Mereskovszkij
szerző: Surányi Miklós
I.
Mereskovszkij útlevelét két súlyos bélyeg ékteleníti el, szinte ijesztő, elkedvetlenítő és gyanús két attribútum: az egyik, hogy orosz, a másik, hogy történeti regényeket ír. Valljuk be őszintén, a múlt század végére tökéletesen meguntuk egyfelől az oroszokat, másfelől a történelmi rekonstrukciókat. Az orosz irodalom csak mint egzotikum, a történelem pedig mint látványosság érdekelte a nyugatot. Maupassant vagy, Dosztojevszkij... a nyugat közönsége nem sokat habozott a választásnál, s Manet, Monet, Pisarro, Sisley vagy Cézanne tökéletesen háttérbe szorították a történelmi mammuth-kompozíciók francia és német mestereit. Európa érdeklődése már régen elfordult a múlttól és kiveszett a kultúrából a történelmi tradíciók folytonossága. Filozófia és szociológia arca a jövő felé fordult. Természettudomány, fizika, géptan és kémia lépett a metafizikai kontemplációk helyébe. A klasszikus ókor ismerete elhomályosult, a modern ember egekig magasztalta a görög és római költészetet, de nem ért rá és nem volt kedve elolvasni még csak fordításban sem. A Piloty-korszak a művészettörténet leghumorosabb fejezete lett, s akik mégis freskókat és történeti regényeket írtak, szorgalmasan és nagy sikerrel kompromittálták e két lenézett és kifáradt műfajt.
Történeti regény? Nyomban eszünkbe jut az angol Scott Walter, Bulwer, Eliot György, Ivanhoe, a Lammermoori menyasszony, Pompeji pusztulása, Rienzi, Romola és az a számtalan anachronizmus, ami ezekben a terjengős bizánci mozaikképekbe belecsúszott. Roppant panoptikumok ezek, körképek, kultúrhistóriai, etnográfiai, művészettörténeti múzeumok, történelmi hazugságok gyűjteménye, idealizáló romantikájával a szintetikus fantáziának, amelyeknél csak a Századok legendái, a Notre Dame de Paris. A vértanúk vétkeztek többet a történelem igazsága ellen. Hugo Viktor és Chateaubriand indíttatva is érezték magukat, hogy igazoló iratokat adjanak ki ez antiquar-limlomok hitelessége érdekében, ami sohasem jutott eszébe Shakespeare-nek, vagy Sophoklesnek, Flaubertnek (Salammbo), vagy Vergiliusnak, Firdusinak vagy Homerosnak. Nem jobbak és nem rosszabbak ők, mint az olasz Manzoni (Jegyesek), a magyar Jósika, a lengyel Sienkievic (Quo vadis), az angol Reade (Oltár és tűzhely) s nem jobbak a németeknél, akik íróik mérhetetlen munkaerejének és olvasóközönségük határtalan fogyasztóképességének arányában olyan tömegét produkálták a történeti regényirodalomnak, amely egész Európát elárasztotta. Novalis, Wilhelm Hauff (Lichtenstein) Viktor von Scheffel (Ekkehard), Karl Spindler, Heinrich Laube, Robert Heller, Theodor Mügge, Herbert Rau, Willibald Alexis, Wilhelm Riehl, Felix Dahn, Georg Ebers és még egy tucat archeológus, kultúrhistorikus, egyiptológus, genealógus és archivarius állt munkába, ahogy túlszárnyalják a világversenyt olcsó és megbízható tömegárukkal, akárcsak kémiai szereikkel, posztó- és vászongyártmányaikkal vagy mezőgazdasági és ipari gépeikkel.
Történeti regény? Akkor már hadd jöjjön inkább Carlyle vagy Macaulay, Gregorovius vagy Burckhardt, Gobineau, Michelet vagy Taine, bennük legalább van fantázia, vakmerőbben költenek és nem a tényeket, hanem a bizonyítékokat keresik történeti pártállásuk igazolására. Akkor már hadd jöjjön inkább Anatole France, az örök Montaigne vándorló lelkének különböző inkarnációival, Coignard Jeromossal, Gallioval, Pilátussal, vagy a sátorkészítő Pál és Lúdláb királyné bájos legendáival.
A történeti regény a nyugatnak is kemény irodalmi dió, de vajon mire megy vele egy lágy, istenkereső, álmatag és önelemző barbár orosz, aki ivott Tolsztoj és Dosztojevszkij halálos méregitalából?
Az orosz irodalom is elvesztette varázsát, amellyel egykor lázas izgalomba ejtette Európa szenzációs lelki gyönyörökre sóvárgó temperatumát. Az egész kaland néhány évtizedig tartott. A németek fedezték fel őket - Reinhardt és Brandes - a franciák politikai okokból, nemzetközi udvariaskodás során kezdtek érdeklődni Puskin és Turgenyev szelleme iránt és a naturalistáknak kapóra jött, hogy Dosztojevszkij realizmusával igazolják a maguk sokat támadott álláspontját. A franciák elfelejtették, hogy Napóleon elől felgyújtották Moszkvát, a császár sötét dühvel vitte vissza grande arméját a borzasztó kudarc színteréről és "ők morogtak". Turgenyev egy rohamra elfoglalta Párizst és ki sem mozdult onnan. De Vogüé azzal vigasztalja magát, hogy a francia géniuszt így termékenyítette meg a nagy század elején Corneille spanyol, Moličre pedig olasz irodalmi oltványokkal s így frissítette fel a XIX. században az angol és német import a francia szellem kimerült alkotóképességet.
De az orosz irodalom Európa számára mindig idegen volt s idegen még ma is. Mereskovszkij maga mondja, hogy az orosznak az irodalom törvény és prófétálás, mint Izraelnek a biblia. Európának csak játék és időtöltés. Európa vallástalan, Oroszországban vallás és egyház az egyetlen tárgya a lélek érdeklődésének. "Intimussá válhatunk velük, de előbb vagy utóbb el kell következni egy pillanatnak, amikor többé nem értjük meg egymást".
És ez a pillanat hamar elkövetkezett.
Hamarosan rájöttünk, hogy igaza van Dosztojevszkijnek: ők valamennyien Gogol köpenyegéből bújtak ki, akár Turgenyevnek, akár Tolsztojnak, akár Goncsarovnak vagy Gorkijnak hívják azt a kínosan vergődő, igazságot vagy istent kereső, nihilizmust vagy forradalmat prédikáló, Szibériát vagy Párizst járó prófétát, aki a hajóvontató burlák örök monoton melódiáit dúdolja bőbeszédű, aprólékos és fülledt, ködös és lehangoló, de mindig rettenetesen vastag könyveiben.
