Kurtán Mihály Egyiptomban

Kurtán Mihály Egyiptomban szerző: Gárdonyi Géza

       Kurtán Pali földesúr. Van az alföldön egy bátyja: a Mihály. Az jeles ember. Volt Egyiptomban is.
Közülünk eddig senki se járt Egyiptomban. Hírből hallottunk róla eleget. Legtöbbször az egyiptomi cigarettákat meg a piramisokat hallottuk emlegetni. A cigarettákat meg is kóstoltuk. Szárazak. A piramisok bizonyára nedvesek.
Mihály úr felől gyakran kérdezősködtünk, hogy milyen ember? Alacsony-e? magas-e? szőke-e? barna-e? milyen ruhában jár? szivarozik-e? vagy pipázik? beszél-e egyiptusul?
Egy decemberi napon Kurtán Pál a következő telegrammot kapta:
Vacsorára várjatok. Füstölt malac, kapros csusza, teához arak legyen.
Mihály.
Estére meg is érkezett.
Gömbölyű, szürke ember volt. Gömbölyű a feje, a potroha, keze, lába mindene gömbölyű volt. A haja rövidre nyírott és serteszerű; úgy, hogy kefélni lehetett volna a fejével. A szemei aprók és vidámak. Mozgékony szemöldökei valami barátságos jeIentőséget adtak minden pillantásának.
A vacsorán ott volt az esperes, a káplánja, a plébános, a jegyző, meg én.
Kurtán Mihály meleg pillantást vetett a füstölt malacra.
- Ezt régen kívántam - mondotta, lassan tagolt és hangsulyozott szavakkal, - tulajdonképpen ezért is jöttem. Ha érdemes egy ronda nagy hegyért országokon utazni által, hát nem érdemesebb a jó tormás malacért utazni egyet? Boldogtalan nép az, a melyik nem tudja, mi ez. Egyiptomban például hírét sem hallották.
Mindnyájan feléje fordultunk. Tehát Egyiptomban vagyunk.
- No igen, - folytatta az érdekes vendég, - én ugyanis ezelőtt tíz évvel Egyiptomban jártam. Az szép ország. Mennyi füge! meg mennyi kaktusz!
S mikor azt mondta: füge, magasra lebegtette a villáját: s mikor azt mondta: kaktusz, - az asztalnál alacsonyabb terjengős micsodákat jelzett.
- És hogyan került Kurtán úr Egyiptomba? - bátorkodott kérdezni az esperes.
- Hogyan? Elmentem, - felelte, egy malacbordát széjjelroppantva Kurtán Mihály. - Ez az egyetlen ország érdekelt. Hát van a világon más megnézni való ország is? Avagy volt Jézus Krisztus Párisban? Bécsben? Gleichenbergben?
Az esperes sietett bizonyítani, hogy Jézus Krisztus csak Egyiptomban járt.
- A feleségem persze nem akart elereszteni, - folytatta Kurtán Mihály gondosan megtormázva a malacot - pedig csak a Sárosfürdőig való utat vallottam meg neki. Süss, lelkem, mondám, egy kis, ferslóg pogácsát; ezzel te mindig remekelsz. Mintha ma történt volna, úgy emlékszem rá. És ő mintha érezte volna, hogy messze megyek, olyat sütött, hogy sohse felejtem el. Omlós és illatos elvégre minden pogácsa, de ez több volt az egyszerű konyhai csinálmánynál: valami lirai elem volt benne, valami nem földi finomság, amit csak a költők ihlete szül. Petőfi költeményei kisütve. Ez volt. A szegedi szenátort is megkínáltam vele útközben.
- Mit érez az ember, mikor először lép tengeri hajóra? - kérdezte a káplán, aki nem is óhajtott egyebet nyelni, mint Egyiptomot.
- Bizony, - felelt Kurtán Mihály rá se pillantva, - egy kicsit fázogat az ember háta, igen sok a víz, rettenetesen sok. Hogy annyi víz legyen a világon, sohase gondoltam. Az embert nmegborzasztja ennek a látása. Valami gyászos mélaság lepi meg az embert. Nekünk szeréncsétlenségünkre el sem oszlott ez a nehéz mélaságunk, mert olasz szakács volt a hajónkon. Utazott ön már olasz szakácscsal? Nem! Szerencséje. Én már utaztam. Az mindent olajjal főz.
És Kurtán Mihály megvetően csapott a levegőbe a tenyerével.
- A tengert szeretném látni, mondotta a jegyző, olyan kerekre meresztve a szemeit, mint a szemüveg.
- Mondom, hogy nagyszerü látvány, - felelt rá Kurtán Mihály, magasra emelve bozontos szemöldökét. - Jobbra nézünk: víz. Balra nézünk: víz. Előre nézünk: víz. Hátra nézünk: víz. De nem is néztem soká. Teát kértem és pirított vajas-zsemlyét, meg sonkát hozzá. A tenger már akkor háborgásba fogott.
