Nantas
| Nantas szerző: Émile Zola, fordító: Salgó Ernő |
ELSŐ FEJEZET
A szoba, amelyben Nantas Marseilleből való megérkezése óta lakott, a Rue de Lille egyik házának legfelső emeletén volt, Danvilliers bárónak, az államtanács tagjának palotája mellett. Ez a ház is a báróé volt, aki egykori gazdasági épületek helyére építtette. Ha kihajolt, Nantas megláthatta a palota kertjének egyik sarkát, ahol remek fák vetettek árnyékot. Azon túl, a fák zöld koronái fölött, kilátás nyílt Párizsra, látható volt a Szajna folyása, a Tuileries, a Louvre, a kőpartok sora, a tetők egész tengere, a távolba vesző Pére-Lachaise-ig.
Szűk manzárdszoba volt, a zsindelyezésbe vágott ablakkal. Nantas egyszerűen csak egy ággyal, asztallal és székkel bútorozta be. Az olcsóságot kereste, amikor itt megszállt, elszánva reá, hogy addig tanyázik itt, míg nem talál valami elhelyezkedést. Nem bántotta a bepiszkolt papírkárpit és fekete mennyezet ebben a kopár és nyomorúságos kamrában, amelynek kandallója sem volt. Amióta szemtől szemben aludt el a Louvre-ral és Tuileries-vel, tábornokhoz hasonlította magát, aki valami nyomorúságos fogadóban hál meg az út szélén, az óriási és gazdag város előtt, amelyet másnap rohammal fog bevenni.
Nantas története rövid volt. Mint egy marseille-i kőmíves fia szülővárosa líceumában kezdte meg tanulmányait, anyja becsvágyó szeretete jóvoltából, hogy urat csináljon belőle. Szülei vért izzadtak, hogy eljuthasson az érettségi vizsgáig. Majd miután anyja meghalt, Nantas kénytelen volt elfogadni egy kis állást egy kereskedőnél, ahol tizenkét éven át olyan életet tengetett, amelynek egyhangúsága elkeserítette. Húszszor is megszökött volna, ha gyermeki kötelessége nem tartotta volna vissza Marseilleben, apjánál, aki leesett az állványról és munkaképtelenné vált. Most neki kellett mindenről gondoskodnia. Egy este azonban hazaérve, holtan találta a kőmívest, még meleg pipájával mellette. Három nap múlva eladta a reámaradt csekély holmit és kétszáz frankkal zsebében Párizsba utazott.
Nantas anyjától örökölte a makacs becsvágyat. Gyors elhatározású, hideg akaratú fiatalember volt. Már egészen fiatalon erőnek mondta magát. Gyakran nevettek rajta, ha bizalmas közlésekre ragadtatta el magát és ismételte kedvenc mondását: "Erő vagyok." Ez a mondás komikussá vált, ha vékony fekete kabátjában látták, amely fesledezett a vállán és amelynek ujjai csuklóin fölül értek. Így lassanként valóságos kultuszt űzött az erőből, csak azt látta a világon, abban a meggyőződésben, hogy mégis csak az erősek győznek. Szerinte elég akarni és erősnek lenni. A többi nem fontos.
Vasárnaponként, amikor egyedül sétált Marseille kiégett határában, lángésznek érezte magát; lényének legmélyén mintegy ösztönszerű inger hajtotta előre; aztán hazament burgonyát enni rokkant apjával, de azt mondta magában, hogy valamikor még kivágja majd a maga részét abban a társadalomban, amelyben harminc éves létére még semmi sem volt. Nem alacsonyrendű irigység, a köznapi élvezetek megkívánása volt ez, hanem egy oly értelem és akarat igen tiszta érzése, amelyek nincsenek a maguk helyén és logikai kényszerűségből fel szándékoznak emelkedni arra a helyre.
Mihelyt a párizsi kövezetet érezte talpa alatt, Nantas azt hitte, hogy elég kinyújtania kezeit és azonnal hozzá méltó elhelyezkedést talál. Még aznap megindította a hadjáratot. Voltak ajánló levelei, amelyeket elvitt a címzettekhez, azonkívül néhány földijénél kopogtatott, akiknek támogatását remélte. Egy hónap leteltével azonban semmi eredményt sem ért el; azt mondták, hogy az időpont kedvezőtlen, egyébként olyan ígéreteket tettek neki, amelyeket nem tartottak meg. Közben sovány erszénye kiürült, legfeljebb húsz frankja maradt. És ebből a húsz frankból kellett még egy teljes hónapig élnie, reggeltől estig járta Párizst és fáradtságtól megtörve, mindig üres kézzel, világítás nélkül feküdt le. Nem csüggedt, de tompa düh támadt benne. Logikátlannak és igazságtalannak tartotta a sorsot.
Egy este Nantas étlen tért haza. Előző nap fogyasztotta el utolsó darab kenyerét. Semmi pénze sem volt és egyetlen barátja sem, akitől egy frankot kérhetett volna kölcsön. Egész nap esett, ama szürke esők egyike, amelyek Párizsban oly hidegek. A sár csak úgy folyt az utcákon. Nantas, bőrig ázva, Bercybe, majd a Montmartre-ra ment, ahol állásokat jeleztek neki, de Bercyben a hely már el volt foglalva, a Montmartre-on pedig nem találták írását elég szépnek. Ez volt két utolsó reménysége. Bármit elfogadott volna, abban a szent meggyőződésben, hogy a legelső alkalommal megalapozza szerencséjét. Első sorban csak kenyeret kívánt, megélhetést Párizsban, egy kis helyet, ahol utóbb egymásra rakhatja majd köveit. Lassan, keserűséggel szívében ment a Montmartre-ról a Rue de Lille-be. Az eső megszűnt, dolga után siető tömeg taszigálta a járdákon. Több percig állt egy pénzváltó boltja előtt: öt frank elég lett volna talán ahhoz, hogy valamikor ennek az egész világnak ura legyen; öt frankkal nyolc napig lehet élni és nyolc nap alatt sok mindent csinál az ember. Ily ábrándozás közben egy kocsi telefröcskölte, le kellett törülnie homlokát, amelyet sár mocskolt be. Ekkor gyorsabban lépdelt, összeszorította fogait és dühös vágy szállta meg, hogy öklével essék neki a tömegnek, amely elállta az utcákat: ez megbosszulta volna a sors ostobaságáért. A Rue Richelieu-ben majdnem elgázolta egy omnibusz. A Place du Carrousel közepén irigy pillantást vetett a Tuileries-re. A Saints-Péres hídon egy jól öltözött kisleány elől le kellett térnie egyenes útjáról, amelyet falkától üldözött vadkan konokságával követett és ezt végső megalázásnak tekintette: még a gyermekek is útját állták! Midőn végre szobájába menekült, ahogy a sebesült állat vackához tér vissza meghalni, kimerülve roskadt székére, nadrágját vizsgálta, amely egész kemény lett a sártól és kitaposott cipőit; amelyekből valóságos tócsa csurgott a padlóra.
Ezúttal mindennek vége. Nantas azon töprengett, hogyan ölje meg magát. Gőgje még mindig megmaradt, úgy vélte, hogy öngyilkossága büntetés lesz Párizsra nézve. Milyen erő ő, milyen hatalmat érez magában és senkit sem talál, aki felismerné, aki odaadná neki az első tallért, amelyre szüksége van! Rémes ostobaságnak tetszett neki mindez, egész lénye fellázadt haragjában. Majd roppant sajnálkozás szállta meg, amikor pillantásai felesleges karjaira estek. Pedig nem félt semmiféle munkától; kisujja hegyével egy világot emelt volna fel és ő itt van, kuckóba szorítva, tehetetlenségre kárhoztatva, úgy emésztve magát, mint oroszlán a ketrecben. Csakhamar azonban lecsillapodott, nagyobbnak találta a halált. Kis korában hallotta egyszer egy feltaláló történetét, aki az általa szerkesztett csodálatos gépet kalapáccsal zúzta össze a tömeg közönye miatt. Nos, ő ez az ember, új erőt hoz magában, az értelem és akarat ritka gépezetét, amelyet most elpusztít azzal, hogy fejét szétzúzza a kövezeten.
A Danvilliers palota nagy fái mögött leáldozott a nap, az őszi nap, amelynek arany sugarai felgyújtották a sárgult leveleket. Nantas, mintegy az égitest búcsújának hatása alatt, felállt. Meg fog halni, világosságra van szüksége. Egy darabig kihajolt az ablakon. Egy fasor kanyarulatánál, a lombok között gyakran látott egy igen magas, szőke leányt, aki fejedelmi gőggel sétált ott. Nantas nem volt romantikus hajlamú, túl volt azon a koron, amikor a fiatalemberek arról ábrándoznak a manzárdszobákban, hogy nagyvilági kisasszonyok nagy szenvedélyeket és nagy vagyonokat visznek eléjük. Az öngyilkosságnak e végső órájában hirtelen mégis eszébe jutott ez a szép, büszke, szőke leány. Mi lehet a neve? Ugyanakkor azonban ökölbe szorította kezét, mert csak gyűlöletet érzett e palota lakói iránt, amelynek nyitott ablakain át szigorú pompájú részleteket láthatott és dühösen suttogta:
- Ó, eladnám magam, eladnám magam, ha megkapnám leendő vagyonom első öt frankját!