A végtelen Oroszország nehezen mozdul és kínai fallal zárja körül az ő kultúráját. Valahogy ott még mindig a középkor atmoszférája zeng puszták, folyók, mocsarak és erdőrengetegek fölött. Az emberek templom és kocsma között felezik meg életüket. A bibliát emlegetik szüntelen és soha nem olvassák el, mert azt mondják, hogy aki a bibliát végig olvassa, az megőrül. Az ország állandósította a forradalmat, de mintha csak a Szibériába való száműzetés kedvéért tenné ezt, mert ott olyan édesen lehet szenvedni a Krisztus igazságáért. Bizonyos, hogy mazohista forradalom ez és minden nagy erőfeszítés után csak még mélyebbre süllyed a szolgaságban. Most éri el talán éppen a fenekét. Miért? Mit akar ez a nép? Az új keletrómai császárságot, az új Bizáncban székelő orosz pápával, az orosz nép új szövetségét, vagy az Apokalipszis világkatasztrófáját? Bizonyos, hogy egyetlen orosz sem tudja, hogy mit akar és hová megy és mi az élet célja. Folyton azt hangoztatják, hogy az ő világuk nem e világból való. Hogy szenvedni jobb, mint szenvedést okozni, leigázni és uralkodni. Mégis mindig forradalom van, ömlik a vér és sohasem rozsdásodik meg a kard és a pisztoly. Megvetik a reális életet. Német, angol és francia mind barbár az ő szemükben. Dosztojevszkij egyetlen muzsikot többre becsül az egész nyugati kultúránál. És folyton az európai egyetemeket járják. Az egész ország egy teokratikus autokrácia után eped és nyakig ül a nihilizmus és anarchia mocsarában. Csupa ellentét, zűrzavar, örök körforgás, dervistánc részeg rögeszmék és vallási utópiák körül.
Elég volt. Európa kiábrándult és cinikusan megállapította, hogy az orosz irodalom egzotikum és csak világkiállításra való, néhány órai tanulmányozásra. Aztán visszatérünk a magunk reális életéhez, a szocializmus vagy nacionalizmus kézzelfogható valóságaihoz. Felvilágosodott, természettudományos, hitetlen vagy langyosan hívó lelkünk jól érzi magát ebben a tűrhető földi életben, ahol rend és nyolc órai munkaidő, demokrácia és törvény előtti egyenlőség, repülőgép és drótnélkül való távíró, expresszvonat és benzinjacht, olcsó és veszélytelen szerelem elviselhetővé teszi a drágaság és betegség, béke és háború, kereskedelmi konkurencia és gazdasági verseny szórványos kellemetlenségeit.
Mereskovszkij orosz - ez már elég volt, hogy keserű udvariassággal, unalomtól való titkos félelemmel fogadjuk. Ismerjük nagyjából az új orosz irodalom furcsaságait. Tudjuk, hogy Gorkij, Arcübasev és Andrejev Leonid már csak epigonok a Dosztojevszkij-ok és Tolsztojok után. A hang Jákobé, de a kéz Ézsau keze. Új variációk a régi hangszeren. A többire már nem is vagyunk nagyon kíváncsiak.
Német könyvekből némi kis tájékozódást szerzünk magunknak arról, hogy milyen neveket emlegetnek a XX. század elején Tolsztoj hazájában. Ezt illik tudni, mint ahogy az amerikai és hindu irodalom modernjeiről is tudomást veszünk és a kínai, japán és néger színészeket is elhozzuk Párizsba vagy Berlinbe egy estére való vendégszereplésre. De mi történt ezalatt Oroszországban?
II.
Nemcsak Európa, hanem maga Oroszország is belefáradt Dosztojevszkij és Tolsztoj irodalmi mazohizmusába, amelyet az epigonok és a másodrendű realisták túlzásai egyenesen elviselhetetlenekké tettek. A negyvenes évek irodalmától a nyolcvanas évek embere olyan erősen megcsömörlött, hogy még az igazi nagy tehetségek is, mint Tjucsev, Szaltikow, Ljeszkov, Korolenko, Feth, Nekraszov, Szolovjov, Nadson, halálos közönnyel és értetlenséggel találkoztak. Goncsarov óta az egyetlen Csehov kapott kegyelmet az olvasóknál, akik Puskint elfelejtették és felfedezték Byront, Gogolt unalmasnak találták és mohón habzsolták Ibsent, Tjucsevet meg sem kapták a könyvesboltokban, ahol Maeterlinck, Verlaine, Hauptmann Gerhard és Nietzsche könyvét kínálta a pétervári német könyvkereskedő. Az olvasónak - mint mindig - ezúttal is igazsága volt. Bizonyos, hogy szomorú dekadenciában fonnyadt el a Gogol és Puskin által elültetett szent tölgye az orosz erdőnek, amelybe az utolsó napsugár Csehov könnyek alatt mosolygó humorával tévedt le az alkonyati égboltozatról.
Ebben a tikkadt irodalmi atmoszférában jelent meg az "Északi Hírnök" című pétervári folyóirat, amely a nyugati dekadensek irodalmi forradalmát próbálta átplántálni az orosz Szaharába. Új, merész, nyugatos hangja, amely témában és stílusban egyszerre szakított a negyvenes évek hagyományával, általános megütközést és ellenszenvet keltett a hivatalos kritikusok zord és rosszhiszemű táborában. Az akadémikusok, a Novoje Vremja és kiadója, a retrográd Szuvarin körül csődültek össze s együgyű és vak fanatizmussal kiáltottak anatémát minden ellen, ami új, de képtelenek voltak életre hívni bármit is, ami a régi hagyományok folytatása volna.
Az "Északi Hírnök" a nyolcvanas évek végén verseket közölt egy Dimitrij Szergijevics Mereskovszkij nevű diáktól is, aki 1888-ban önálló kötetben adta ki lírájának első sápadt hajtásait. A költő 1865-ben született, apja magas rangú állami hivatalnok, ő maga korán képzett, mély műveltségű, komoly, csendes, törekvő, fanatikus könyvember és hűséges orosz keresztény, 1899-ben alig huszonegy esztendős korában feleségül vette a tizenkilenc éves Zinaida Nikolajevna Hippiust, aki maga is csinos verseket írt, kezdeteit egy nemsokára kivirágzó, briliáns technikájú, gyengéd és finom szimbolista lírának.
