Iza
| Iza szerző: Jakab Ödön |
I.
Oly szelid voltál, mint a holdvilág,
Mely nyári mezők éjjelén dereng,
És oly jó voltál, mint gyógyfüvek,
Miket az Isten vigaszúl teremt.
Mindenki áldá, a ki ismeré
Azt az irgalmass, meleg hű szivet,
S lám, a végzeted mégis csak betelt:
El kelle múlnod, mint a többinek!
Elmentél innen, mindörökre el,
Még a nyomod is alig jelzi más,
Csak híveidnek sötét fátyola,
Mit sírva lenget utánad a gyász.
Csak az a gyász leng, mint a völgy felett
A hátrahagyott, vékony füstszalag,
Mely még mindig a pályán vesztegel,
Mikor a vonat már messze haladt.
II.
Beh vártad te a gyógyulásod,
Mennyi szép álmot hímzel róla,
De az álmok mind megcsalának:
Belőlük egy se vált valóra!
Kialudt szemed ragyogása,
Hangod zenéje elenyészett,
Úgy tetszik: nem is volt igaz már,
Csak úgy álmodtuk az egészet!
Jaj, minek is születni s élni
Itt fenn e földi, bús határon;
Hol szép álmunk nem lesz valóság,
A szép valóság lesz csak - álom!
III.
Szép voltál, arczod bája fölemelt
Bíborban fénylő királynék fölé.
De eljött orvúl az irigy halál
És szépségedet semmivé töré!
Hanem haragja mégsem ére czélt:
A rombolás jó arra volt csupán,
Hogy szépségednek szép emléke így
Még szebb legyen, az ellentét után.
Mert a ki látta sárga arczodat.
Mit a halál úgy összerombola:
Régi szépséged rózsaligetét
El nem felejti éltében soha!
IV.
Mi lett vidám, kis otthonodból,
Teremtő Isten, oh, mi lőn!
Szomorúbb, mint a puszta erdő
Szomorúsága, őszidőn!
Nem járja szilaj tréfaszó ott,
Hangos mulatság nem nevet,
Örök sóhajjal fátyoloz be
Emléked minden szegletet!
Üres kagyló a régi otthon,
Melyet lakója elhagya,
S most folyton sírva búg belőle
Az árvaság nagy bánata!
V.
Mihelyt zsendűl a föld kopárja,
S mozdulnak alvó, kis csirák:
Virág nyílik a sírodon majd,
Illatos, ifjú, szép virág.
Ragyogni fog a tavasz ottan,
Pompázó kedvvel, gazdagon,
Csupa mosolygás, derű, szín lesz
Az a mogorva, bús halom!
Mintha csak sírod ajtajába
Te álltál volna ki magad,
S szerelmes, boldog izgalommal
Várnád hűséges társadat.
Várnád, mint régen, az ajtóban,
Hogy elfáradva haza tér,
Ha künn az élet műhelyében
Nehéz robotja véget ér.