Lengyel tánc
| Lengyel tánc szerző: Krúdy Gyula |
Az öreg Livinski úr barátja, a livini pap, hamarosan összeadta a fiatalokat. Mindössze annyi formaság előzte meg az esküvőt, hogy a lutheránus Gábriel Anna áttért a katolikus hitre. Az öreg Livinski tisztes nagy szakállát sokatmondólag simogatta:
- Ne félj, szent atyám. Ha ki is porolja a krakkói püspök a reverendádat, itt van az öreg Livinski. Vesz neked újat, selyemből, amilyent a püspök udvari papjai hordanak.
Az öreges, félig eldurvult pap, akinek zöldre kopott reverendája alig ért már a csizmaszáráig, cinikusan vállat vont.
- Kisebb plébánia úgy sincs már az egyházmegyében. Akárhová tesz a püspök, mindenütt harangozni kell. Csak az a harangozás ne volna!
Livinski, az öreg (mert hiszen a fiatal úr a száját sem tudta felnyitni a meghatottságtól), pazarul legyintett:
- Harangozó kell? Fogadok neked, barátom. Valódi sekrestyésed lesz ezután, akinek parancsolhatsz, mint a kutyádnak. Csak annyit kötök ki, hogy zöld dolmányban kell neki járni. Tudod, a családi színünk miatt.
Az öreges pap bizonyára számtalanszor hallotta már a Livinski úr ígéretét. De most mégis felcsillant a fénytelen szeme. Valódi sekrestyése lesz, aki zöld dolmányban gyújtogathatja meg a gyertyákat a barna szentképek előtt! Megtanítja majd a csoszogó, áhítatos járás-kelésre. A sapkáját már a pitvarban le kell neki vennie! Hohó! Ezt még sohasem ígérte az öreg Livinski úr. Mintha máris világosabb volna sötétes, fából épült templomában, amelyben az öregasszonyok ruháinak dohos szagát csak nagy ünnepeken bírta elnyomni a tömjénfüst. Régi tarisznyák avas szaga, zsíros csizmák kipárolgása miatt ezentúl meg lehet majd szidni valakit. Jó volna, ha az egyik lábával sántítana az eljövendő sekrestyés, és Szaniszlónak hívnák! Nini, a gyertyák is fényesebben lobognak, a pókhálós ablakokon napsugár szűrődik a kikoptatott barna kövekre, amelyek alatt régi Livinskiek feküsznek sorjában, és bizonyára nagyon büszkék azokra a konyhalatinsággal kőbe vésett dicséretekre, amelyekkel az élő utódok a halottakat elhalmozták. E felírások szerint a legtöbb halott Livinski tudományban és vitézségben egyformán ékeskedő volt. Akit a kocsmában agyonütöttek, az a harcmezőn szenvedett hősi halált.
Kár, hogy a régen elment Livinskiek közül alig egy-kettő tudott olvasni.
A zöld dolmányos sekrestyés végleg eloszlatta az öreges pap aggodalmait, és az a szertartások betartásával összeadta a fiatal párt.
- No, most csak menjetek előre haza, gyermekeim - mondta a nagyapó. - Én még a mátrikulát igazítom el itt a főtisztelendő úrral. Most már nem szükséges, hogy mindig a sarkotokban legyek. Vigyázzatok magatokra... Azaz, hogy mi a manónak vigyáznátok?
Egy pörlekedő verébcsalád lakott a templom hajójában. Annak a csiripelése kísérte kifelé a fiatal párt, amint szégyenkezve, pirulva elosontak az oltár elől. Gábriel Anna bundácskáját fázósan szorította össze a nyakán, és megriadva nézett maga elé. Uramisten, mi történt vele? Egy hét leforgása alatt két férfinak esküdött örök hűséget. Most már melyik az igazi, melyikhez kell hűségesnek lennie? Ijedten hallotta a szoknyája mögött a fiatal Livinski csizmáinak a kopogását. A bundácskát még jobban összeszorította a nyaka körül, és leányos önzéssel azt gondolta:
- Azt fogom szeretni, aki engem fog szeretni. Aki legjobban bánik velem.
A templomajtó előtt hirtelen megfordult, és a sápadozó Livinski arcába nézett. Remegő, de határozott hangon szólalt meg:
- Livinski, amint egyszer is egy ujjal hozzám nyúl, nyomban visszamegyek az első uramhoz.
A fiatal úr megzavarodva harapdálta a szája szélét.
- Ne bolondozzon, Annuska!... - rebegte, mintegy a nagyapját utánozva. - Hát ne gyerekeskedj már.
Mert a Gábriel Anna szája széle az energikus kijelentés után hirtelen meggörbült, és zokogás tört elő melléből. Úgy sírdogált, mint egy gyermek, akinek elvették a játékszerét. A zokogó asszonykát gyöngéden vezette át a kocsiúton a fiatal férj, és az udvarba lépve, megint csak a nagyapja módjára szólította meg a haldokló vizslát:
- Wanda, íme itt van úrnőd.
Odabenn a házban pedig ugyancsak az öreg helyébe képzelte magát, és Annát csendesen magához vonta, és lecsókolta a síró szemeket.
- Anna, ejnye, Anna - mormogta. - Mire való már ez a sírás? Látod, a nagyapám is haragudott az asszonyokra, amikor sírtak. Vigyázz, már jön visszafelé az öreg. Aztán még megdorgál.
A fenyegetés hatott. Gábriel Anna gyorsan letörölte a könnyeit, és szinte vidáman lépett az ablakhoz, hogy az öreg Livinskit lássa.