Az Északi Hírnök kiadói zsidók, a munkatársai fiatalok, frissek, merészek és szabadgondolkodók, nem hirdetik, hogy az emberi élet célja a szenvedés, a tűrés, az önostorozás és az autodafé, Verlaine-t, D'Annunziót és Heinét fordítgatják, s Mereskovszkij 1892-ben tanulmányt ír benne az orosz irodalom hanyatlásának okairól, közli néhány Aischülos és Sophokles-dráma fordítását... untig elég arra, hogy a hivatalos irodalomtörténet az új lapot és az új hangot ezzel a lapos, tartalmatlan és nyárspolgári szóval jelölje meg: dekadencia.
Az igaz, hogy az Északi Hírnök fiataljai harcos és türelmetlen programot hirdettek és gőgösen elfordultak a régi bálványoktól. Új hordót ütöttek csapra, de azt egyelőre kevés olyan új borral tudták megtölteni, amely zamat és erő dolgában pótolni tudta volna a Dosztojevszkijét. A kiadók boldogok voltak, ha az öreg Csehov novelláit - igaz, hogy a legragyogóbbakat - megjelentethették hasábjaikon. Gyávábbak voltak a munkatársaiknál. S amikor Mereskovszkij görög és itáliai útjából visszatér (1893), s lelkéből kiárad a Dante sötétzöld ciprusai alatt, a Vénuszt szülő habos tengeren s az Akropolis plentelikoni márvány romjain megittasult pogányság, megírja és bemutatja a Julianus apostata kéziratát, a kiadók meghökkennek és foguk vacog a meztelen pogány istenek, a császári Antikrisztus és a merészen röpködő római sas igézete alatt.
Elhinni is bajos, milyen sok rábeszélés és bátorítás kellett ahhoz, hogy ezek az istentelen és forradalmár dekadens zsidók közölni merjék a szelíd, halk szavú, szimbolikus Mereskovszkij történeti regényét (1894).
Pedig ekkor már megjelent (1893) Gorkij Maxim első könyve a Csudra Makár is, amely valóban forradalmi koraszülöttje volt az új Oroszország irodalmi vajúdásának.
Nagy és emlékezetes esztendő volt ez. Az orosz genius, Jairus gyönyörű, hódító leánya nem halt meg, csak aludt és 1894-ben dicsőségesen feltámadt. Egyszerre két tűzoszlop tört elő az orosz mocsárfenekéről s ez a két láng újra felgyújtotta a lappangó zsarátnokot.
Mereskovszkijt a dekadensek, a szellem arisztokratái tisztelettel köszöntötték, Gorkijból a diákok, a szocialisták, a demokraták, a nép, a forradalmi elemek egyszerre bálványt építettek. Mereskovszkij hűvös és előkelő szelleme mindvégig szűzen és fehéren ragyogott és népszerűségben, tekintélyben lassan és töretlenül emelkedett. Gorkij Maxim, akit a kilencvenes években az őrülettel határos rajongás vett körül, közbe-közbe lezuhan és mint egy földbe fúrt fáklyának kilobban a fénye. De az első hatás olyan erős volt, hogy az orosz irodalom újjászületett e két lángelme fényénél.
Csehov valósággal leborul Gorkij előtt, mint egykor Turgenyev tette Tolsztojjal. Mereskovszkij is elismeri Gorkij eredetiségét és jelentőségét. Azt írta, hogy Tolsztoj után már csak Gorkij jöhetett, vagy nem jöhetett senki. Tolsztoj lezárta Oroszországot, amely volt, Gorkij megújította az újat, amely lesz.
Érdekes, hogy az 1896-ik esztendő volt az, amelyben a legújabb orosz irodalom legtökéletesebb remekműve megjelent. Az egyik Mereskovszkij Leonardo da Vinci-je, a másik Gorkij könyve: Elbeszélések és karcolatok. Az első az Orosz hírnökben, a másik Korolenko lapjában.
A Leonardo da Vinci nem tett különösebb hatást. Gorkij kötete egész Oroszországot megremegtette. Gorkij új vallást, a tett, az erő, a hit, a forradalom vallását hirdette annyi megalázottság és önostorozás után. Erre a kinyilatkoztatásra az orosz nép felhördült és rajongásával csaknem megfojtotta az írót.
III.
A Leonardo da Vinci megjelenése után Mereskovszkij négy évig nem nyúlt a trilógiához, amely a Krisztus és Antikrisztus eszméjét hordozta gyönyörű ívein, bájos oszlopsorain és ragyogó aranyos kupoláján. A Julianus apostata, s a reneszánsz-regény kész, de a harmadik, Nagy Péter és fia - ez még csak tervben van, - közben a világirodalom nagy alakjait az emberi korok örök reprezentánsait analizálja (Örök útitársak) és megírja elméleti műveinek monumentális summáját, Tolsztoj és Dosztojevszkij című háromkötetes irodalmi tanulmányát.
Ez az irodalomtörténeti és esztétikai tevékenység hat esztendőt vett el a regényírástól, 1902-ben elkészül a trilógia harmadik része, a Nagy Péter és Alexej - s utána ismét hat esztendő telik el, amíg a második nagy trilógia bevezetése az I. Pál megjelenik (1908).
Ez a második hat év egy egész évszázadra való szenzációt hozott a költő hazájának. A japán háború, a szégyenletes hadi balszerencse, a belső bajok, az 1905-iki forradalom egész Oroszországot lázas izgalomba hozták. A cenzúra jobban működik, mint valaha és Gorkij Maximot, akinek 1901-ben kiadták az összes műveit és megírták az életrajzát, akit a pétervári akadémia tiszteleti tagjává, az orosz nép pedig a maga Messiásává választott, a forradalom alatt szocialista lett, töröltetett az akadémia névsorából és száműzetésbe ment, sőt kiesett a nép rajongó kegyéből is és 1907-ben megírták róla, hogy, elfeledtetett. Csehov 1909-ben meghalt és megjelent Andrejev Leonid és Arcübasev. Az előbbi benn Oroszországban, az utóbbi Berlinben lett egyszerre Gorkij üresen maradt trónjának örökösévé. Berlin ez egyszer súlyosan tévedett, de azóta jóvá tette botlását és a Szanin helyébe a Szakadék, A vörös kacaj és a Hét akasztott köteteit helyezte az irodalomtörténet magas polcaira.
Mereskovszkij köre, a dekadensek és szimbolisták, azért nem jutottak közelebb az orosz nép szimpátiájához. Túlságosan mély, elvont és megfoghatatlan művészet volt az övék a tömegek számára, amely marxista elfogultságában ezúttal igazat adott az akadémikus kritika dőre szűkkeblűségének is rosszhiszemű ostobaságának. Gúny, lenézés és gyanúsítás keserítette a dekadensek életét, akik az orosz nép megmérgezőinek és az igazi szabadság ellenségeinek viszont Gorkijt és követőit tekintették, folytatását látván bennük Dosztojevszkij nihilizmusának és előidézőjét a csőcselék autokráciájának, amely rosszabb és butább a cárok minden tirannizmusánál.