Az a gondolat foglalkoztatta egy pillanatig, hogy eladja magát. Ha lett volna valahol olyan zálogház, ahol az akaratra és erélyre adnak kölcsönt, elment volna oda, hogy elzálogosítsa magát. Mindenféle üzletre gondolt: egy politikus megvásárolja, hogy eszközévé tegye, egy bankár azért szerződteti, hogy minden órában felhasználhassa eszét; és ő elfogadja, megvetve a becsületet, elhitetve magával, hogy elég az, ha erős és valamikor diadalmaskodni fog. Majd elmosolyodott. Mintha volna alkalom eladnia magát! A gazfickók, akik az alkalmakra lesnek, nyomorultul elpusztulnak, anélkül, hogy valaha is vevőre bukkantak volna. Nantas félt, hogy gyáva, vádolta magát, hogy ezekkel a gondolatokkal csak eltereli figyelmét a fődologról. És újra leült, megesküdött, hogy mihelyt egészen besötétedik, kiugrik az ablakon.
- Oly fáradt volt azonban, hogy székén ülve elaludt. Hirtelen hangok ébresztették fel. Házmesternéje hölgyet vezetett be hozzá.
- Uram, - szólalt meg - bátor voltam felhozni...
És midőn észrevette, hogy a szobában nincs világítás, gyertyáért szaladt le. Nyilván ismerte a nőt, akit bevezetett és aki iránt tiszteletteljes előzékenységgel viseltetett.
- Tessék, - mondta távozóban. - Most beszélgethetnek, senki sem fogja önöket zavarni.
Nantas, szunnyadásából felriadva, meglepődve nézte a hölgyet. Ez felemelte fátylát. Negyvenötéves nő volt, kicsi, nagyon kövér, a bigott nők püffedt, fehér ábrázatával. Nantas sohasem látta még. Midőn megkínálta az egyetlen székkel és kérdőleg nézett reá, a hölgy megnevezte magát:
- Chuin kisasszony vagyok... Azért jöttem, uram, hogy fontos ügyről beszéljek önnel.
Nantas kénytelen volt az ágy szélére leülni. Chuin kisasszony neve semmit sem mondott neki. Elhatározta, hogy megvárja, míg a hölgy kimagyarázkodik. De az nem sietett, körülhordozta tekintetét a szűk szobában és szemlátomást habozott, miképp kezdje el a beszélgetést. Végre igen édes hangon megszólalt és mosollyal emelte ki a finom mondatokat.
- Uram, barátnőjeként jövök... A legmeghatóbb felvilágosításokat nyertem önről. De éppen ne gondoljon kémkedésre. Mindebben csak az a hő vágy vezet, hogy használjak önnek. Tudom, mily kegyetlen volt mostanáig ön iránt az élet és mily bátorsággal küzdött ön, hogy elhelyezkedhessék, de azt is tudom, mily szomorú eredménye van az ön erőfeszítéseinek... Még egyszer bocsánatot kérek, uram, hogy így beavatkozom életébe. Esküszöm, hogy csak a rokonszenv...
Nantas, akit elfogott a kíváncsiság, nem szakította félbe, de azt gondolta, hogy a házmesterné szolgáltathatta mindezeket a részleteket. Chuin kisasszony szabadon beszélhetett, de mindinkább bókokhoz, hízelgő szólásmódokhoz folyamodott, hogy elmondja mondanivalóit.
- Uram, ön nagyjövőjű fiatalember. Bátor voltam figyelemmel kísérni próbálkozásait és nagy benyomást gyakorolt reám a szerencsétlenségben tanúsított dicséretes szilárdsága. Szóval úgy látom, hogy sokra vinné, ha valaki kezét nyújtaná önnek.
Ismét elhallgatott. Várta, hogy a fiatalember megszólaljon. Ez azt hitte, hogy a hölgy helyet ajánl neki. Azt felelte, hogy mindent elfogadna. Most azonban, hogy a jég meg volt törve, Chuin kisasszony kereken megkérdezte:
- Vajon idegenkedne-e attól a gondolattól, hogy megnősüljön?
- Hogy megnősüljek! - kiáltott Nantas. - Jó Isten! ugyan ki kérne belőlem, madame?... Valami szegény leány, akit még csak el sem tudnék tartani.
- Nem, egy igen szép, igen gazdag, nagy családból való leányka, aki egyszerre kezébe adná az eszközöket, hogy a legmagasabb polcra emelkedhessék.
Nantas már nem nevetett.
- De hát miben áll az alku? - kérdezte ösztönszerűen halkítva hangját.
- A leányka teherben van és el kell ismerni a gyermeket, - mondta ki egyenesen Chuin kisasszony, aki megfeledkezett kenetteljes fordulatairól, csak hogy előbbre vigye az ügyet.
Nantasnak az volt az első ösztöne, hogy kidobja az ajtón a kerítőnőt.
- Gyalázatosság, amit nekem ajánl, - suttogta.
- Ó, gyalázatosság, - kiáltott Chuin kisasszony, ismét édeskés hangján - nem fogadom el ezt a csúnya szót... Az az igazság, uram, hogy egy családot ment meg a kétségbeeséstől. Az apa még nem tud semmit, a terhesség még csak kezdetleges állapotban van és nekem támadt az ötletem, hogy adjuk férjhez mielőbb a szegény leányt és adjuk ki férjét a gyermek apjának. Ismerem az apát, belehalna. Az én tervem enyhíti a csapást, jóvátételben fog hinni... Szerencsétlenségre, az igazi csábító nős ember. Ó, uram, vannak emberek, akik igazán hijján vannak az erkölcsi érzéknek...
Még soká folytathatta volna. Nantas már nem hallgatott oda. Miért is utasítaná vissza? Hiszen ép az imént azt kívánta, hogy eladhassa magát. Nos, most megvásárolják. Tiszta adás-vétel ez. Ő odaadja nevét és elhelyezkedést kap érte. Olyan szerződés ez, mint bármely más. Párizs sarától bemocskolt nadrágját nézte, érezte, hogy az előző nap óta nem evett, két hónapi utánjárásainak és megaláztatásainak egész dühe visszatért szívébe. Végre mégis csak ráhág arra a világra, mely eltaszította és az öngyilkosságba kergette.
- Elfogadom, - mondta nyersen.
Majd világos magyarázatokat kívánt Chuin kisasszonytól. Mit akar a közvetítésért? A hölgy tiltakozott, semmit sem akart. Mégis végül húszezer frankot kért a hozományból, amelyet a fiatalember kap. És mivel Nantas nem alkudozott, Chuin kisasszony közlékennyé vált.
- Hallgasson ide, én gondoltam önre. A fiatal hölgy nem mondott nemet, midőn önt megneveztem. Ó, ez jó üzlet, később majd köszönetet mond nekem.
Találhattam volna rangbeli embert is, ismerek egyet, aki kezet csókolt volna nekem. De inkább a szegény gyermek társasága körén kívül akartam választani. Ez regényesebbnek fog látszani... Meg aztán ön tetszik nekem. Ön kedves és erős feje van. Ó, sokra fogja vinni. Ne feledkezzék meg rólam, teljesen szolgálatára vagyok.
Mindaddig nem említettek nevet. Nantas kérdésére a vén leány felállt és újra bemutatkozott:
- Chuin kisasszony vagyok... Danvilliers báróné halála óta a báró házában élek, mint nevelőnő. Én neveltem fel Flavie kisasszonyt, a báró úr leányát... Flavie kisasszony a szóban lévő fiatal hölgy.
És távozott, miután tapintatosan letett az asztalra egy ötszáz frankos bankjegyet tartalmazó borítékot. Az első kiadások fedezésére szolgáló előleg volt ez. Miután magára maradt, Nantas odament az ablakhoz. Az éjszaka nagyon sötét volt és már csak a fák tömege volt a sűrűbb árnyakról felismerhető; egy ablak világított a palota sötét homlokzatán. Így hát arról a magas, szőke leányról van szó, aki királynői léptekkel sétál és nem méltóztatott őt észrevenni. Egyébként mindegy, akár ő, akár más! A nő mit sem számított Ekkor Nantas magasabbra emelte szemét, a homályban morajló Párizsra, a bal part utcáira, tereire, kőpartjaira, amelyeket a táncoló gázlángok világítottak meg és letegezte Párizst, bizalmaskodó, fölényes volt hozzá:
- Most az enyém vagy!
