Kínai versek

A Wikiforrásból
Kínai versek fordításai
szerző: Kínai költők, fordító: Kaffka Margit


Su Tong Po

KÖLTŐ A HEGYSÉGBEN

Lassan ballag a költő a hegyek között.
– Messze, barna sziklákon gunnyaszt a köd.
Szól a költő: "Ott szép juhok szenderegnek!"

A csúcsra ér. Elfáradt bizony jövet.
Emelgette is a borosüveget,
Aranyködös a szíve, s a szeme tőle.

A felhőket nézi. "Lám, hogy lapdáznak ott!
Micsoda hajók vad vitorlái azok?
Szegény, kék szeme az égnek! Eltakarják!"

S fojtott hangon, magának dalolni kezd
Arról, hogy ősz van, tél-halál közelg,
És a tavasz oly elérhetetlen messze!...

Most víg társaság barangolja a tájat.
Észreveszik; s szól egy apa a fiának:
"Nézd, az ott költő! Máskép: zavaros-fejű!"

 

Li Y Han

A KÉTSÉGBEESETT

Ó, könnyek, bánat, esengés, ima!
És újra panasz! Mindig könnyek, könnyek!
Én boldogtalan, mi lesz már velem?

Alig érzem a nyár langyos éjszakáit,
Már tél huzódik a vidék fölé,
Már jön a tavasz nedves, esős szele.

Megint húznak a vad hattyuk felettem,
Szívem tele kínnal. Ó hányszor, hányszor
Láttalak jönni-menni, bús madarak!

Elvirulnak céltalan a krizantémek...
Szegény virág, – én – megvetett, nyomorult!
Senkinek sem jő kedve leszakítni?

Örökké ablakomban ülök és várok.
– Még mindig nincsen a nappalnak vége?
Finom eső áztatja a réteket.

Halk saruján az alkonyat leszáll;
Gyöngéden öleli a földet az éj...
Bennem minden, mint tegnap, úgy marad.

 

Li Tai Po

AZ ISTENEK TÁNCA

Fuvolámon, szép jade-fuvolámon
Egy dalt mondottam; emberekhez szólót,
– Az emberek nem értették. Nevették.

Fuvolámat, szép jade-fuvolámat,
Az ékest, karcsút, drágát akkor én
Megbántva, búsan égre emelém,
S feldaloltam dalom az isteneknek.
– Megtisztelve köszöntek ők felém,
És a kigyúló fellegek színén
Zenémre halhatatlan táncba kezdtek,
S én fujtam ékes jade-fuvolámat...

Azóta, – ha az embereknek dallom
Dalom, – szép, karcsú jade-fuvolámon,
Rámfigyelnek; s azt mondják: értenek.

 

Li Tai Po

SZERELEM-RÉSZEGSÉG

Langyos szél jár a palota-kerten át,
A bokrok közt jószagú fuvalom lebben.

A teraszon, hanyagul hátradőlve
Jólléte színes selyemvánkosain
Pihen a császár dús lakoma után. –
Előtte táncol Si Chy... ragyogva, mint a csillag,
Tündöklőn, mint a Szépség. Illan, lebeg,
És mosolyog... mosolyog csudálatosan,
A szívig-fáj, hogy repked kis rózsalába;
Gyengéd csipői ringatják a vágyat,
Szép keble kél-hull, mint jószagú tengerár.
Így illan, lebben, – míg édes bágyadás
Önti el forró, halovány tagjait.
Hulló virágként hull lágy lépte már, –
És elomlik epedőn a Királyi
Nyugvóhely jade-párkányára dőlve,
Odakúszik, felkönyököl és vár...

A szűzi Si Chy... epedve dől oda...

 

Li Tai Po

A PORCELÁN PAVILLON

A kicsiny, kerek tavon
Fehér és zöld porcelánból
Díszlik egy szép pavillon.

Mint a tigris háta sávval
Ívlik a jáspis-híd által; –
Parttól a pavillonig
Szökken a híd.

S ott, a kedves házacskában
Jóbarátok szép sorjában
Ülnek. Mind iszik, nevet.
Némelyik ír verseket.

Köntösük bő selyemujja
Hátracsüng. Selyemkámzsájuk
Kényesen nyakukba hullva.
– Ifjak, szépek, jóbarátok.

A kerek tó síma tükrén
Újralátszik mindez szépen,
Fehér és zöld tükörképben,
Porcelános tisztán, büszkén!

Mint egy félhold ívlik a híd
Fordított alakja át; –
És sok ifjú jóbarát
Verset ír, kacag, iszik.

Ülvén fejük tetején
A fehér-zöld pavillonban,
Mely a tornyán áll azonban
A kerek tó tükörén.

 

Tshen Hai

AZ EPEDŐ

Fínoman festett ajakú
És tussal írt szemöldökű szép!
– Ha rád gondolok, az okosság
Elszáll szívemből páraképp.

Szobámban kis lakkdoboz áll.
– Most tudd meg a vétkem; –
Halk szájam egyszer csókkal tapadt
Rá lélektelen sötétben.