Egy tucat új nevet hozott ez az irodalmi reakció, amely egyszerre két fronton hadakozott, nyugat és kelet, jobb és bal felé, a cár és a plebs, az akadémia és a szociáldemokraták ellenében.
Az Északi Hírnök tábora egyre népesedik. A szerkesztők liberálisak és jó eklekticizmussal mindenfajta tehetségnek megnyitják kapuikat. Új nevekkel ismerkedik meg az orosz nép s elsőnek Fjodor Kuzmics Szollogub (Teternikov) jön divatba. Ő az egyetlen, aki nyugati értelemben dekadens. Költészete az Éj és Halál után való nosztalgia. A halál Orfeusza, szeretője, papja. Nem is említi másképp, csak - Ő. Misztikus, beteges, élet- és napgyűlölő novellás könyve: Az árnyékok, regénye: A nehéz álmok egész sereg kötetnyi regénysorozatot nyitott meg. Különc és démonikus, gyűlöli a nyárspolgári laposságot, embergyűlölő lesz, szinte kellemetlen és élvezhetetlen lángész. Egyik hőséről peredonovizmusnak hívják az ő irányát, a rossz, komisz, piszkos, kicsinyes orosz élet foglalatát, s ez a szó épp olyan általánossá lett, mint az oblomovizmus. Ő nem Gogol köpenyéből kelt ki, hanem Iljics Iván koporsójából. Alexej Mihajlovics Remiszov, Szollogub követője, de kedélyesen és megbocsátólag. Az ördögben hisz, de ördögei jókedvű és ártatlan fickók s a költő jó lábon áll velük. Pogány szláv ő, egy sereg novella és regény szerzője. Konstantin Dimitrievics Balmont lírikus, a modern orosz költői iskola megalapítója, viharos, frappáns, Lermontov-szerű temperamentum. Nagy virtuóz, egzotikus fantaszta.
Ide, a dekadensek közé tartoznak még Briuszov, szimbolista költő, s Ivanov, a hellenizált szittya, Mommsen tanítványa, akinek hisztorikus, filozófus és filológus verskötete 1903. látott napvilágot.
Ez időben lesz ismertté az impresszionista, liberális, tehát kissé konzervatív Michail Kuzmin neve, ez a csupa kultúra ember, nagy virtuóz, alexandriai, reneszánsz, rokoko és Puskin-lelkű verseivel. És most lesz naggyá a legnagyobb modern, a szerencsétlen végű Alexander Block, az orosz parnasszista, az égi szerelem papja, a leggyönyörűbb hazafias ódák lantosa, aki a végletek hazájában maga is a legszörnyűbb végletekre ragadtatja magát és megírja a bolsevizmus himnuszát, az isten nélkül való szabadság evangéliumát. Jóval kisebb nála Innocent Auenszky, Euripides fordítója, akinek lírai versei csak halála után kerültek napvilágra, Andrej Bielyj, igazi nevén Boris Nikolajevics Bugajev (eredetileg matematikus, zenész és filozófus, 1904-ben jelentek meg esszéi és első verseskötete), Szergej Gorodeski és Borisz Sadovskoj, Vasilie Vasilievics Rosanov a vallásfilozófus és még néhányan az igazi talentumok közül, akiket Európa majd csak a bolsevizmus lezajlása után fog megismerni.
IV.
Dimitrij Szergejevics Mereskovszkij huszonkilencéves volt, amikor első regénye megjelent. Remekművét, a Leonardo da Vincit harmincegyéves korában írta meg. Harminchét esztendős volt, amikor a nagy trilógia teljes egészében a világ elé került. És közben megírta a háromkötetes Tolsztoj és Dosztojevszkijt, az Örök útitársak tizenkét nagyszabású esszéjét és vagy három kötetre való kisebb-nagyobb tanulmányt.
- Ez aztán az ember! - mondhatjuk rá mi is, ahogy Goethére mondta Napóleon. - Óriás munkaerő, a gondolkodás igazi hőse, a munka aszkétája, egész lénye felolvad a szellemi tevékenységében, úgylátszik, neki az írás hivatás, mennyei robot, édes szórakozás, a lángész játéka és pihenése. Amit ír, nem a fantáziájából szedi elő, mint a francia romantikusok. Ő nem dolgozik önfeledten. Neki minden sorhoz köteteket kellett elolvasnia. Talán nem annyit, mint Flaubert a szent Antal megkísértéséhez, vagy a Bouvard et Pecuchet-hez, de bizonyára épp olyan alapossággal gyűjtötte a dokumentumokat. Pedig törékeny és bágyadt fizikum. Hosszú bajusza melankolikusan lóg bele a szakállába és magas homlokán meggyérült a haj. De előre hajolva, ahogyan lapos, Tolsztojos orrán át szimatolja a levegőt és apró szemének tekintetét kutatva fúrja a távolságba, roppant energiát árul el az arca. Hosszú vékony ujjain megkeményedett a bőr a tollszár szorításától, szent mesterember ő, talán a tollat is maga faragja, mint ahogy kedvenc hősei, a középkori primitívek maguk készítették festékeiket és szerszámaikat. Fázós, vékony és kissé hanyag öltözetű. Nem világfi. Amikor Párizsban jár, megbotránkozik, hogy Anatole France nem él a feleségével és egy szép, gazdag zsidóhölgy szalonjában fogadja otthonosan a maga vendégeit. - Pedig felesége is van neki, - írja naivul, - de arról senki sem tud semmit. Ő bezzeg nemcsak testben, de lélekben is elválhatatlan az asszonyától, a finom és ragyogó szellemű, erős, energikus, feketeszemű, érzéki szájú, dús hajú, keleti szépségű Zinaida Hippiustól. És ha Francenak szemére veti, hogy egy asszony befolyása irányítja nyilvános életét és politikai állásfoglalását, ő egy oldalt nem ír le Hippius szellemi cenzúrája nélkül. Az ő égi szerencséje, hogy magasztos és finom erkölcsű ez a cenzúra és éppen ott nem árt neki, ahol mi a nagyságát keressük, vagyis a regényeiben. Nagyszerű házasélet ez, az asszony olyan rendkívüli lény testben és idegekben és lélekben, hogy megértjük a férj zárkózottságát, munkaerejét és lényének állandó olimposzi vidámságát. Ez az ember mindent meglel otthon, amit olyan eszeveszett vággyal hajszol Michelangelo, Rubens, Beethoven, Wagner, Byron, Puskin és majdnem valamennyi a legigazabbak közül. Mereskovszkijék - mondják - akár csak a Browning-házaspár vagy a Goncourt-testvérek, ha nem is a technikai kivitel, de a koncepció stádiumában együtt írják minden munkájukat. Kettejük között az asszony az erősebb és reálisabb ember. Ő a szervező és agitatív erő. Ő szerkesztette az Új utak című folyóiratot, amikor az Északi Hírnök elaggott az ő dús és merész fiatalságuk árnyékában. Itt is, mint később a Mérleg című lapban Anton Krajni álnév alatt írt (Krajni = a végletek embere). Kritikai tanulmányai vetekednek az Örök útitársak értékével. Összesen két költemény-kötete, öt novellakönyve és két regénye jelent meg ezideig, mégis elsősorban költő, forma, ritmus, rím és benső tartalom dolgában a legnagyobb orosz lírikusok közé való. Regényei, az Ördög babája és a Cárevics-regény, vallásos és misztikus irányúak. Ez a vallásos miszticizmus roppant hatással van Szergejevics Dimitrijre is. Vallásfilozófiai társaságot is alapítanak, amelynek Hippius a szentlelke, Mereskovszkij a prófétája. Temérdek cikke jelenik meg s ezekben elárulja, hogy regényeinek, mint a Svedenborg evangéliumának, vagy a kabbalisták Talmudjának két egymás alá helyezett értelme van.
