk, melyről mondá:[4] „A ki eszi az én testemet és iszsza az én véremet, énbennem lakik és én őbenne.”[5] „Vegyétek és egyétek; ez az én testem.” Azokat, a mik a hívő nép hasznára szolgálnak, azon helyről vehetik a plébánosok, hol külön e szentség mivolta és lényege tárgyaltatik. Azért mondatik pedig e kenyér „mienknek”, mivel csak a hívőké, vagyis azoké, kik a hittel egybekapcsolván a szeretetet, a töredelem szentségével a bűnök szennyét lemossák; kik megemlékezvén, hogy Isten fiai, az isteni szentséget a tőlük kitelhető legnagyobb s legszentebb tisztelettel veszik magukhoz és imádják.
XXI. Miért mondatik az Oltáriszentség a mi mindennapi kenyerünknek?
Annak pedig, hogy miért mondatik mindennapinak, kettős
