Megöltek egy királyt
| Megöltek egy királyt szerző: Juhász Gyula |
A luzitánok fővárosából, Lisszabonból megint világszenzáció száll szét Európába. Egykor régen, de emléke ma is él, a tenger nyelte el ezt a kies fekvésű várost és az ateista Voltaire ebben is nagy bizonyságát látta a végzet vakságának. Most egy trón ingott meg Lisszabonban és a koronás fő holtan bukott a föld porába, szegény. Mert forradalom van Portugáliában, a vígan dudáló nép hazájában, de a forradalmakat a világ csak akkor veszi észre, ha az ócska tetőkre rászáll a vörös kakas, vagy ha karabélyok golyója találja el a királyi szíveket. Most ez megtörtént, dom Karlosz portugál király és Lajos Fülöp királyfi a terítőn hevernek és az uralkodói dicsőség glóriája helyett már csak az örök világosság fényeskedik nekik.
Megint itt a nagy tanulság, de a királyok, úgy látszik mind Bourbonok: felejtenek, de nem tanulnak. Kurta memóriája volt a bourbon vérű dom Karlosznak is és feledékenységét csak szörnyű rövidlátása múlta fölül. Tragikus rövidlátás volt ez nála, az életével fizetett érte. Már hónapok óta forradalom volt a Tajó partjain, de a királyi palota felséges magasságába a nép üvöltése és jajkiáltása csak úgy jutott el, mintha lágy, édes harmónia vagy a szférák zenéje zümmögne. Szerencsétlen alvajáró volt ez a jobb ügyhöz méltó király, és mire a karabély dörrenése fölébresztette az országlás és dicsőség mámorából, sok szépet látó szemeit le kellett hunynia örökre.
A luzitánok országa a kis népek tragikuma alatt roskadozik, nagy idők óta már. A régi dicsőséget rég belepte a haladó idő rozsdája Portugáliában, a Magellán gályái rég az örök óceán fenekén rothadnak, a Camoens megénekelte világjáró nép régen kifáradt, tönkrement. Fekete nyomorban vergődő proletár nép, hidalgó büszkeséggel megvert koldus nemesség, mohó életszomjjal megáldott pénzarisztokrácia: íme ez a kis Luzitánia mai népe. A szociális olaj robbanó erővel cseppent bele ebbe a korhatag talajba. Nagy gazdasági válságok orkánja rázta meg ezt a kis országot, amely a régi dicsőség után kétszeres keserűséggel rótta az új nyomorúság szokatlan igáját.
Félemberek ma az egykor tengerre szálló és a viharban vígan dudáló portugálok, akik tehetetlen erővel döngetik a hatalom szikláját, amelyhez őket a végzetük kötötte. Nép és király egymásra találtak.
Romlásnak indult nép és degenerált király. Mert a jó dom Karlosz idegeiben és vérében százados családi átkok és mérgek pusztítottak, a Borgiákra emlékeztető Braganzák és a cézárokra hasonlító Bourbonok sarjadéka volt ő. Ült szép csöndesen, aranyos bizánci glóriában a neszfölfogó királyi kárpit mögött, szilárd, tömör trónusán, és élte nyugodtan a maga életét. Kaligula a lovát tette meg konzulnak, ő egy nagyszerű kalandort avatott diktátorrá. És mialatt forradalmi indulók süvöltöttek véges-végig az országon, és a nép ökle döngette a királyi palota kapuját, azalatt a jó dom Karlosz a Havas és egyéb ügynökségek útján tudatta az érdeklődő világgal, hogy Portugáliában minden csendes... Most halálos csend lett, az igaz, valakinek.
Eszünkbe jut Victor Hugo örökszép költeménye az infánsnő rózsájáról. A kis infánsnő, a nagy zsarnok, Fülöp leánya, álldogál a tó partján, és rózsát tart rózsás kezében, amely finom és fehér, mint Velasquez csodás képein látható. De szél támad, és a rózsát elsodorja a tóba, amely haragosan borzolja hullámait. A kis infánsnő durcásan látja ezt. (Ugyanakkor ez a renitens szél egy armadát sodor a mélységbe a nyílt tengeren, a győzhetetlen armadát, amelyet az infánsnő apja a brit ellen küldött.) És szól a dajka: "Felség, mindenkinek parancsol ön - kivéve a szelet!"
Igen, igen, ez az a nagy tanulság, amelyet Bourbonok és egyéb bíborban született családok mindig elfelejtenek, véres leckék után se tanulnak meg, hogy mindenkivel packázhat a szerencse ölében ülő hatalom, kivéve - a Népet!
Dom Karloszt, a királyt megölték, az embert megsiratják. Volt ebben a jobb sorsra érdemes emberben valami, ami mégis rokonszenvre méltó, értékes vonás, amely megszépíti gyöngeségét: a művészet ösztönös szeretete, a szépség keresése. Nem volt nagy lélek, ha porban születik, porban marad, de érezte mégis, hogy az uralkodás (és nem kormányozás) vígjátékánál van gyönyörűbb, igazabb, méltóbb játék is az életben, és a nagy hazugságok elől, a világ színpadáról szeretett néha az örök széphez menekülni. Most, hogy e kövér, jelentéktelen és mindig mosolygásra álló arcra a rút halál fekete árnya borul, megbocsáttatja minden tévedését, minden hibáját, és ami ezeknél több, minden gyengeségét az a tudat, hogy ő is a keresők közül való volt, szeretett volna valami értéket találni, ember volt, ember és szerencsétlen.