Ez nagy és érthető meglepetés a Leonardo da Vinci és a Julianus Apostata magyar olvasóinak.
Ideje, hogy ezzel magunk is tisztába jöjjünk, nem annyira az elmélet fontossága kedvéért, mint inkább, hogy Mereskovszkij Oroszország felé fordított arcát is megismerjük. Elméletét ő maga ekképpen foglalja össze egy a Mercure de France számára 1907-ben írt levelében:
Minden fejlődés három objektív momentumon megy keresztül. Az első momentum a tézis, a második az antitézis, a harmadik a szintézis. A biológiai és dialektikai fejlődés e három momentumának három momentum felel meg az emberiség vallási fejlődésében. AZ első momentumhoz tartozik minden kereszténység-előtti vallás a pogány sokisten-hívéstől a zsidó egyisten-hívésig, - ezek igenlik a világ és az Isten, a menny és a föld, a lélek és a test légalsóbbrendű, differenciálatlan egységét, igenlik a természetes, objektív létet, mint a Kozmoszt, mint az egyetlen abszolútumot, nem választják el a tárgyat az alanytól, a külsőt a bensőtől, a személytelent a személyestől. E vallások öntudatlan alapja a panteizmus.
A második momentum a kereszténység, mely megzavarja, differenciálja az első integrális egységet és szembeállítja az alanyt a tárggyal, a személyest a személytelennel. A kereszténység az abszolút alanynak, a személyiségnek, Isten Fiának kinyilatkoztatása.
A vallási fejlődés harmadik és utolsó momentuma, az éppen most kezdődő időpont, a Lélek kinyilatkoztatása, amely össze fogja kapcsolni az Atya és a Fiú kinyilatkoztatását.
A kereszténység-előtti vallások a tézis, a kereszténység az antitézis, a Lélek vallása: a szintézis.
Hogy a világ e harmadik momentumba léphessen, végképpen búcsút kell mondania a második momentumnak, hogy beléphessen a lélek vallásába, végképpen ki kell lépnie a Fiú vallásából - a kereszténységből. Mert a kereszténység megállt és kőkemény dogmatizmusban merevedett meg és az antitézist antinómiává tette. Ez az antinómiának egyik kifejezése, a szerzetesi aszketizmus, végső pontján a fenomenális világ megtagadása egy transzcendentális Isten nevében, a test elölése egy testetlen lélek nevében, a föld elkárhoztatása egy földietlen mennyország nevében.
Most az igazságnak első, elnyomott, de le nem győzött fele a másik fölé emelkedett, az újra meg újra legyilkolt, de halhatatlan tézis fölkelt az antitézis ellen, a test a lélek ellen, a föld a menny ellen, a világ Isten ellen. Ez a fölkelés az úgynevezett reneszánsz, a pogány őskor újjászületése, mely a XIV. században született és ma is tart még a mi keresztényellenes kultúránkban, művészetben, filozófiában és forradalmi szociálpolitikában.
A mai világ látszólagos istentelensége valójában Istennel való birkózás, de már nem az Atyával, hanem a Fiúval, Krisztussal. A mai istentelenek, akik Krisztussal birkóznak, közelebb vannak a Megváltóhoz, mint a keresztények. A pogány Shakespeare közelebb áll krisztushoz, mint a keresztény Tolsztoj. És Krisztus a hajnal fényében, a lélek kinyilatkoztatásában, a harmadik Testamentumban meg fogja áldani a világot.
Ezt ilyen hosszasan kellett ismertetnünk, mert Mereskovszkij ezt tartja a maga rendeltetésének, élete főművének, munkássága legbensőbb tartalmának, minden írása vezető alapgondolatának és tendenciájának.
Hasztalan erőlködés, hogy Európa materialista és utilitarius lelke ezt a terjengős és desztillált spekulációt élvezni vagy csak megérteni tudja. Ő a hindu gimnazisták és a thebaisi oszlopszentek szent csökönyösségével ismételgeti húsz esszén, három-négy vaskos köteteken és száz meg száz cikken keresztül, végtelen dagályával a szavaknak, amelyek szépek, mély értelműek és felemelőek, de érdektelenek és a zengő érc - pengő cimbalomhoz hasonlatosak. Ő maga is érzi ezt talán és azért nem fáradt bele az újabb és újabb igazoló iratok szerkesztésébe.
Az európai olvasó megvallja, hogy a Mereskovszkij-regényeknek bizony csak a felső, a laikusoknak való profán értelmét értette és a l'art pour l'art szépségein lelkesedett fel.
Mereskovszkij ez ellen fenséges naivsággal tiltakozik. Ő nem l'art pour l'art irodalmat akart adni az emberiségnek, hanem vallást és életszemléletet, vigaszt és próféciát mennyi eledelt és örök útravalót - nem Európa, csak a maga imádott Oroszországa emberiségének.
De kezünkbe adta az aranykulcsot, amellyel a Leonardo da Vinci rejtett értelmét gyengéden kifejthetjük a l'art pour l'art rétegek alól.
V.