Az pedig jött katonásan és félrecsapott kalappal a fején. Nini, az oldalára egy hosszú, görbe lovaskard van kötve, és az zörög nyomában. Mögötte egy fél tucat falubeli paraszt rongyos szűrdolmányokban, mindegyiknek rozsdás dárda vagy régi puska a kezében, amely holmik még Kosciuszko idejéből maradtak a torony pincéjében. A parasztok már bepálinkáztak, és láthatólag tetszett nekik az az állapot, hogy katonásdit játszat velük az öreg Livinski úr. Jókedvűen kullogtak a dárdával, puskával vállukon. Az öregebbje, aki még látott valamit a szabadságharcból, meg-megállott, és a levegőben összeütögette a bocskorát.
A ház végében állott egy földbe ásott mozsárágyú, amelyből akkor lövöldöztek utoljára, amikor a Livinskieknek még névnapjuk volt. Pusztán véletlenségből maradott a földben a mozsár. Talán mert semmi értéke sem volt már, mint a haldokló vizslának. A falusi kovácsot, egy vörös szakállú parasztot, a mozsárhoz vezényelte Livinski úr.
- Csak minél nagyobbat durranjon. Hogy Krakkóban is meghallják.
Aztán a kidőlt-bedőlt kaput torlaszolták el az udvaron található ócska gerendákkal. Egy szolgálatkész suhanc felmászott a háztetőre. Odabenn a szobában hallani lehetett, amint töredezett alatta a korhadt zsindely és a nád.
A fiatal házaspár nagy érdeklődéssel figyelte a házból a történendőket.
- A nagyapó megbolondult! - kiáltott fel csiklandozó nevetéssel Anna.
Az ifjú Livinski, aki megszokta, hogy minden hatos a nagyapa furfangossága révén került már évek óta a házhoz, tiszteletteljesen emelte fel a mutatóujját:
- Jó, hogy az öreg nem hallotta. Ő mindig tudja, hogy mit csinál. Bízzuk csak rá magunkat édes... kis bogaram - jutott eszébe a mondás, amelyet az öreg Livinski alkalmazott volna.
- Az ékszerek is nála vannak? - kérdezte tréfálkozva Anna.
- Én bizony nem tudom, hol vannak az ékszerek - felelt őszintén Kázmér. - De ha ő mondta, akkor meg is vannak valahol az ékszerek. Habár csodálnám, ha el nem adta volna eddig.
- Csak zálogban van - kiáltott közbe az öreg Livinski, aki nagy vidáman a szobába lépett. - De majd kiváltjuk. Most pedig üljetek le szépen oda egymás mellé a díványra... Úgy... fogd meg a kezét! Erősen fogd meg a feleséged kezét, te mamlasz. És ne mozduljatok, bármi történik. Az ajtót is rátok zárom, de azért ne féljetek.
Nevetve, fejcsóválva nézte az egymás mellett elhelyezkedő fiatalokat.
- Becsületemre - dünnyögte -, nekem kellene a saját magam unokájának lenni!
- Becsületemre!... - mormogott még odakívül is, amíg az ajtót gondosan bezárta.
Hiábavaló volt az öreg parancsa, Annuska mégiscsak ijedten felszökött a helyéről, amikor odakünn először pukkant el a mozsár. Az udvaron is nagy riadalom keletkezett. A puskás, dárdás parasztok mind a kerítésre kapaszkodtak, és onnan mutogatták nagy lárma közepette a fegyvereiket. Az öreg Livinski egy darabig biztatta őket az udvar közepéről, aztán maga is nekicihelődött, hogy felmásszon a kapun nekitámasztott létrára. Kihúzta hosszú kardját, és megsuhogtatta a levegőben.
A kerítés mögül is nagy kiabálás, lárma hangzott. Lovak nyerítettek, és a Poprádi takács bömbölő hangját világosan ki lehetett venni a zűrzavarból.
Körülbelül egy félóráig bömbölt odakünn a takács, ugyanannyi ideig rázták a dárdákat a parasztok a kerítésről. A zaj lassan-lassan csillapodott. Az öreg Livinski visszadugta a kardját a hüvelyébe, és csendre intette a parasztokat. Aztán a kapuról beszédet tartott a künnlevőkhöz. Onnan válaszolt valaki. (Poprádi mérgesen bömbölt közbe egy-egy haragos szót.)
A mozsár újra elpukkant, pedig senki se parancsolta. Az öreg Livinski haragosan fordult hátra:
- Csend legyen ott az ágyúknál! - kiáltotta. - Már békét kötöttünk.
A kaput felnyitották, és az udvarra betódult a bélai lakodalmas nép. Nini, az asszonyok már nevetgélnek. A Poprádi arcáról eltűntek a haragos ráncok. Csak az öreg Gábriel rázogatta még a fejét. De ez is csak addig tartott, amíg zokogó leányát a mentéjéhez szorította.
- Hogy vagy, édes kis leányom? - kérdezte babuskálva.
- Nagyon éhes vagyok, édesapám - felelt a könnyei mögül Anna.
És erre mindenki nevetni kezdett.
Csak Poprádi zörrent fel.
- Még enni sem adtak neki.
A nagy szakállas Livinski pajkosan hunyorított a szemével:
- Más idők!... Akkoriban még nem voltak éhesek az asszonyok. Mert a férfiak voltak mások.
A kapun most befordult a cigányok szekere is, Livinski úr diadalmasan intett feléjük:
- Hát most aztán azt az igazi lakodalmast, Protya.
És derékon kapta Gábriel Annát, hatalmasan rázogatni kezdte tisztes öreg szakállát.