iparkodás. Mert „Sem a ki ültet valami, sem a ki öntöz, hanem a ki növekedést ad, az Isten;”[1] és: „Ha az Úr nem építi a házat, hiába munkálkodnak, kik azt építik.”[2]
VII. Kérni kell Istent, hogy adja meg azokat, a mikre szükségünk van; a mit bőségesen teljesít.
A lelkipásztorok kötelessége tehát előterjeszteni: hogy majdnem számtalan az, a mi nélkül vagy elveszítjük vagy nyomorogva tengetjük életünket. Mert a ker. nép a dolgok ezen szükségét s a természet gyarlóságát megismervén, kényszerítve lesz a mennyei Atyához folyamodni s tőle földi és mennyei javakat esdve kérni. Követni fogja ama tékozló fiút,[3] a ki, midőn a távol tartományban szűkölködni kezdett és senki sem volt, ki éhségének csillapítására neki bárcsak a sertések eledeléből is adna, végtére magába szállva belátta, hogy a bajok ellen, melyekkel küzdött, sehol sem kereshet gyógyszert, mint atyjánál. És nagyobb bizalommal is járul az imádsághoz a hívő nép, ha Isten jóságára gondolván megemlékezik, hogy az atyai fülek mindenkor meghallgatják a gyermekek kéréseit. Mert midőn int, hogy kenyeret kérünk, megígéri, hogy bőven fog adni azoknak, kik helyesen kérnek. Mert tanítva int, hogyan kérjünk, intve serkent, serkentve ígér, ígérve a bizonyos megnyerés reményét kelti föl bennünk.
VIII. Mit kérünk a kenyér alatt s mi e kérés értelme?
A hívek szívének felindítása és felbuzdítása után, ki kell fejteni, mit kérünk e kérésben, mindenekelőtt, mit jelent az a kenyér, melyet kérünk. Tudni kell tehát, hogy a szentírásban a „kenyér” alatt többféle értetik ugyan, de főleg e kettő: először mindaz, a mit élelemben és egyéb dologban testünk és életünk fenntartására fordítunk; azután minden, a mi nekünk kegyelemből a szellem és lélek életére és üdvére adatott. A sz. atyák tekintélye szerint e kérésben azokat kérjük, a mik nekünk a földi életre szükségesek.