Egészen bizonyos, hogy amilyen misztikus, nehézkes, homályos, sőt unalmas a Krisztus és Antikrisztus vezérmotívuma, épp olyan félelmetesen biztos, világos és öntudatos Mereskovszkij regényírói módszere, minden művének architektúrája, alaprajza, perspektívája, nehézkedésének kiegyensúlyozása, a részek arányosítása, az optikai hatások kiszámítása és megoldása. Amilyen dadogó extázisban keresi a sajátmaga által felállított világszemléleti kettősség definícióját, épp olyan fenségesen és vakítóan szárnyal az ékesszólása, amikor a nagy kontrasztok történeti szerepét dramatizálja. Ilyenkor művészetének tudatossága szinte a virtuozitásig emelkedik. Nem lehet megszabadulni attól a gondolattól, hogy ő maga az a Leonardo da Vinci, aki az antik szépség arányait körzővel és szögmérővel fokokra, percekre és másodpercekre osztja és matematikai képletekre akarja lefordítani. Ő maga írja le, hogy Leonardo da Vinci az "Utolsó Vacsora" magasztos jelenetében a geometrikus szimmetria elvét a kompozíció, elrendezés és vonalvezetés terén már csaknem a nevetséges nagyképűsködés vagy az eszme és művészi ihlet ellen elkövetett blaszfémia magaslatáig emeli. Geometria lelkesedés helyett és matematika szépség helyett - mondatja egyik tanítványával - minden átgondolt, kiszámított, túlontúl megrágott, mérlegelt és kimért, minden benne van a képben, csak az Isten szelleme hiányzik belőle.
Krisztus és Antikrisztus, ez a két életeszme, mint két óriási pillér tartja Mereskovszkij egész oeuvre-jének, mind a két trilógiájának, a trilógiák minden könyvének, minden egyes regény minden fejezetének parányi félkörökből kiinduló és egyre növekedő boltozatokon át óriásivá konstruált befejező kupoláját. Az ő kompozíciójában benne van a modern anatómiának, s a kozmológiai bölcsészetnek az a tudományos megállapítása, hogy a természet szüntelen ismétli a maga eszközeit. A növény sejtjében benne van a rügy, a rügyben a levél, a mag, a törzs, a bimbó, a virág, a gyümölcs, - az állat csigolyájában a gerincoszlop, az oszlopban a törzs és az agy, az agyban az egész szervezet, az agy minden sejtjében benne van maga az egész ember összes érzékeivel, idegrendszerével, emésztő és termékenyítő képességével, minden emberségével egyetemben. A Leonardo da Vinci minden apró fejezetében benne van az egész regény, a regényben a trilógia és végső fokon az egész Mereskovszkij. Minden sorában benne van egy tébolyult pogány és egy tébolyult gallileus, a hellén és a keresztény szellem tragikus küzdelme, az ő saját szavai szerint, az új miszticizmus, vagyis az én-től való megválás Istenben, és a pogányság, vagyis az én istenítése a heroizmusban. A Leonardo da Vinci első jelenetében messer Cypriano Buonaccorsi gazdag firenzei kereskedő antik gyűjteménye: ez a pogányság. Grillo parasztgazda jajveszékelése a földből kiásott bronzördög fölött, ez a keresztény miszticizmus. Néhány lappal tovább Giorgio Merula, a milánói herceg humanistája, egy ódon breviárium elrongyolódott lapján, a zsoltárok hangjegyei alatt, elmosódott antik verssorok után keresgél. A zsoltár nagy, horgas, fekete betűiből a keresztény miszticizmus borongós félelme száll a haragos Isten trónusa felé. "Nyomorúságomban nyögök, a lelkem aggódik, szívem remeg, s a halál összes félelmei szorongatnak, circum dederunt me, gemitus mortis dolores inferni. A zsoltár alól pedig kéjes sóvárgással kicsalogatja a régi görög himnuszt: üdv néked, Vénusz, aranyoslábú anya, istenek és emberek öröme, üdv neked bájos, szőlővel ékes ragyogó Bacchus!
Az ötödik fejezetben Giovanni, a regény képzeletalkotta hőse, jelen van a fehér asszony-ördög, a praxitelesi Vénusz kiásatásánál, imádattal és borzalommal nézi az antikrisztusi szépség olimposzi képviselőjét, de megjelenik ot don Faustino is, a középkori pap, a tébolyult Gallileus, Krisztus vérbeborult szemű, együgyű és fanatikus szentje és anatémát kiált a szentségtörőkre. Átok erre a földre, marhátokra és gyermekeitekre, a kenyérre és vízre és nyeljen el benneteket a föld, Antikrisztus istentelen pogányai! Két fejezettel odább Santa Maria del Fiore kupolája alatt a szószékre lép és sötétarcú, sovány, villogó szemű, alacsony homlokú, duzzadt ajkú, horgasorrú dominikánus, rettenetes ember, orkánszavú próféta, lázas álomlátó, rémületet keltő jós, Isten ostora, és szívettépő, borzasztó kiáltással jelenti be a tüzet és a kénesőt, a döghalált és az utolsó ítéletet. És egymás után jelennek meg a felsorakozó fejezetekben Galeotto Sacrabosco, a pogány alkimista, aki Krisztus helyett a szent Mercurius Geniushoz imádkozik, Diána istennő régi szobraihoz hasonló, boszorkány hírnevében álló gyönyörű kis leányt tart feleségül, a maga leányát Cassandrának hívja, Gemistos Plethon tanítványa, Bacchus isten papja, felvonulnak a császári udvarok és a demokratikus államtanácsok, a római kúria, a bíborosi testületek, Macchiavelli és Caesare Borgia, a hadak és tudományok krisztusai és antikrisztusai, kicsiny, nagy és óriási pillérek, apró és gigantikus boltozatok és valamennyiük felett a mindent összefoglaló, önmagában kettős isteni hermafrodita, Krisztus és Antikrisztus egy személyben, az antik és keresztény szellem kiteljesedésében ragyogó Leonardo da Vinci lelkének fellegekbe érő kupolája.
VI.