MÁSODIK FEJEZET
Danvilliers báró abban a szalonban tartózkodott, amely dolgozószobául szolgált neki, bőrkárpitozású magas, szigorú szobában, amely régi bútorokkal volt berendezve. Két napja villámcsapásként érte Flavie gyalázatának története, amelyet Chuin kisasszony beszélt el neki. Hiába készítette elő a vén leány a tényeket, hiába enyhítette őket, az aggastyánt letörte a csapás és csak az a gondolat tartotta még fenn, hogy a csábító végül még elégtételt adhat. Ezen a reggelen várta annak az embernek látogatását, akit nem is ismert és aki így megfosztotta leányától. Csengetett.
- Joseph, jön majd egy fiatalember, akit bevezet... Senki másnak nem vagyok itthon.
És keserű gondolatokba mélyedt, egyedül a tűz mellett. Kőmíves fia, éhenkórász, akinek semmi bevallható foglalkozása sincs! Chuin kisasszony olyan fiatalembernek adta ki, akinek jövője van, de mily szégyen egy családban, amelyen eddig még egy folt sem esett! Flavie a nekibuzdulás egy nemével vádolta magát, hogy nevelőnőjét a legenyhébb szemrehányástól is megkímélje. E kínos vallomás óta szobájában maradt, a báró nem akarta viszontlátni. Mielőtt megbocsátana, maga akarta elintézni ezt az ocsmány ügyet. Mindent előkészített magában. De teljesen megőszült és feje öregesen reszketett.
- Nantas úr, - jelentette Joseph.
A báró nem állt fel. Csak félrefordította fejét és merőn nézett a közeledő Nantasra. Ennek volt annyi esze, hogy nem engedett vágyának és nem vásárolt új ruhát, hanem még tiszta, de igen viseltes fekete kabátot és nadrágot, úgyhogy egyáltalán nem hatott kalandornak, hanem szegény és gondos diák benyomását keltette. Megállt a szoba közepén és várt, de alázatosság nélkül.
- Ön az, uram, - hebegte az aggastyán.
De nem bírt tovább beszélni, fojtogatta a felindulás, attól félt, hogy engedni talál valami erőszakosságnak. Rövid hallgatás után csak ezt mondta:
- Uram, ön rosszat cselekedett.
És midőn Nantas mentegetőzni akart, nyomatékkal ismételte:
- Rosszat cselekedett... Semmiről sem akarok tudni, kérem, ne is iparkodjék kimagyarázni a dolgokat. Még ha leányom a nyakába varrta volna is magát, akkor is ugyanaz az ön bűne... Csak tolvajok furakodnak be ily erőszakosan a családokba.
Nantas újra lehajtotta fejét.
- Ez könnyen megszerzett hozomány, kelepce, amelyről tudta, hogy a leányt és apját is megfogja vele...
- Engedje meg, uram, - szakította félbe felháborodva a fiatalember.
A báró rettenetes mozdulattal intette le.
- Hogyan? ugyan mit engedjek meg?... Önnek itt nincs szava. Azt mondom önnek, amit meg kell mondanom és amit végig kell hallgatnia, hiszen bűnösként jön elém... Meggyalázott engem. Nézze ezt a házat, családunk több mint három évszázad óta élt benne egyetlen mocsokfolt nélkül, nem érzi itt az évszázados becsületet, a méltóság és tisztelet hagyományát? Nos, uram, ön arcul ütött mindent. Majdnem belehaltam és ma úgy reszketnek kezeim, mintha tíz évet öregedtem volna egyszerre... Ne szóljon és hallgasson meg.
Nantas nagyon elsápadt. Ugyancsak súlyos szerepet vállalt magára. Mégis a szenvedély vakságával hozakodott elő. - Elvesztettem a fejemet, - suttogta és valami regényt igyekezett kitalálni. - Nem láthattam Flavie kisasszonyt...
Leánya nevének hallatára a báró felállt és dörgő hangon kiáltotta:
- Hallgasson! Mondtam önnek, hogy semmiről sem akarok tudni. Hogy leányom járt-e ön után; vagy ön jött-e ő hozzá, ahhoz semmi közöm. Tőle sem kérdeztem semmit, öntől sem kérdezek. Tartsák maguknak mindketten vallomásaikat, olyan piszok ez, amelybe nem keveredem bele.
Reszketve, kimerülve újra leült. Nantas, önuralma ellenére is mélyen megindulva hajtotta meg magát. Csend állt be, majd az aggastyán üzletszerűen száraz hangon folytatta.
- Bocsánatot kérek, uram. Feltettem magamban, hogy megóvom hidegvéremet. Nem ön van az én hatalmamban, hanem én az önében, hiszen ki vagyok önnek szolgáltatva. Ön azért van itt, hogy szükségessé vált megállapodást ajánljon fel nekem. Állapodjunk hát meg, uram, és ettől fogva olyan hangnemben beszélt, mint egy jogtanácsos, aki barátságosan intéz el valami szégyenletes pert, amelyhez csak undorral nyúl. Higgadtan mondta:
- Flavie Danvilliers kisasszony anyja halálakor kétszázezer frankot örökölt, mely összeget csak esküvője napján vehet fel. Ez az összeg már kamatozott. Itt vannak egyébként gyámszámadásaim, amelyeket át akarok önnek adni.
Kinyitott egy iratcsomót, számokat olvasott fel. Nantas hiába igyekezett elhallgattatni. Most megindulás fogta el, ez aggastyán láttára, aki oly egyenes és egyszerű volt és oly nagynak tetszett neki, mióta lecsillapodott.
- Végül, - mondta a báró - a közjegyzőm által ma reggel kiállított szerződésben kétszázezer frank hozományt biztosítok önnek. Tudom, hogy nincs semmije. Az esküvőt követő napon felveheti a kétszázezer frankot bankáromnál.
- De uram, - szólt Nantas - nem kívánom a pénzét, csak leányát akarom...
A báró szavába vágott.
- Nincs joga visszautasítani és leányom nem mehet feleségül olyan emberhez, aki kevésbé gazdag, mint ő... Önnek adom a hozományt, amelyet neki szántam, ez az egész. Meglehet uram, hogy többre számított, de gazdagabbnak tartanak, mint amilyen valóban vagyok.
A fiatalember némán hallgatta meg ezt az utolsó kegyetlenséget, mire a báró befejezte a megbeszélést és csengetett az inasnak.
- Joseph, mondja meg a kisasszonynak, hogy rögtön idevárom dolgozószobámba.
Felállt, egy szót sem szólt többé, lassan járkált fel-alá. Nantas mozdulatlanul állva maradt. Megcsalta ezt az aggastyánt, kicsinynek és erőtlennek érezte magát vele szemben. Flavie végre belépett.
- Leányom, - szólt a báró - itt ez az ember. A törvényes határidő múlva meglesz az esküvő.
És kiment, magukra hagyta őket, mintha számára már létrejött volna a házasság. Az ajtó becsukódott, csend állt be. Nantas és Flavie egymásra nézett. Még nem látták egymást. A fiatalember igen szépnek látta a leányt, halvány, büszke arcával, szürke szemével, amelyet nem sütött le. Meglehet, hogy ama három nap alatt, amióta nem hagyta el szobáját, folyton sírt, de arca hidegsége megfagyaszthatta könnyeit. Ő szólalt meg először.
- Így hát, uram, ez az ügy el van intézve?
- Igen, kisasszony, - felelt egyszerűen Nantas.
Flavie önkénytelenül elfintorította arcát és a fiatalemberre hosszú pillantást vetett, amellyel mintegy az aljasságot kereste benne.
- Annál jobb, - jegyezte meg. - Féltem, hogy senki sem akad ily üzletre.
Nantas kiérezte hangjából a megvetést, amellyel sújtotta. De felemelte fejét. Míg apja előtt remegett, mert tudta, hogy megcsalja őt, most szilárdan megállt a leány előtt, aki bűntársa volt.
- Bocsánat, kisasszony, - mondta nyugodtan és igen udvariasan - azt hiszem, félreismeri a helyzetet, amely mindkettőnket az ön által helyesen minősített üzletre vezet. Úgy vélem, hogy mától fogva az egyenlőség alapjára kell lépnünk...
- Úgy! Igazán, - szakította félbe Flavie lenéző mosollyal.
- Igen, a teljes egyenlőség alapjára... Önnek névre van szüksége, hogy elrejtsen egy ballépést, amelyet távolról sem akarok elítélni és én önnek adom nevemet. Nekem viszont tőkebefektetésre, társadalmi állásra van szükségem, hogy nagy vállalkozásokat hajthassak végre és ön hozza nekem ezeket a tőkéket. Mától fogva üzlettársak vagyunk, akiknek befektetése egyensúlyban áll egymással és csak megköszönhetjük egymásnak kölcsönös szolgálatainkat.
Flavie már nem mosolygott. Sértett büszkeség okozta ránc jelent meg homlokán. De nem válaszolt. Aztán újra megszólalt:
- Ismeri feltételeimet?
- Nem, kisasszony, - mondta Nantas, aki tökéletesen megóvta hidegvérét. - Sorolja fel őket és már előre alávetem magam.
Ekkor Flavie, tétovázás vagy pirulás nélkül, határozottan kifejezte magát:
- Mindig csak névleges férjem lesz. A kettőnk élete tökéletesen különálló és szétválasztott marad. Lemond reám való minden jogáról és nekem semmi kötelességem sem lesz önnel szemben.