- Háborgott? - kérdezte elhűlve az egész társaság.
- Igen, háborgott, - folytatta Kurtán Mihály, letéve a villát, - az nagyszerü valami! a hajó rettenetesen mozog, ésaz emberek a szalonban ide-oda dőlnek. Meg kell kapaszkodni. Ilyenkor persze folyékony ételek nem szerepelnek az asztalon. Egy kis sült hús, egy korty a palackból, ennyi az egész.
- És mennyiben igaz az a mondás, - kérdi a káplán, - hogy aki tengeren jár, megtanúl imádkozni.
- Annyiban igaz, hogyteljesen igaz. Mindnyájan azt mondtuk, no, uram isten, most segíts! Én csak bátor ember vagyok, de még az ebédről is elfeledkeztem, annyira féltem. Szerencsére Alexandriába érkeztünk és ott egy pár lágy tojáshoz jutottam. Utána persze lazacot is kaptunk. Az a kitűnő eledel salátával. Hanem az ágy, az valami kínfészek. Ha az embert nem figyelmeztetik a zanzarákna, akkor ugyan vége van az első éjszakájának. Hogy mi az a zanzara? Hát tengeri szúnyog. Úgy dönög, mintha sírna, oszt úgy csíp, mint a fene.
- Éa mi igaz a delfinekből? - kérdezte a jegyző megtörülve a szemüvegét.
- Az emberfejü halakat tetszik érteni? Azokból láttam egyet a panorámában ugyanott. Az borzasztó!
- Csakugyan emberfejük van?
- Olyanforma.
- És az emberevő cápák?
- Azokat is láttam.
- Enni?
- Nem, enni nem láttam őket. Míndnyájan vigyáztunk, hogy el ne essünk.
- Milyen az a Kairó? - kérdezte az esperes.
- Nagyszerű!
- Paloták, muzeumok?
- Minden. Voltam a Buláki muzeumban is. Nagyszerű muzeum! Annyi látni való van benne, hogy egy hétig is lehetne nézegetni. Csupa halottak meg aranyak. De hogy folytassam: reggel megteáztunk és én megrendeltem az ebédet: barnalevest tojással, hideg halmajoneszt, angol roszbifet és túróscsuszát. Ez utóbbi miatt veszekednem kellett; azt mondták, hogy sohse hallották hírét. No, - feleltem, sülyedjen el az egész Egyiptomtok, ha még ezt se tudjátok, hát közönséges kifőtt tészta az, csak turót tegyetek rá, meg tejfölt, meg töpörtőt. A töpörtőt a tolmács kihagyta. Bizonyosan nem tudta lefordítani angolra. Hát ők is kihagyták a csuszából. Mondhatom, nem is sikerült: Máskülönben kitűnő konyhájok van: én egynehány olyan angol ételhez jutottam, aminőt Budapesten aranyért se lehetne kapni. El is hoztam az étlapokat.
Kurtán Mihály itt bő leírását adta az angol konyha különlegességeinek. Azután, így folytatta:
- Hát mondom, reggel kimentünk a piramisokhoz. Azok nagyszerü építmények: alól hegyesek, felül szélesek, azaz hogy fordítva. És roppant magasak.
A sfinkszet is tetszett látni? - kérdezte a káplán.
- Hogyne: az egy iszonyu nagy kőbarom. Annak az árnyékában ittunk is egyet a pincetokból. Jó bordói bor volt. Egész Egyiptomban nem ittam olyan jóízűt, mint akkor. No, szóltam az utitársamnak, ehhez most csak egy kis jó lúdzsíros piritóskenyér kellene. De persze nem volt, hát csak a nélkül indultunk a nagy Keopsz-piramisnak. Majdnem félóráig tartott, míg föl tudtunk kepesztetni a tetejére.
- Nehéz a fölmenetel?
- Meghiszem azt. Két arabus húzott fölfelé, egy meg tolt az istenadta. No el is fáradtak. Minden lépten-nyomon baksist kellett nekik adnom, csakhogy ott ne hagyjanak a piramison. Mondhatom, meg is éheztem, mire a tetejére fölértünk. - Tisztelt arabusok, szóltam hozzájuk, - nem volna valami harapni valótok? Dehogy volt a nyomorultaknak! Az egyik egy darab fekete rögöt vett elő a tarisznyájából és azt mondta, hogy kenyér. No, ha kenyér, mondom, edd meg magad, arabus, nekem ugyan nem kell. Aztán leszálltunk és megnéztük a piramis belsejét is, azután hazamentünk ebédelni. Fájdalom, ez az ebéd nem sikerült. Kalamarét adtak kirántva. Halféle az, de mégse hal. Szinre olyan, mint az ostya, rágásra, mint a spongya. Egye meg, aki szereti.
- Dehát a piramis belsejéről tessék valamit mondani, - könyörgött a káplán. - Mit tetszett ott látni?
- Semmit. Mit is láttam volna? Sötétséget láttam fáklyavilágnál.