Így folytathatnók ezt a bibliamagyarázatot Mereskovszkij egész ouvre-jén át, annak minden fejezetén keresztül az elsőtől az utolsóig. De azt hisszük, ebből a példából is kibontakozott az író arcának örök és összeegyeztethetetlen kettőssége. Az egyik arc az emberé, amely az új kereszténység, az új világmegváltás, az igazi Istenember, a valódi Krisztus felé fordul, a másik a művészé, aki a l'art pour l'art bűnös, mérgező, sátáni szépségforrásain, a diadalmas és érzéki Antikrisztus bacchusi báján felejtette tekintetét. Hiába ismételgeti ő, hogy ez a két princípium, Goethe, Puskini, Leonardo da Vinci lelkében egymásba olvadt és előrevetette a harmadik Testamentum árnyékát - a maga lelkében nem képes Krisztust és Antikrisztust egyesíteni. Elítéli Tolsztojt és Dosztojevszkijt a régi Krisztuseszme hordozóit, Savonarola késői inkarnációit: de ő maga is egészen orosz és egészen ortodox a vallásbölcselet területén. Keserű és elégedetlen a hitetlen materialista és pogány erkölcsű Európával szemben, de ha Tolsztoj élne, az ő képromboló dühe elsősorban Mereskovszkij könyveit dobálná a hiúságok máglyájára.
Tolsztoj legalább időrendet tartott a két álláspont között. Először volt pogány, aztán vallásalapító. Mereskovszkij egyszerre állít és tagad. Épít és rombol, teoretizál és megcáfolja az elméletét. Minden sorát azért írja, hogy előkészítse a talajt a Krisztus és Antikrisztus összeolvadására a Szentlélek III. Testamentumában. De ő benne magában két külön álló lélek él, egy Krisztus és egy Antikrisztus, nem egymásban, hanem egymással szemben, hol az egyik, hol a másik felül, tűz és víz, keresztény és pogány, szent és ittas szatír, az egyik, aki a III. Testamentumot prédikálja, a másik, aki megírja a Leonardo da Vincit.
Tragikuma ez az embernek, aki végül is rabszolgája lesz e lelki disszonanciáknak és egyszerre fellázad a kontrasztok szörnyű zsarnoksága ellen. Az ő jó vagy balsorsa dönti el, hogy melyik lesz a győztes, a halhatatlan művész-e, vagy a közepes filozófus, aki ragyogó és sekély tartalmú gondolataiban fárasztó és banális, vagy aki klasszikus remekműveket ad nekünk, amikor illusztrálni akarja tévedéseit!
Volt erre már példa és Tolsztoj-ban Mereskovszkij éppen azt ítéli el, hogy a művész meghódolt az aberrált lélek fanatikus zsarnoksága előtt.
Mi nem esünk kétségbe azon, hogy Mereskovszkij vallásbölcselete süket fülekre talál nyugaton s visszhang nélkül hangzik el az istenhordozó orosz pusztaságokon. De félünk, hogy eljön az idő, amikor Tolsztoj módjára ő is elátkozza múltját és élete egyetlen céljává akarja tenni, hogy megváltsa az orosz népet a III. Testamentum mennyei ajándékával. Nos, ez nem sikerül neki, de úgylátszik ez a sorsa minden orosz lángelmének, akik Gogoltól Gorkijig és Lermontovtól Alexander Blockig mindnyájan meg akarják váltani az orosz népen keresztül az emberiséget.
Mi vigasztalódunk, hogy eközben Mereskovszkij is elkövette azt a bűnt, amit Tolsztoj a Karenina Annával elkövetett, megrontotta az emberiséget a világ egyik legszebb l'art pour l'art könyvével, a Leonardo da Vinci buja, részegítő, felejthetetlen pogány szépségével.
VII.
Most már számolnunk kell azzal, hogy Mereskovszkij minden regénye irányregény. Ő legalább úgy akarja, hogy annak tekintsük és Oroszország azokból vegye a feleletet az örök orosz kérdésre: Mit tegyünk? - sto gyélaty? Ez a kérdés lebeg minden orosz író minden orosz hőse ajkán. Ezt kérdezi Anyegin Eugen és Raszkolnyikov, Oblomov és Evtichij, Levin és a fiatal Gordjejev, de egyetlen orosz író nem tudott erre még felelni. Hiába, ez a kelet. Ezt a kérdést feszegeti most Gandhi is, Tagore is Kelet-indiában s el kell készülnünk arra, hogy a passzív ellenállás lappangó ereje ott is valami képtelen és misztikus forradalomban fog kirobbanni, akárcsak a bolsevikieké Oroszországban. Gorkij Maxim egész irodalmi működése tiltakozás és izgatás a létező rend ellen, harc az orosz spleen, a toszka és a kétségbeesés reménytelen pesszimizmusa, az otcsajanyije halálos epidémiája ellen. Ő - mint de Vogüé mondja - mindenekelőtt tabula rasat, tehát forradalmat akar. De mit akar Mereskovszkij?
A csodálat, szeretet és benne való hit minden erőlködése mellett sem tudjuk kiolvasni temérdek gyönyörű, ragyogó, fennkölt írásaiból. Olyan ő, mint az alkimisták és az ars magna okkult doktorai. A bölcsek kövét akarja feltalálni s helyette nagyszerű kémiai és csillagászati törvényekre bukkan. Néha egészen át is engedi magát az igazi ars magna szépségének. 1908-ban megírja második nagy trilógiájának bevezető részét, az I. Pál c. regényét. Közben Michel Angeloról ír friss és lebilincselő novellát a Leonardo da Vinci stílusában. 1909-ben felesége verseit és az Ördög babája című regényét rendezi sajtó alá s két évre rá megjelenik I. Sándor cár, a trilógia második regénye. 1912-ben három kötetben kiadja kritikai és vallásbölcseleti tanulmányait. A gyűjtemények címe: A csőcselék felvonulása, A beteg Oroszország, A néma mocsár. 1914-ben kiegészíti ezt az Így volt és így lesz című esszé-kötetével. Ezek németül Eliasberg kiadásában jelentek meg Auf dem Wege nach Emmaus c. alatt.
Közben gyakran utazik felesége és hűséges barátja Bjelyj Andrej, a lírikus regényíró és esztétikus társaságában. Ellátogat Berlinbe és Párizsba, ahol Anatole France-szal és Jaurčs-szel ismerkedik meg.
Semmi sem érdekesebb, mint hogy ő az írót, aki akkor már a marxisták szélső balszárnyára jutott és a francia munkásság bálványozott vezérét a Burzsoázia virágai című cikkében az evolúciós nyárspolgári szocializmus langyos és concilians képviselőinek nézi. A francia szocializmus - mondja - a burzsoázia óriási gyomrában megemésztett szocializmus, oroszlán karmok nélkül, kihűlt láva, az arany középút csendessége, óriási körhinta, amelyben a derék nép rózsaszín disznókon lovagol - míg az orosz forradalmár-társadalom letette a kannibáli esküt, vagy győz a nyugateurópai kulturburzsoázia ellen való harcban, vagy elpusztul.