Nantas minden mondatnál helyeslőleg bólintott. Ő is így kívánta. Majd megjegyezte:
- Ha azt hinném, hogy udvariaskodnom kell, azt mondanám, hogy ily súlyos feltételek kétségbe ejtenek. De fölötte állunk ily ízetlen bókoknak. Igen boldog vagyok, hogy ily bátran néz szembe egymáshoz való helyzetünkkel. Olyan ösvényen lépünk be az életbe, amelyen nem szednek virágot... Csak egyet kívánok öntől, kisasszony, azt, hogy ne éljen szabadságával oly módon, amely közbelépésemet szükségessé tenné.
- Uram! - szólt hevesen Flavie, akinek büszkesége fellázadt.
Nantas azonban tiszteletteljesen meghajtotta magát és kérte, ne sértődjék meg. Helyzetük kényes, mindkettőjüknek el kell nézniök némely célzásokat, különben lehetetlen a jó egyetértés. Nem akart tovább időzni a tárgynál. Második találkozásuk alkalmából Chuin kisasszony elbeszélte a fiatalembernek Flavie ballépését. Csábítója valami Fondettes úr volt, egyik zárdai barátnőjének férje. Egy hónapot náluk töltött falun és egy este a férfi karjai közt találta magát, anélkül, hogy voltaképpen tudta volna, hogy jött a dolog és mily mértékben járult ahhoz hozzá. Chuin kisasszony majdnem erőszakról beszélt.
Nantasban hirtelen barátságos érzés mozdult meg. Mint az olyan emberek, akik öntudatával vannak erejüknek, szívesen adta a jófiút.
- Nézze, kisasszony, - kiáltott - mi nem ismerjük egymást, de igazán helytelen volna, ha első látásra meggyűlölnők egymást. Talán kölcsönös megértésre vagyunk teremtve... Látom, hogy megvet, de csak azért, mert nem ismeri történetemet.
És nekihevülve, lázasan beszélt, elmondta, mily becsvágy emésztette életét Marseille-ben, elmondta, mily dühhel töltötte el kéthavi hiábavaló utánjárása Párizsban. Majd megvetését nyilvánította aziránt, amit társadalmi konvencióknak nevezett és aminek az átlagemberek alá vannak vetve. Mit határoz a tömeg véleménye, ha reá taposunk! Csak felsőbbrendűnek kell lenni. A mindenhatóság mindent kiment. És Nantas nagy vonásokkal vázolta azt a nagyszabású életet, amelyet most már megvalósíthat. Semmi akadálytól sem félt már, semmi sem állhat az erő útjában, erős, boldog lesz.
- Ne higgye, hogy köznapi érdekeket hajhászok, - folytatta Nantas. - Nem az ön vagyonáért adom el magam. Pénze csak eszközül szolgál számomra, hogy egész magasra emelkedjek... Ó, ha tudná, mi minden él bennem, ha tudná, mily lázas éjszakákat töltöttem azzal, hogy végigálmodjam mindig ugyanazt az álmot, amely aztán a nappal valóságában szétfoszlott, akkor megértene, akkor talán büszke volna reá, hogy karomra támaszkodik, hogy végre megadja nekem az eszközöket, hogy legyek valaki!
Flavie kiegyenesedve hallgatta, egy arcvonása sem rándult meg. Nantas pedig oly kérdést tett fel magában, amelyet már három napja hánytorgatott, anélkül, hogy feleletet talált volna reá: észrevette-e őt a leány az ablakban, hogy ily hamar elfogadta Chuin kisasszony tervét, mikor az megnevezte őt? Az a különös gondolat támadt benne, hogy a leány talán regényes szerelemmel megszerette volna őt, ha ő felháborodva visszautasította volna a nevelőnő által neki ajánlott alkut.
Elhallgatott, Flavie jéghideg maradt. Majd mintha Nantas nem is tárta volna fel magát előtte, szárazon ismételte:
- Tehát csak névleges férjem lesz, kettőnk élete teljesen különálló lesz egymástól, feltétlen szabadsággal.
Nantas azonnal visszanyerte szertartásos modorát, a szerződést megvitató férfi szűk szavát.
- Alá van írva, kisasszony.
És magával elégedetlenül távozott. Miért is engedett annak az ostoba ösztönnek, hogy meggyőzze ezt a nőt? Ő nagyon szép és jobb, ha semmi közösség sincs köztük, mert feszélyezhetné életében.
HARMADIK FEJEZET
Tíz év telt el. Egy reggel Nantas abban a dolgozószobában volt, amelyben Danvilliers báró egykor, első találkozásuk alkalmából, oly hideg fogadtatásban részesítette. Most övé volt ez a dolgozószoba; a báró, miután kibékült leányával és vejével, nekik engedte át a palotát és magának csak a kert másik végében, a Rue de Beaune mentén levő pavillont tartotta fenn. Tíz év alatt Nantas a legmagasabb pénzügyi és ipari polcok egyikét érte el. Benne volt minden nagy vasútépítési vállalkozásban, része volt minden telekspekulációban, amelyek a császárság első éveit jellemezték és gyorsan óriási vagyont szerzett. De becsvágya ezzel még nem elégült ki, politikai szerepet is akart játszani és sikerült képviselőnek megválasztatnia magát egy olyan kerületben, ahol több birtoka volt. Mihelyt a törvényhozó testület tagja lett, azonnal mint leendő pénzügyminiszter lépett fel. Speciális ismeretei és szónoki képessége révén napról-napra fontosabb szerepet játszott. Egyébként volt oly ügyes, hogy feltétlen odaadást mutatott a császárság iránt, ámbár pénzügyi kérdésekben egyéni teóriái voltak, amelyek - mint tudta - erősen foglalkoztatták a császárt.
Ezen a reggelen Nantas rendkívül el volt foglalva. A nagy irodákban, amelyeket a szálloda földszintjén rendezett be, csodás tevékenység uralkodott. Az alkalmazottak serege nyüzsgött a rácsok mögött, mások szüntelen jöttek-mentek, csapdosták az ajtókat; folyton csengett az arany, a nyitott zacskók tartalma kiömlött az asztalokra, szüntelenül hallatszott a pénztárba özönlő pénz zenéje és az áradat mintha már az utcákat is ellepte volna. Az előszobában egész tömeg tolongott, ügynökök, üzletemberek, politikusok, a hatalom előtt térdrehulló egész Párizs. Gyakran óra hosszat vártak itt előkelő személyiségek türelemmel. Nantas pedig íróasztalánál ülve, összeköttetésben a vidékkel és külfölddel, az egész világot felölelhette karjaival, végre megvalósította az erőről való régi álmát, oly óriási gép értelmes rugójának érezte magát, amely királyságokat és császárságokat mozgatott.
Nantas csengetett ajtónállójának. Gondterhesnek látszott.
- Germain, - kérdezte - nem tudja, haza jött-e feleségem?
És midőn az ajtónálló azt felelte, hogy nem tudja, meghagyta neki, hogy hijja le felesége komornáját. De Germain nem távozott.
- Bocsánat, uram, - suttogta - itt van a törvényhozó testület elnöke, aki minden áron be akar jönni.
Nantas bosszús mozdulatot tett, majd így szólt:
- Nos, vezesse be és tegyen úgy, ahogy mondtam.
Előző nap a költségvetés egyik kiváló fontosságú kérdésében Nantas beszéde oly benyomást keltett, hogy a vitás javaslatot visszaadták a bizottságnak, hogy az általa jelzett értelemben módosítsák. Az ülés után híre járt, hogy a pénzügyminiszter visszavonul és egyes csoportokban már a fiatal képviselőt jelezték utódja gyanánt. Ő vállat vont: semmi sem történt, csak speciális kérdésekről beszélt a császárral. Mégis, a törvényhozó testület elnökének látogatása nagy jelentőségű lehetett. Igyekezett lerázni magáról a ránehezedő sötét gondolatokat, felállt és kezet szorított az elnökkel.
- Bocsánatot kérek, herceg, - mondotta. - Nem tudtam, hogy itt van. Higgye el, nagyon meghat a megtiszteltetés, amelyben részesít.
Egy darabig ide-oda kalandozva, szívélyes hangon beszélgettek. Majd az elnök, még mindig határozatlanul, értésére adta, hogy a császár küldte puhatolódzás céljából. Elfogadná-e a pénzügyminiszteri tárcát és mily programmal? Ekkor Nantas büszke hidegvérrel feltételeket szabott. Szenvtelen arca mögött azonban diadalmasan ujjongott. Végre elérte az utolsó lépcsőfokot, legfölül volt. Még egy lépés és minden fej alatta van. Midőn az elnök azzal fejezte be a beszélgetést, hogy most azonnal a császárhoz megy és közli vele a megbeszélt programot, kinyílt a lakásba vezető ajtócska és megjelent a komorna.
