apostollal valljuk: hogy: „kikutathatatlanok az ő utai”[1] De főkép még azért is tiszteljük Isten akaratát, mivel a mennyei világosságra méltatott bennünket. Mert „minket a sötétség hatalmából kiragadván, általvitt az ő szerelmes Fiának országába.”[2]
XXIII. Mit kell e kérésitől elmélkedésre fordítanunk?
De, hogy utoljára megmagyaráztassék, a mi e kérésről való elmélkedéshez tartozik: vissza kell térnünk arra, a mit elején megérintettünk, hogy a népnek e kérés kifejezésében törődött és alázatos szívűnek kell lennie, megfontolván a kívánságoknak az Isten akaratával ellenkező és a természetben rejlő erejét; meggondolván, hogy őt e tekintetben a teremtmények mind fölülmúlják, melyekről írva van; „Mindenek szolgálnak neked:[3] s hogy nem más, mint gyarló gyengeség, mely Isten előtt semmi kedves dolgot nemcsak be nem végezhet, de nem is kezdhet, hacsak Isten segítsége által nem gyámolíttatik. Mivel pedig, mint mondottuk, nincs semmi felségesebb és jelesebb, mint Istennek szolgálni s az ő törvénye és parancsai szerint élni: a keresztény emberre nézve lehet-e kívánatosabb, mint az Úr utain járni, semmit sem nem gondolni, sem nem cselekedni, a mi Isten akaratával ellenkeznék? Hogy pedig ezt sajátjává tegye s a mellett híven megmaradjon, állítsa szemei elé a sz. könyvekből azok példáját, kiknek, mivel törekvéseiket Isten akaratához nem alkalmazták, minden kedvük ellen történt.
XXIV. Mily nagy hasznot húzhatunk ezen kérés fölött való elmélkedésből a békességes életre?
Végül inteni kell a híveket, hogy nyugodjanak meg Isten egyszerű és föltétlen akaratában; a ki méltóságán alóli helyzetben látszik lenni, tűrje békével sorsát, ne lépjen ki sorából, hanem azon hivatásban maradjon meg, melyre hivatott s vesse alá saját ítéletét Isten akaratának, ki jobban gondoskodik rólunk, mint magunk kívánhatnék. Ha családi bajok, ha testi betegség, ha üldözések vagy más viszontagságok és kellemetlenségek sanyargatnak bennünket: legyünk erősen meggyőződve, hogy ezek közöl semmi sem érhet bennünket Isten akarata nélkül, mely
