Kosztolányi Dezsőhöz

Kosztolányi Dezsőhöz szerző: Somlyó Zoltán

Drága barát, beteg költő, ki fekszel
idegzsongító porok vánkosán,
míg higanyoszlop lett szines irónod,
mely le-fel táncol véred taktusán:

az újuló tavasz varázskörében
be nagyon sokszor gondolok reád!
S ki nem gördülő könnyem bús izében
dúdolom ifjuságunk szép dalát...

Dúdolom az Üllői-úti fák-at,
mik szőke fényben fejed fürdeték...
És illatát ezer nyíló virágnak,
amely édes mámort lehellt beléd...

És dúdolom a Kisgyermek panasszá-t,
szegényét, kit az éj megbabonáz;
s a rémek közt ott látom fáradt arcod,
melyet bénán, megszállva tart a láz...

És dúdolom, dúdolom utcahosszat
szavaidat, a fényes és fanyar -
édes igéket s az emlékezettől
az eltűnt ifjúság szivembe mar...

Figyelem messziről szíved verését,
elhozza nékem a tavaszi szél...
És hallom nyelved tikkadt rezdülését,
amelyen át a fájdalom beszél...

S kezed szorítom némán... A tíz ujjam
csontig merülő imába szorult...
Hogy itt maradj a jövő oszlopául,
ahogy oszlopnak érlelt meg a mult!

És dúdolom a remény ritmusát is,
mélyen, magamba, hittel és vakon:
hogy itt cikkázik majd a pesti uccán
megint erősen és fiatalon;

s dalolni fogsz, s még gordonka-daloddal
megint szebb lesz az elcsúnyult világ...
S feléd hajolnak s új virágba szöknek
mégegyszer az üllői-úti fák...