Nantas hirtelen elsápadt és nem fejezte be a megkezdett mondatot. Odasietett a komornához, miközben suttogva mondta:
- Bocsásson meg, herceg...
És egész halkan kikérdezte a leányt. Így hát úrnője már korán elment? Nem mondta, hova megy? Mikor jön haza? A komorna határozatlan válaszokat adott, értelmes leány létére, aki nem akarja magát kompromittálni. Nantas is belátta e faggatózás naiv voltát és végül csak ennyit mondott:
- Mihelyt feleségem hazajön, mondja meg neki, hogy beszélni szeretnék vele.
A herceg meglepődve közeledett az egyik ablakhoz és kinézett az udvarra. Nantas magához tért, újra mentegetőzött. De elvesztette hidegvérét, dadogott, éppen nem ügyes szavakkal lepte meg az elnököt.
- No, most elrontottam a dolgomat, - mondta egész hangosan, miután az elnök távozott, - a miniszteri tárca kicsúszott a kezemből.
Rossz kedvét dührohamok szakították meg. Egymásután vezették be az embereket. Egy mérnök jelentést adott át neki, amely egy bányaüzem óriási jövedelmezőségét bizonyította. Egy diplomata kölcsönről beszélt neki, amelyet egy szomszédos hatalom akart nyitni Párizsban. Egymást érték emberei, akik húsz jelentékeny ügyről adtak számot. Végül képviselőtársai nagy számát fogadta; valamennyien túlzott dicsérettel halmozták el előző napi beszédét. Nantas, karosszéke mélyébe húzódva, egyetlen mosoly nélkül fogadta ezt a tömjénezést. Tovább csengett az arany a szomszédos irodákban, gyárszerű zakatolás remegtette meg a falakat, mintha itt készítették volna azt a sok csengő aranyat. Nantasnak csak tollat kellett volna ragadnia, hogy olyan táviratokat menesszen, amelyek érkezése megörvendeztette vagy megdöbbentette volna Európa piacait; megakadályozhatta vagy siettethette a háborút azzal, hogy támogatja vagy ellenzi a kölcsönt, amelyről beszéltek neki; még Franciaország költségvetése is a kezében volt, csakhamar meg fogja tudni, a császárság mellett lesz-e, vagy ellene. Ez volt a diadal, mérteken túl kifejlődött egyénisége volt a középpont, amely körül egész világ forgott. De ő nem élvezte úgy a diadalt, ahogy gondolta. Fáradságot érzett, máshol járt az esze, a legcsekélyebb zajra összerezzent. Mihelyt láz, a kielégült becsvágy láza szökött arcába, azonnal elhalványodni érezte magát, mintha hátulról hirtelen hideg kéz érintette volna meg nyakát.
Két óra múlt el és Flavie nem jelentkezett. Nantas behívta Germaint és elküldte Danvilliers báróért, ha ugyan otthon van. Magára maradva fel alá járt dolgozószobájában, aznap senkit sem akart már fogadni. Izgalma lassanként fokozódott. Nyilvánvaló, hogy felesége találkán van. Újra érintkezhetett Fondettes-tel, aki hat hónap óta özvegy volt. Nantas megtiltotta magának a féltékenységet; tíz éven át szigorúan betartotta a kötött szerződést, csak - mint mondotta, - nem akart nevetséges lenni. Soha sem engedné meg feleségének, hogy veszélyeztesse helyzetét, azáltal, hogy gúny tárgyává teszi. És most ereje elhagyta, a férj érzése, aki nem akar egyebet a becsülésnél, annyira erőt vett rajta, hogy nem érzett még hasonlót, akkor sem, amikor szerencséje kezdetén a legkockázatosabb játszmákat játszotta.
Flavie belépett, még utcai ruhában volt, csak kalapját és kesztyűjét tette le. Nantas, akinek hangja remegett, azt mondta, hogy felment volna hozzá, ha értesítette volna, hogy hazajött. Flavie azonban le sem ült, hanem akár egy sietős üzleti látogató, egy mozdulattal felszólította, hogy beszéljen szaporán.
- Asszonyom, - kezdte el Nantas - szükségessé vált, hogy kimagyarázkodjunk... Hol járt ma reggel?
Férje remegő hangja, a durva kérdés rendkívül meglepte Flavie-t.
- Hát, - válaszolt hideg hangon - ahol kedvem tartotta.
- Éppen ez az, amit ezentúl nem tűrhetek, folytatta Nantas nagyon elhalványodva. - Jusson eszébe, amit mondtam, nem fogom elnézni, hogy ön oly módon használja fel szabadságát, amely megbecsteleníti nevemet.
Flavie végtelen megvetéssel mosolyodott el.
- Az ön nevét megbecsteleníteni, uram, de hiszen ez az ön dolga, erre már nincs szükség!
Ekkor Nantas őrült dühhel közeledett Flavie felé, mintha meg akarta volna verni és hebegve mondta:
- Szerencsétlen, Fondettes karjai közül jön... Szeretője van, tudom.
- Csalódik, - mondta Flavie, anélkül, hogy a fenyegetés elől hátrált volna, - sohasem láttam viszont Fondettes-et... De ha volna is szeretőm, ön nem vethetné a szememre. Mennyiben érinthetné ez? Megfeledkezik a megállapodásunkról.
Nantas egy darabig réveteg szemmel nézett reá, majd zokogásban tört ki és lábaihoz roskadva, kiáltásban adta ki soká elfojtott szenvedélyét:
- Ó Flavie, szeretem!
Az asszony, kiegyenesedve, félrehúzódott, mert Nantas megérintette ruhája szélét. De a szerencsétlen, térdén vonszolva magát, kinyújtott kezekkel követte.
- Szeretem, Flavie, őrülten szeretem... Nem tudom, hogy jött. Már évek óta. És lassankint teljesen hatalmába kerített. Ó, küzdöttem, magamhoz méltatlannak tartottam ezt a szenvedélyt, visszaemlékeztem első beszélgetésünkre... De ma túlságosan szenvedek, beszélnem kell önnel...
Soká folytatta. Mindannak összeomlása volt, amiben hitt. Ez az ember, aki az erőbe vetette hitét, aki azt vitatta, hogy az akarat az egyedüli emeltyű, amellyel fel lehet emelni a világot, megsemmisülve, lefegyverezve, oly gyengén, mint egy gyermek esett el egy nő előtt. És a gazdagságról való álmának megvalósulását, az elért magas polcot, mindent oda adott volna azért, hogy ez a nő homlokára nyomott csókkal fölemelje. Ő elrontotta diadalát. Nantas nem hallotta már az arany csengését irodáiban, nem gondolt többé az üdvözlésére idecsődült udvaroncokra, megfeledkezett róla, hogy a császár talán ebben a pillanatban híja meg a hatalomra. Mindez nem létezett. Mindene megvolt és csak Flaviet akarta. Ha Flavie visszautasítja, semmije sincs.
- Hallgasson ide, - folytatta, - amit tettem, önért tettem... Eleinte, igaz, ön nem számított, csak hiúságom kielégítésére dolgoztam. Majd ön lett minden gondolatom, minden törekvésem egyedüli célja. Azt mondtam magamban, hogy a lehető legmagasabbra kell emelkednem, hogy önt megérdemeljem. Reméltem, hogy aznap, midőn lábai elé rakhatom hatalmamat, sikerül meglágyítanom. Látja, hova jutottam. Nem nyertem el bocsánatát? Könyörgök, ne vessen meg többé!
Flavie még semmit sem szólt. Majd nyugodtan mondta:
- Álljon fel, uram, bejöhet valaki.
Nantas nem akart, tovább kérlelte. Talán várt volna, ha nem lett volna féltékeny Fondettesre. Megőrjítette ez a kín. Majd nagyon megalázkodott.
- Látom, hogy még mindig megvet. Nos, várjon, ne adja szerelmét senkinek. Oly nagy dolgokat ígérek önnek, hogy egyszer mégis csak meglágyítom. Meg kell bocsátania, ha heves voltam az előbb. Nincs helyén az eszem... Ó, hadd reméljem, hogy valamikor meg fog szeretni!
- Soha! - jelentette ki Flavie eréllyel.
És minthogy Nantas még most is összezúzva hevert a földön, ő távozni akart. De a férfi elvesztette a fejét, hirtelen dühében felállt és csuklóinál megragadta. Egy nő szállna vele szembe, holott a világ lábainál hever! Mindent megtehetett, felforgathatta az államokat, kénye szerint vezethette Franciaországot és ne nyerhetné el felesége szerelmét! Neki, aki oly erős, oly hatalmas volt, neki, akinek legkisebb kívánsága is parancs volt, csak egy vágya volt már és ez a vágy sohasem nyert kielégülést, mert egy teremtés, aki oly gyenge mint egy gyermek, nem akarja! Flavie karjait szorongatta, rekedt hangon ismételte:
- Akarom... akarom...
- És én nem akarom - mondta Flavie, fehéren, de törhetetlen akarattal.