E kis tárgyat, – hogy is emlékeznél? –
Hókezed éríntette.
Atyád boltjában nyújtottad felém
Egy tavaszi este.

– Tudom, csúnya vagyok! Ha egyszer
Elmondanám kínomat,
Kacagnál merészségemen, –
Ó, mért is láttalak?

Szellőcske volnék, nem lenne tilos
Szépséged körül lengeni nékem.
– Mily gyöngéd, lágy, bús, hízelgő,
Kéjes, vágyó, forró, esengő
Szél volna az! – Ó, drága szépem!

 

Shei Min

SZERELEMDAL

Oly áldott a te két kezed,
Hogyha belőle szőhetne a len,
Nem volna egy virág se szebb
A réteken.

Oly gyöngéd kis lábad nyoma,
Mint lepkeszárnyon lehellet.
Nesztelen úgy suhansz tova,
Mint égen a karcsú felleg.

Hangod oly édes, tiszta, mint
A fülemile-dal a csalítban.
– Mint nyírfa, ha tavaszi szélben ing,
Úgy suttogsz halkan.

Szépek az ifjú barackfák,
Virágos virágaik dísze,
De sugárzóbb a te pompád:
Bár hajad éjfekete.

Te vagy a virágok virága,
Madárdal, tavasz és felleg.
Csak messziről áhítlak vágyva,
Tudom, sohse ölellek.

Mégis, – ha nézlek,
Nem bánok madárt, lepkéket.
Hogyha meglátlak,
Felejtem a tavaszt, a fákat,
A virágot, földet, eget:
És nem irígylem
A boldog isteneket.

 

Li Long Fu

SZOMORÚ, TAVASZI ÉJ

Az ezüst fácán nyújtottan, búsan
Kiáltott messze felettünk.
Fuvolámon játszottam valamit...
Nem volt vidám dal... Elakadt az is.

Súlyos szomorúság terült a világra;
Bár nem tudtuk nevén nevezni. –
Szemünkbe sajgón gyűltek a könnyek,
Az élet, mint álom feküdt meg bennünk.

Nehéz volt szívünk, mint a virágoké körül.
– Lecsüggesztetted két karod,
Szemembe néztél és szóltál fáradtan:
"Maradj csendben! Majd elvonul!..."

 

Tu Sin Yu

UDVARI DÁMÁK

Néma a park már, levélnesz se hallik,
Zárva a kapuk, a palota alszik;
A virágágyak éji illata száll.

A balkon-rácsnál, hol porfir-oszlopon
Szagos fűzért az Égnyító gallya fon;
Két karcsú dáma összefogódzva áll.

Két fínom árnyék a kék holdvilágban.
Szűzi alakjuk összehajlik lágyan...
Egyiknek ajkán már-már ébred a szó.

A könnyítő, feloldó, oszladó,
Mely élte titkát hév panaszba ölje,
Fojtott kínját testvérbúvá közölje.

Már-már beszél. A szíve oly nehéz.
Riadva egyszer még a sűrűbe néz,
Nem les-é áruló? Már-már beszél.

Parányi zörgés reccsenti a gallyat...
Két zöld, parázsló szem felé mered!
Ellenséges, gonosz smaragdszemek...
Egy papagáj!... Felsóhajt és elhallgat.

 

Wang Tsang Sing

AZ EGYSZERI, IFJÚ LEÁNYOK

Az egyszeri ifjú lányok, pihenve
Virágos lombok dombján, így csevegtek:

Barátnőim! Ha azt mondják nekünk,
Hogy szép-voltunk halványul, mint a hold,
Arcunk már nem sugároz édesen,
Hajunk sem éjszín, mint hajdanta volt;
Mit felelünk? Ki látja önmagát?

Édeseim! Hol lakhatik a rossz Tél,
Ki havat ráz fejünkre, arcunkba fú? –
Ott benn a tükörlap megett!
Onnét fenyeget
A Tél, a Szél, a gonosz Bú!
Ott ül; csak ott él!
Nincs itt miköztünk!
Jaj, kacajba, dalba szökjünk!
Táncoljunk körben!...
Nincs, nincs másutt, – csak a tükörben.

Messze Tükrök mélyén lesked a rossz Tél!

 

A "Shi King"-ből:

BÚCSÚ

- "Jaj, – zengte a nő, – kakas szólt! Közel a veszély!"
Felelt a herceg: "Ó nem, nem!
Odakinn az éj fekete, mély.
Nem a kakas szava volt, szerelmesem!"

– "Könyörgök, húzd fel a redőnyt, barátom,
És kérdezd az eget!"
– "Jaj, a zord hajnalt látom!
Sápadt nap kél a hegy megett!"

"Reggel!"... És nyögve, sírva búg.
"Most el fogsz menni! Hogy maradjak itt?
Ó,... kérlek, kérlek, – végy legalább bosszút
Azon, ki tőled elszakít!

Kérlek, röpíts egy nyilat sebesen,
Mihelyt kimégy. Lődd a kakast szíven!"