- Mert önök jobban tudnak meghalni, mint élni - mondja neki Jaurčs.
Az embernek eszébe jut az örök orosz kérdés: Mit tegyek? - sto gyelaty? Bizonyos, hogy végső fokon minden orosz Jaurčs kegyetlen mondására gondol: meghalni, hogy aztán feltámadhassunk. Fenséges naivság, iszonyú nosztalgia ez az öngyilkosság s az autodafé után.
Mereskovszkij ezt a látogatást még a háború előtt tette. Jaurčst azóta megölte a rózsaszínű disznón lovagoló francia oroszlán, amelynek ő nem látta a karmait, Anatole France pedig csatlakozott a kommunistákhoz. És Mereskovszkij? Ő tovább írja szentimentális, istenkereső, misztikus cikkeit.
Szomorú tanulság. Az ember nem tesz soha semmit, az emberrel csak történik valami. Anatole France, Jaurčs és Mereskovszkij sem kivétel e silány és pesszimista törvénye alól a temperamentum, a miliő, az időpont és a külső behatások összefüggésének. A történelem gravitációs törvénye hatalmasabb, mint az egyén lelki ereje és a meggyőződés állhatatossága.
Közben megjelenik Szentpéterváron műveinek gyűjteményes kiadása. A hatás mély, de egyoldalú. Regényeit tisztelettel fogadják, de sokan még azt is kétségbevonják, hogy írójuk művész-e egyáltalán, vagy csak történetíró és kultúrhisztorikus. Vallásbölcseleti-írásait egyenesen kigúnyolják. Az orosz nép nem érti meg a művészt és kineveti a filozófust. Az első talán túl korán jelentkezett, a második elkésett. Oroszországban a földalatti erők Gorkij felé gravitálnak, a próza szépsége és eleganciája, hidegen hagyja a tömegeket. Az arisztokrácia a külföldi irodalom felé fordul. D'Annunziót és az új francia regényírókat jobban ismeri, mint Mereskovszkijt és a szimbolista Kuzmint, Blockot, Balmontot vagy Remissovot. A polgári társadalom csak a pornográf és kalandos irodalomnak kegyelmez, maga Mereskovszkij őszinte elragadtatással állapítja meg Gorkij gyermekkori önéletrajza nagy és mély szépségeit.
Aztán kitör a háború. Az orosz irodalom az első években lélegzetet visszafojtva hallgatja az ágyúk dörgését. Vár és fél. Érzi, hogy közeleg a tabula rasa ideje és a hannibáli eskü beváltása. Gorkij Párizsból és Amerikából új erőre kap és Capri-szigetéről irányítja az ifjú lelkek forradalmasítását. Megkezdődött a vérnek hullása a fronton és folytatódik benn a polgárháború és a terror szörnyűségeiben. A költők kinyitják ajkukat és dadogva megszólalnak.
Nem igaz az, hogy inter arma silent musae. Sokrates a beotiai háború alatt olyan hősileg verekedett, hogy egymaga fedezte a görög csapat visszavonulását. Sophokles a salamisi győzelem ünnepén maga vezette lanttal kezében a harcos ifjak karát. Fejér Cimon, a hadvezér helyzete a költői babérkoszorút. Firdusi korában patakokként folyt a vér és Dante a Welfek és Ghibellinek örökkévaló csatározásai, polgárháborúk, forradalmak közepette írta meg a "Divina Comoediá"-t. A keresztesháborúk termelték ki a lovagkor regényes költészetét, XIV. Lajos kora nemcsak a rokokótól, hanem arról is nevezetes, hogy Franciaország abban az időben harcolta ki magának azokat a tartományokat, amelyeket Bismarck visszaszedett tőle. Nagy Frigyes alatt is történt egy pár csetepaté és Zrínyi Miklós is vesződött egy keveset a törökkel, miközben megírta a Zrínyiász-t.
A mocsár az, amitől irtóznak a múzsák. A háború után való rémuralmak, diktatúrák, gazdasági válságok, a nyomor pesszimizmusa, a küzdelem a mindennapi létért, a fanatikus szélsőségek barbár csetepatéi, a bizonytalanság és a perspektíva hiánya okozza mindig a hanyatlást irodalomban és művészetben. Ilyenkor mindig illetéktelen kezek ragadják hatalmukba a kultúrát s azt nacionalizálni vagy kommunizálni, forradalmasítani vagy konszolidálni akarják, beleszorítják a politika vagy a pártérdekek prokrusztesz-ágyába, közigazgatási, rendészeti vagy legjobb esetben világszemléleti szervvé kívánnák tenni az irodalmat és művészetet. Napóleon egy új klasszicizmust erőltet rá az empire-évtizedre, Lenin tiltja a Tolsztoj, Dosztojevszkij-féle tradicionális burzsoá-irodalmat és megtiltja a szimbolikus jelzők használatát. Roimain-Rolland Svájcban s az orosz irodalom igazi nagyságai, Tolsztoj Leó gróf, Kuprin, Balmont, Bunin Párizsba és Berlinben, Szeverjanin Esztlandban él, Szollogub. Ivanov, Kuzmin a szovjet parancsára otthon élnek szomorú számkivetettségben, Gorkij visszatér, a forradalom mellé áll, majd megundorodik és elhallgat és maga Block, aki megírta a Tizenkettőben a forradalom himnuszát, kiábrándul, vezekel, belebetegszik, elbocsátásért és útlevélért könyörög, nem kap kegyelmet és 1921 augusztus 21-én meghal Oroszországnak Puskin és Lermontov után legnagyobb lírikusa.
1921. - Ebben az évben adja ki Mereskovszkij a második trilógia utolsó részletét, a December 14-et, Berlinben és Párizsban, a világ két antipodján és mintha ez jelezné az ő végső diadalát a rózsaszín disznón nyargaló imádott, de gyűlölt Nyugat fölött.
Felesége vele van a számkivetésben, amelyben épp olyan fanatikus hittel és apostoli buzgalommal irogatja Krisztus és Antikrisztus, Dosztojevszkij Tolsztoj és a III. Testamentum szent rögeszméje körül keringő próféciáit, mint egykor az Északi Hírnök, az Új utak hasábjain. Barátja, Bjelyj Oroszországban rekedt, műveit kéziratban, titokban terjeszti, mint a XIV. század szerzetesei, ő benn, Mereskovszkij kinn siratja az elzüllött, bűnös, édes imádott anya, a prostitúcióba süllyedt szent Oroszország szerencsétlenségét. Mereskovszkij legutolsó műve az Antikrisztus. Ez a végső menedéke a kétségbeesésben bolyongó orosz lélek szent őrületének.