Még tartott a küzdelem, midőn Danvillers báró benyitott az ajtón. Láttára Nantas eleresztette Flaviet és felkiáltott:
- Uram, íme a leánya, aki szeretőjétől tér vissza... Mondja meg neki, hogy az asszonynak tisztelnie kell férje nevét, még akkor is, ha nem szereti és ha saját becsületének gondolata már nem tartja vissza.
A báró, aki nagyon megvénült, e heves jelenet láttára a küszöbön állva maradt. Fájdalmas meglepetés volt ez reá nézve. Azt hitte, hogy a házaspár egyetértésben él, helyeselte érintkezésük szertartásosságát, mert azt gondolta, hogy ez csak a külszín kedvéért van így. Veje és ő két különböző nemzedékből való volt, de ha a bárót bántotta is a pénzember nem éppen kényes tevékenysége, ha el is ítélt némely vállalkozásokat, amelyeket kockázatosaknak tartott, el kellett ismernie akaratának erejét és éles eszét. Most pedig hirtelen belecsöppent ebbe a drámába, amelyet nem sejtett.
Midőn Nantas azzal vádolta meg Flaviet, hogy szeretője van, a báró, aki éppoly szigorúsággal bánt férjezett leányával, mintha még tízéves volna, ünnepélyesen közeledett.
- Esküszöm, hogy szeretőjétől jön - ismételte Nantas, és látja, még szembeszáll velem.
Flavie megvetően fordította el fejét. Megigazította kézelőit, amelyeket férje hevességében összegyűrt. Arca halvány maradt. Most apja szólt hozzá:
- Leányom, miért nem védekezik? Talán igazat mond férje? Ezt az utolsó bánatot tartogatta volna öregségem számára?... A sérelem engem is érint, mert a családban egyetlen tag bűne elég ahhoz, hogy valamennyit bemocskolja.
Flavie nem nyomhatta el türelmetlenségét. Ugyan jókor vádolja apja! Még egy darabig tűrte vallatását, mert meg akarta kímélni a magyarázattól. Mikor azonban a báró, leánya kihívó némaságának láttára haragra gerjedt, Flavie végre így szólt:
- Ej apám, hadd játssza ez az ember szerepét... Maga nem ismeri őt. Maga iránt való tiszteletből ne kényszerítsen arra, hogy beszéljek.
- Ő a férje - válaszolt az aggastyán. - Gyermekének apja.
Flavie hirtelen kiegyenesedett.
- Nem, nem, nem ő a gyermekem apja... Végül is mindent elmondok. Ez az ember még csak nem is csábító, mert az legalább mentségül szolgálna neki, ha szeretett volna. Ez az ember egyszerűen eladta magát és beleegyezett abba, hogy másnak bűnét leplezze.
A báró Nantas felé fordult, aki halálra válva hátrált.
- Hallja, apám! - folytatta Flavie még nagyobb nyomatékkal, - pénzért eladta magát... Sohasem szerettem, soha még ujja hegyével sem érintett meg... Nagy bánattól akartam magát megkímélni, megvásároltam, hogy hazudjak magának... Nézzen reá, nézze, igazat mondok-e.
Nantas kezeibe temette arcát.
- Ma pedig, - folytatta a fiatal asszony - azt akarja, hogy szeressem... Térdre borult és sírt. Kétségkívül ez is komédia. Bocsásson meg, apám, hogy megcsaltam, de hát igazán ezé az emberé vagyok-e?... Most, hogy mindent tud, vigyen magával. Előbb erőszakoskodott velem, egy percig sem maradok itt tovább.
A báró kiegyenesedett görnyedtségéből és szó nélkül karját nyújtotta leányának. Mindketten végigmentek a szobán, anélkül, hogy Nantas egy mozdulattal is visszatartani igyekezett volna őket. Majd az ajtónál az aggastyán csak annyit mondott:
- Isten vele, uram.
Az ajtó becsukódott. Nantas összezúzva magára maradt és őrjöngve nézte az ürességet maga körül. Midőn Germain belépett és levelet tett le az íróasztalra, Nantas gépiesen fölbontotta és átfutotta. Ez a levél, amely egészen a császár kezeírása volt, rendkívül lekötelező kifejezésekkel hítta meg a pénzügyminisztérium élére. Alig értette meg. Minden becsvágyának megvalósulása már nem hatott reá. A szomszédos pénztárakban még fokozódott az arany csengése; ez volt az az óra, amidőn a Nantas-cég zakatolt, egész világot megmozgatott. És e roppant tevékenység közepette, amely az ő műve volt, hatalma tetőpontján, ő bután a császár írására szegezett szemmel úgy sopánkodott mint egy gyerek és megtagadta egész életét:
- Nem vagyok boldog... Nem vagyok boldog...
Sírt, feje az íróasztalra hanyatlott és forró könnyei elmosták a levelet, amely miniszterré nevezte ki.
NEGYEDIK FEJEZET
Másfél év óta, mióta pénzügyminiszter volt, úgy látszott, mintha Nantas emberfölötti munkával akarná elbódítani magát. A dolgozószobájában lejátszódott heves jelenetet követő napon megbeszélést folytatott Danvilliers báróval és apjának tanácsára Flavie beleegyezett abba, hogy visszatérjen otthonába. De a komédián kívül, amelyet a világ előtt játszaniok kellett, a házastársak nem szóltak többé egymáshoz. Nantas elhatározta, hogy nem hagyja el palotáját. Este magával hozta titkárait és otthon folytatta a munkát.
Életének ebben a korszakában vitte a legnagyobb dolgokat véghez. Belső hang ihlette, termékenyítette meg. Amerre ment, a rokonszenv és bámulat moraja hallatszott. Ő azonban érzéketlen maradt a dicséretek iránt. Mintha csak a jutalom reménye nélkül dolgozott volna, azzal a gondolattal, hogy csakis a lehetetlen megkísértése céljából halmozza egymásra az alkotásokat. Valahányszor magasabbra emelkedett, Flavie arcát fürkészte. Nem hatja ez meg végre? Nem bocsátja-e meg neki egykori becstelenségét és nem látja-e már csak eszének diadalát? De még mindig nem vett észre semmi érzést a nő néma arcán és visszatérve munkájához így szólt magában: "Rajta, az ő számára még nem jutottam fel elég magasra, még tovább, még mindig emelkedni kell." Ki akarta erőszakolni a boldogságot, ahogy kierőszakolta a gazdagságot. Erejébe vetett teljes hite visszatért, nem ismerte el a világnak más rugóját, mert az élet akarata hozta létre az emberiséget. Ha olykor csüggedés szállta meg, bezárkózott, hogy senki se sejthesse e gyengeségét. Küzdelmeire csak fekete karikás, mélyen fekvő szemei vallottak, amelyekben olthatatlan tűz lobogott.
Most a féltékenység emésztette. Kínszenvedés volt, hogy nem tudta Flavie-val megszerettetni magát, de düh szállta meg, ha arra gondolt, hogy másnak adhatja magát. Csak hogy szabadságát fitogtassa, képes volt Fondettes-tel hírbe hozni magát. Nantas tehát úgy tett, mintha nem is foglalkozna vele, holott Flavie legrövidebb távolléte is pokoli kínokat okozott neki. Ha nem félt volna attól, hogy nevetségessé válik, maga ment volna utána az utcán. Ekkor jutott arra a gondolatra, hogy mellette tart valakit, akinek szolgálatait megvásárolja.
Chuin kisasszonyt megtartották a házban. A báró hozzá volt szokva. Egyébként túl sokat tudott, semhogy meg lehetett volna szabadulni tőle. Egy ideig az volt a vén leány terve, hogy visszavonul azzal a húszezer frankkal, amelyet az esküvőt követő napon Nantas lefizetett neki. De kétségkívül azt mondta magában, hogy a ház alkalmas lett arra, hogy a zavarosban halászhasson. Újabb alkalomra várt tehát, mert úgy számított, hogy még vagy húszezer frankra van szüksége, ha meg akarja vásárolni szülőföldjén, Roinville-ben a jegyző házát, amely fiatal korában bámulatának tárgya volt.
Nantasnak nem kellett magát feszélyeznie a vén leány előtt, akinek álszenteskedése már nem csalhatta meg. Mégis, mikor egy reggel dolgozószobájába hivatta és kertelés nélkül azt kívánta tőle, hogy felesége legapróbb cselekedeteiről is tájékoztassa, Chuin kisasszony látszólag felháborodott és azt kérdezte, kinek nézi őt.
- Ugyan, kisasszony, - mondta Nantas türelmetlenül - nagyon sietek, várnak. Kérem, végezzünk.
Chuin kisasszony azonban semmiről sem akart hallani, ha nem tartják be a kellő formákat. Az volt az elve, hogy magukban csúnya dolgok nincsenek, csak azokká válnak, vagy megszűnnek csúnyák lenni, aszerint, ahogy feltálalják őket.
- Nos, kisasszony, - folytatta Nantas - jó cselekedetről van szó... Félek, hogy feleségem valami bánatát titkolja előttem. Néhány hét óta szomorúnak látom és magára gondoltam, hogy felvilágosítást nyerjek.
