Magyar Bizánc
| Magyar Bizánc szerző: Juhász Gyula |
Ha ennek a mi lassan és kínosan haldokló világunknak akad majd egy méltó Tacitusa, az bizonyosan megtalálja majd a megfelelő szavakat annak a szégyenletes szervilizmusnak a jellemzésére, amely napjaink gyászát és nyomorát még sötétebbé és keservesebbé teszi azok számára, akikben maradt még valami a régi rómaiból.
Bizony, ha végignézünk a mai magyar közélet tolongásos és zsibongásos piacán, azokon, akik ma hangadók és tényezők, nem sok örömünk telik e látványban. A jellem és a szellem nagy példáit nemigen találná meg közöttük az új Plutarchosz, és az emberméltóság mintáit hasztalan keresné soraikban az új Seneca. Kizökkent az idő, és egy demokrácia kezd kialakulni nálunk, amelyben az ember a nagyságos úrnál kezdődik. A mai közéletben hiába keresed egy Szilágyi Dezső hajthatatlan lelkét, egy Irányi Dániel törhetetlen elvhűségét, egy Gyulai Pál rendületlen szókimondását, egy Désy Zoltán kérlelhetetlen igazságérzetét.
Fájdalmas elnézni a Tisza-epigonokat, akik a kidőlt óriást mímelik és egy liberalizmusért akarnak lelkesedni, amely már a háború előtt a korrupció és panamák posványába süllyedt. És itt vannak a kis Mussolinik, az idegen fasizmussal kacérkodók, akiknek nincsen semmi gondolatuk, csak a hatalom, de semmitől se rettegnek jobban, mint attól az egy gondolattól, hogy ez a hatalom egyszer az övék lehet. És itt vannak a mai talmi demokráciának alaposan lejáratott kedvencei, a parlamenti kisgazdák, akik az ezerholdas nagyurak árnyékában pipáznak, és azt hiszik, hogy az ország szénája egészen rendben van, mert hiszen ők nyeregben ülnek. És ott vannak hazánknak elbúsultjai, akik abból élnek, hogy itt nagy magyar tragédia van, akik jutalékot és osztalékot kérnek a nemzeti fájdalomból és keserűségből, akik a maguk marhapaprikását és túrós csuszáját főzik meg a tűzön, amely mindnyájunk lelkét égeti.
Soha nem volt olyan mohó és bohó rangkórság és címéhség, mint amilyen mostanában divatozik errefelé. Mentül kisebb lett az ország, annál nagyobb lett a titulus. A kegyelmes uraknak egész hatalmas halállégióját lehetne megszervezni itt, ahol méltóságos parasztok és nagyságos inasok járnak, kelnek az úrhatnám polgárok seregében. A kultuszminisztériumból hivatalos levelet intéztek a Petőfi Társaság elnökségéhez és a levélben Petőffy-nek szólították a Társaságot, mert a közönséges Petőfi valószínűleg derogált a magyar kultúra előkelő intézőinek. De hiszen ezt nem is lehet csodáim, hiszen a Petőfiről elnevezett irodalmi társaságnak egy valóságos kegyelmes úr az elnöke, a tagjai, egy-két kasza-kapakerülő költőtől eltekintve, méltóságos és nagyságos urak, és a Társaság boldogtalan lenne, ha legalább egy főherceg nem jelenne meg kíséretével az ünnepi ülésein. Hogy Petőfi Sándor nem olyan lovat akart, mint amilyet Pekár Gyula tett alá, az igazán szóra sem érdemes, hiszen Petőfi Sándor nem közéleti tényező, és nem tagja az egységes pártnak.
Dulovics Árpádnak szobra van a Balaton mellett, de Kossuth Lajosnak még nincsen szobra Magyarország fővárosában, és nincsen szobra az országban Madách Imrének, aki a magyar géniusz legmélyebb és legmagasabbrendű gondolatait fejezte ki halhatatlan alkotásában, és nincsen szobra Bolyainak, akinek lángesze Euklidesz és Einstein mellett világít örök időkre, és nincsen szobra Vajda Jánosnak, legnagyobb költőink egyikének, de Dulovics Árpádnak szobra van a Balaton partján, mert Dulovics Árpád él, és mert Dulovics Árpád közéleti tényező és tekintély. Márványok és ércek maradnak majd az utókorra ebből a mi bizantinus világunkból, amelyek hirdetni fogják, hogy milyen kicsinyek voltak az emberek és milyen nagy volt az alacsonyrendűség.
Hol van ma Petőfi bátorsága, Ady hite, hol van ma az a fórum, ahonnan az igazság hangja szól felénk? A színházban, amelyet a nagy Schiller erkölcsi intézménynek nevezett, a haszontalan mulattatók szavai konganak. Ügyesen és üresen. Műurak és műparasztok léhasága és bohósága váltakozik az ország első színpadán. Hevesi Sándornak még eddig nem jött meg az erkölcsi bátorsága, hogy Móricz Zsigmondnak újra helyet adjon a Nemzeti Színházban.
És ha jól megnézzük, az Ady Endre ellen most megint föllángolt gyűlölet és harag lényegében nem más, mint egy szervilis és bizantinus kor szellemének önkénytelen tiltakozása a szabad és bátor, az igaz és erős géniusz ellen, az írástudók és farizeusok támadása a próféta és apostol ellen, aki még a halálban is ítéletet tart és diadalmaskodik fölöttük.
És végül gondoljunk csak a szegedi egyetemi tanár levelére, amelyért, Hegedűs Loránt szerint, pirulnia kell minden magyar egyetemi tanárnak. Kegyelmes urak alázatos szolgájává akarják tenni az egész közéletet, az egész közvéleményt, de én hiszek és remélek abban a magyar lélekben, amely az élve eltemetett Thonuzobában, a tüzes trónon ülő Dózsa Györgyben és a vérpad lépcsején daloló Hajnóczyban ragyogott és lobogott, hogy elkövetkezik az öntudat és önérzet föltámadása, a magyar lélek integritása, amely nélkül hiába jönne el a régi ország, ha a régi virtus végképpen kiveszne erről a földről.