- Számíthat reám, - szólt a vén leány anyai áradozással. - Hű vagyok úrnőmhöz, mindent megtennék az ő és az ön becsületéért... Holnaptól kezdve őrködünk fölötte.
Nantas megígérte, hogy megjutalmazza szolgálataiért. Chuin kisasszony eleinte megharagudott. Majd ügyesen arra kényszerítette Nantast, hogy állapítson meg egy összeget: tízezer frankot ad neki, ha forma szerinti bizonyítékot szolgáltat neki felesége jó vagy rossz magaviseletéről. Lassankint odajutottak, hogy tisztázták a dolgokat.
Ettől fogva Nantas kevesebbet epekedett. Három hónap múlt el, nagy munkában volt, a költségvetést készítette elő. A császárral egyetértőleg jelentékeny módosításokat vitt bele a pénzügyi rendszerbe. Tudta, hogy hevesen támadják majd a képviselőházban és az adatok igen nagy számát kellett előkerítenie. Gyakran egész éjszakákon át virrasztott. Ez elkábította és türelmetlenné tette. Ha Chuin kisasszonyt látta, röviden megkérdezte: Tud-e valamit? sok látogatást tett a felesége? nem időzött e különösebben bizonyos házakban? Chuin kisasszony részletes naplót vezetett. Eddig azonban még csak jelentéktelen tényeket szedett össze. Nantas kezdett megnyugodni, míg a vén leány néha szemével hunyorgatott és azt hajtogatta, hogy talán nemsokára tud majd valami újságot.
Chuin kisasszony jól fontolóra vette a dolgot. Tízezer frankkal nem találta meg számadását, húszezerre volt szüksége, hogy megvásárolhassa a jegyző házát. Először arra gondolt, hogy eladja magát a feleségnek is, miután a férjnek már eladta magát. De ismerte az asszonyt, attól félt, hogy az első szóra elkergeti. Már régóta, mielőtt még ezzel a munkával megbízták, a saját számlájára kémkedett utána, mert azt mondta magában, hogy az urak bűnei teszik a szolgák szerencséjét, de a becsületnek abba a fajtájába ütközött, amely annál szilárdabb, mert büszkeségen alapul. Ballépése óta Flavie minden férfira neheztelt. Így hát Chuin kisasszony mit sem remélhetett, egy napon azonban Fondettes-tel találkozott, aki oly hévvel kérdezősködött Flavie után, hogy a vén leány azonnal észrevette az őrült vágyát, amellyel annak a percnek emlékétől hajtva kívánta, amikor karjai közt tartotta őt. És terve készen volt: egyszerre szolgálni a férjet és szeretőt, ez volt lángeszű kombinációja.
Minden kapóra jött. Fondettes, aki most már reménytelen visszautasításban részesült, egész vagyonát odaadta volna, hogy ismét övé legyen a nő, aki már az övé volt. Ő volt az első, aki Chuin kisasszonynál tapogatódzott. Felkereste, az érzelmest játszotta, esküdözött, hogy megöli magát, ha nem segít neki. Nyolc nap múlva, sok-sok érzelmesség és húzódozás után nyélbeütötték a dolgot: Fondettes tízezer frankot fizet és Chuin kisasszony valamelyik este elrejti őt Flavie szobájában.
Másnap reggel Chuin kisasszony felkereste Nantast.
- Mire jött rá? - kérdezte elsápadva a férj.
De a vén leány eleinte semmi határozottat sem mondott. Úrnőjének valószínűleg viszonya van. Sőt találkákat is ad.
- Tényeket akarok, tényeket - ismételte Nantas dühös türelmetlenségében.
Végre Chuin kisasszony megnevezte Fondettes-et.
- Ma este felesége szobájában lesz.
- Jól van, köszönöm - dadogta Nantas.
És egy mozdulattal elbocsátotta a nevelőnőt, félt, hogy elárulja előtte gyengeségét. Chuin kisasszonyt meglepte ez a hirtelen kitessékelés, de el is volt ragadtatva tőle, mert hosszú vallatásra készült elő, sőt már készenlétben tartotta válaszait is, nehogy belezavarodjék. Így hát köszönt és bánatos arccal távozott.
Nantas felállt. Mihelyt magára maradt, hosszan beszélt.
- Ma este... az ő szobájában...
És fejéhez emelte kezeit, mintha megroppant volna benne valami. Ez a találka, itt a családi otthonban, rémítő szemérmetlenségnek tűnt fel előtte. Nem tűrhetett ilyen sértést. Hatalmas öklei összeszorultak, gyilkosságra gondolt dühében. Pedig be kellett fejeznie egy munkát. Háromszor is leült íróasztala elé, majd újra felkelt és valami arra ösztönözte, hogy menjen fel azonnal feleségéhez és bánjon el vele. Végre leküzdötte magát, visszatért munkájához, de esküdözött, hogy este megfojtja őket. Ez volt a legnagyobb győzelem, amelyet valaha önmaga fölött aratott.
Délután Nantasnak a császár elé kellett terjesztenie a költségvetés végleges tervezetét. A császár néhány észrevételére a miniszter tökéletes biztonsággal adta meg a felvilágosításokat. De meg kellett ígérnie, hogy munkájának egy nagy részét módosítja. Másnap kellett benyújtani a javaslatot.
- Felség, éjjel elkészülök vele, - mondotta.
Hazatérés közben elgondolta: "Éjfélkor megölöm őket, aztán reggelig befejezhetem munkámat."
Este, ebéd közben Danvilliers báró éppen erről a költségvetési javaslatról beszélt, amely nagy port vert fel. Nem helyeselte mindenben veje pénzügyi eszméit, de nagyvonalúaknak, igen figyelemreméltóknak tartotta őket. Mialatt a bárónak válaszolt, Nantas több ízben úgy érezte, hogy felesége az ő szemére irányozza pillantásait. Mostanában gyakran nézett reá így. Gyengédség nem volt tekintetében, egyszerűen hallgatta őt és mintha arca mögött olvasni igyekezett volna. Talán attól fél, hogy elárulták, gondolta Nantas. Így hát összeszedte magát, igyekezett egészen elfogulatlan lenni, sokat beszélt, magasröptű gondolatokat fejezett ki és végül meggyőzte apósát, aki meghajolt nagy esze előtt. Flavie folyton ránézett és egy pillanatig alig észrevehető lágy kifejezés suhant át arcán.
Egész éjfélig Nantas dolgozószobájában írt. Lassankint belemelegedett és nem létezett számára egyéb, csak ez a mű, ez a pénzügyi rendszer, amelyet számtalan akadályon keresztül lassankint felépített. Midőn az óra éjfélt ütött, ösztönszerűen felemelte fejét. Mély csönd uralkodott a palotában. Hirtelen eszébe jutott minden, a házasságtörés lappangott e hallgatás és sötétség mélyén. De csak nagy nehezen hagyta el karosszékét: habozva tette le tollát és indult az ajtó felé, mintegy hogy engedelmeskedjék régi akaratának, amelyet nem talált meg többé. Majd forróság öntötte el arcát, láng gyúlt ki szemében. És felment felesége lakosztályába.
Ezen az estén Flavie korán elbocsátotta komornáját. Egyedül akart lenni. Éjfélig a kis szalonban maradt, amely hálószobája előtt volt. Kereveten fekve könyvet vett elő, de a könyv minduntalan kiesett kezeiből és ő révedező szemmel elgondolkodott. Arca lágy kifejezést öltött és pillanatonként sápadt mosoly suhant rajta végig.
Hirtelen felriadt. Kopogtattak.
- Ki az?
- Nyissa ki az ajtót, - válaszolt Nantes.
Oly nagy meglepetés volt ez Flaviera nézve, hogy gépiesen ajtót nyitott. Férje még soha sem jelent így meg nála. Dúlt arccal lépett be, útközben haragja újra lobot vetett. Chuin kisasszony, aki a lépcsőházban leste, fülébe súgta, hogy Fondettes már két óra óta ott van. Így hát nem is mutatott semmi kíméletet.
- Asszonyom - mondotta, - férfi rejtőzik szobájában.
Flavie nem válaszolt azonnal, oly távol esett tőle a gondolat. Végül megértette.
- Ön megbolondult, uram - suttogta.
De Nantas nem állt meg vitatkozni, hanem máris a szoba felé indult. Ekkor Flavie egy ugrással az ajtó elé állt és felkiáltott:
- Nem fog bemenni... Itthon vagyok és megtiltom, hogy bemenjen!
Büszkén kiegyenesedve őrizte az ajtót. Egy darabig mindketten mozdulatlanak maradtak és szó nélkül farkasszemet néztek egymással. Nantas, kinyújtott nyakkal, előretartott kezekkel, már-már az asszonyra vetette magát, hogy bemenjen.
- Álljon félre, - suttogta Nantas rekedt hangon. - Erősebb vagyok mint ön, azért is bemegyek.
- Nem, nem megy be, nem akarom.
A férj őrjöngve ismételte:
- Férfi van benn, férfi...
Az asszony arra sem méltatta, hogy meghazudtolja, csak vállat vont. Majd midőn Nantas még egy lépést tett előre, így szólt:
- Nos, tegyük fel, hogy férfi van odabenn, mit érdekelheti ez önt? Hát nem vagyok szabad?
Nantas úgy visszahőkölt a szótól, mintha arcul ütötték volna. Valóban, az asszony szabad volt. Hideg futott végig a hátán, tisztán érezte, hogy feleségéé a magasabb rendű szerep, míg ő csak beteg és logikátlan gyerek jelenetét játssza el. Nem tartotta be a szerződést, ostoba szenvedélye gyűlöletessé tette. Miért is nem folytatta munkáját a dolgozószobában? Halálosan elsápadt, kimondhatatlan szenvedés érzése borult arcára. Midőn Flavie észrevette férje felindulását, félreállt az ajtóból és szeme lágy kifejezést öltött.
- Nézze meg, - mondta.
És maga belépett a szobába, lámpával kezében, míg Nantas a küszöbön maradt. Egy kézmozdulattal jelezte, hogy felesleges, hogy nem akar látni. Flavie azonban most már nem tágított. Midőn az ágyhoz ért, felemelte a függönyöket, amelyek mögül előjött az ott rejtőző Fondettes. Flavie úgy megdöbbent, hogy rémült sikoltásban tört ki.
- Igaz, - hebegte magánkívül - igaz, ez az ember itt volt... Nem tudtam róla, ó, életemre esküszöm!
Majd akaratának megfeszítésével lecsillapodott, sőt szemlátomást megbánta azt, hogy az előbb mentegetőzni próbált.
- Igaza volt, uram és bocsánatot kérek, - szólt Nantashoz és igyekezett visszanyerni hideg hangját.
Ezalatt Fondettes nevetségesnek érezte magát. Ostoba arcot vágott, sokat adott volna érte, hogy a férj megharagudjék. De Nantas hallgatott. Csak nagyon elsápadt. Miután Fondettes-ra, majd Flavie-ra nézett, meghajtotta magát az asszony előtt és csak ennyit mondott:
- Asszonyom, bocsásson meg, ön szabad.
Hátat fordított és kiment. Megszakadt benne valami, csak izmainak és csontjainak gépezete működött még. Midőn újra dolgozószobájában volt, egyenesen odament egy fiókhoz, ahol revolverét tartotta. Megvizsgálta a fegyvert, majd, mintegy hogy forma szerint is lekösse magát saját magával szemben, egész hangosan így szólt:
- Elég volt, csakhamar megölöm magam.
Felcsavarta a homályosan égő lámpát, leült íróasztalához és nyugodtan folytatta munkáját. A nagy csend közepette habozás nélkül fejezte be a megkezdett mondatot. A papírlapok szabályos egymásutánban teltek meg. Két óra múlva, midőn Flavie, aki kikergette Fondettes-et, mezítláb lejött hallgatózni a dolgozószoba ajtajához, csak a toll sercegését hallotta. Ekkor lehajolt és benézett a kulcslyukon, Nantas ugyanazzal a nyugalommal írt még mindig, arca a munka békéjét és megelégedését fejezte ki, míg a lámpa egy sugara a mellette fekvő revolver csövére esett.
ÖTÖDIK FEJEZET
A palota kertjével tőszomszédos ház, amelyet Nantas apósától megvásárolt, most az ő tulajdonában volt. Csupa szeszélyből nem engedte meg, hogy bérbe adják a szűk manzard szobát, ahol Párizsba való érkezése után két hónapon át küszködött a nyomorúsággal. Mióta annyira meggazdagodott, több ízben szükségét érezte annak, hogy felmenjen és néhány órára oda bezárkózzék. Ott szenvedett, ott akart diadalmaskodni. Ha valami akadállyal találkozott, szívesen gondolkodott ott és jutott élete nagy elhatározásaihoz. Ismét azzá vált ott, aki azelőtt volt. Most midőn az öngyilkosság elkerülhetetlen volt, itt, ebben a manzard szobában akart meghalni.
Nantas csak reggel nyolc óra tájt fejezte be munkáját. Attól félt, hogy elnyomja a fáradtság és hideg vízben megmosdott. Majd egymásután több hivatalnokot hivatott és utasításokat adott nekik. Midőn titkára megérkezett, tanácskozott vele: a titkárnak rögtön el kellett vinnie a költségvetési javaslatot a Tuileriesbe és kellő magyarázatokkal kell szolgálnia, ha a császár újabb észrevételeket tenne. Nantas most már azt hitte, hogy mindennek eleget tett. Rendben hagy hátra mindent, nem megy el úgy, mint egy megtébolyodott vagyonbukott ember. Végre önmagáé volt, rendelkezhetett maga fölött, anélkül, hogy önzéssel vagy gyávasággal vádolhatták volna.
Kilencet ütött az óra. Itt volt az idő. Midőn azonban dolgozószobájából távozott és magával vitte revolverét, még egy utolsó keserűséget kellett lenyelnie. Chuin kisasszony jelentkezett, hogy felvegye az ígért tízezer frankot, Nantas kifizette és el kellett tűrnie a nő bizalmaskodását. Anyáskodott, szinte úgy bánt vele, mint egy növendékkel, aki sikert ért el. Ha még habozott volna, ez a szégyenletes cinkosság megerősítette volna az öngyilkosság szándékában. Gyorsan felment és sietségében az ajtóban felejtette a kulcsot.
Semmi sem változott meg. A papírkárpiton még ugyan azok a szakadások voltak, ott volt még az ágy, asztal és szék, amelyek az ócska szegénység szagát terjesztették. Nantas egy pillanatig beszítta ezt a levegőt, amely egykori küzdelmeire emlékeztette. Majd az ablakhoz közeledett és Párizsnak ugyanazt a látképét látta meg, a palota fáit, a Szajnát, a kőpartokat, a jobbpart egész sarkát, a házak tömkelegével, egészen a Pére-la-Chaise messzeségéig.
A revolver a rozoga asztalon keze ügyében feküdt. Nantas most már nem sietett, biztos volt benne, hogy nem jön fel senki és zavartalanul megölheti magát. Elgondolkodott és azt mondta magában, hogy most ugyanazon a ponton van mint egykor és az öngyilkosság szándéka ugyanarra a helyre hozta vissza. Egy este már meg akarta magát ölni ezen a helyen, de akkor oly szegény volt, hogy nem vásárolhatott magának pisztolyt, csak az utca kövezete állt rendelkezésére, de hiszen a halál éppúgy eléri ott. Ilyképpen az életben csak a halál az, ami nem csal, ami mindig biztosnak és késznek mutatkozik. Nantas csak a halált látta megbízhatónak, hiába nézett körül, minden eloszlott alatta, csak a halál maradt meg bizonyosnak. És megbánta, hogy tíz évvel tovább élt kelleténél. Az az élmény, amelyen keresztül ment, mialatt gazdagságra és hatalomra emelkedett, gyerekesnek tűnt fel előtte. Mire jó az akaratnak ez az érvényesítése, mire jó annyi erő kifejtése, holott az akarat és erő igazán nem minden? Elég volt egy szenvedély ahhoz, hogy megsemmisítse, ostobán beleszeretett Flavie-ba és az épület, amelyet emelt, recsegett, összeomlott mint egy kártyavár, amelyet egy egyénnek lehelete eldönt. Mily nyomorúságos ez, hasonló az iskolás gyerekhez, aki alatt almalopás közben letörik az ág és így azzal vész el, amivel vétkezett. Az élet butaság, a felsőbbrendű emberek éppoly köznapi módon fejezik be pályafutásukat, mint az ostobák.
Nantas felvette az asztalról revolverét és megtöltötte. E végső pillanatban egy utolsó fájó gondolat villant fel benne. Mily nagy dolgokat hozott volna létre, ha Flavie megértette volna! Azon a napon, amikor nyakába borult volna és azt mondta volna neki: "Szeretlek!" azon a napon megtalálta volna az emeltyűt, hogy felemelje a világot. És utolsó gondolata az erő megvetése volt, hiszen az erő, amelynek mindent meg kellett volna adnia, nem adhatta meg neki Flavie-t.
Felemelte a fegyvert. Gyönyörű reggel volt. A kitárt ablakon át behatolt a napfény és szinte megfiatalította a manzard szobát. A távolban Párizs elkezdte az óriási város napi munkáját. Nantas homlokához illesztette a pisztoly csövét.
De hirtelen felpattant az ajtó és Flavie lépett be. Egy mozdulattal félreütötte a fegyvert és a golyó a mennyezetbe fúródott. Egymásra néztek. Flavie úgy lihegett, hogy nem bírt beszélni. Végre most először tegezte Nantast és megtalálta a szót, amelyre az várt, az egyedüli szót, amely rávehette, hogy tovább éljen:
- Szeretlek! - kiáltott a férfi nyakába borulva, zokogva, büszkeségéből, egész meghódított lényéből előtörő vallomással, - szeretlek, mert erős vagy!