Hopp Ferencz útazása a Föld körűl, Szibírián át/I.
| Hopp Ferencz útazása a Föld körűl, Szibírián át szerző: Hopp Ferenc I. | II. → |
Az imént megnyilt szibíriai vasút a legnagyobb kényelemmel, ezer meg ezer kilométeren viszi végig az útast, olyan országokon át, amelyeket a nagyközönség még alig ismer. Ezt a vasútat szerettem volna megismerni s azért múlt év április hó 19.-én Szinell János barátommal együtt elhagytuk Budapestet, és Oderbergen át Hamburgba útaztunk.
Meglehetősen kellemetlen, hideg és esős idő volt, amikor a „Deutschland” gőzösre szálltunk, de a bennünket fogadó zenekar derekasan igyekezett rossz kedvünket víg zenével elűzni. Amikor azonban kényelmes kis fülkémbe léptem, ahol már mindenem teljes rendben együtt volt s ahol valóban gyönyörködhettem a fényes berendezésen, hangulatom csakhamar derűltebbé vált.
Másnap reggel 10 órakor Southamptonben voltunk, ahol valami 100 angol és amerikai szállt még a hajóra. Délután nagyszerű időnk volt és 4 órakor már láttuk Francziaország partját, s 6 órakor hajónk horgonyt vetett Cherbourg kikötőjében. Itt társaságunk még 160 taggal szaporodott és a szárazföldről jövő utolsó posta-zsákokat felvettük.
24 órai kellemes útazás után hajónk már a szabad tengert szelte. A tenger élénken hullámzott és hűvös szél fujt, de az útasok majdnem kivétel nélkül a sétafedélzeten maradtak és vastag kendőkbe burkolva, élvezettel csodálták a mind magasabbra törő hullámokat. A szél azonban folyton erősbödött, és éjjel nagy viharrá fokozódott. 3 órakor éjjel heves hullámcsapás ébresztett fel, amely oly erővel érte a hajó falát, hogy majdnem kiestem az ágyamból. A tenger zúgott és tombolt, s a hatalmas hullámok ijesztő erővel csaptak a hajó falához. Kabinom előtt, a hajó elején, állandó vízesés keletkezett, mert egyik hullám a másik után áttört a hajó párkányzatán, és elöntötte a sétafedélzetet. Néha oly magasra emelkedett egy-egy hullám, hogy a mentőcsónakokat is elérte, amelyek közül néhány nagyobb kárt is szenvedett. A hullámok vastag vasrudakat törtek ketté, és a vasrácsozatot is erősen megrongálták. Fülkémből igen jól láttam a tenger háborgását, de mivel feltétlenűl biztam kapitányunkban és kitűnő hajónkban, nyugodtan csodáltam a természet hatalmas játékát. Útitársamnak pedig csak gratulálhattam, hogy mindjárt az első nagyobb tengeri útja alkalmával oly szerencsés volt, hogy ily tengeri vihart átéljen.
Midőn két nap múlva a tenger ismét csendes lőn, és mi szép, derűlt időben a fedélzeten sétálgattunk, kapitányunk, Barends úr keresett fel és nagy meglepetésemre azonnal felismert és nevemen szólított, ámbár 11 esztendeje mult annak, hogy az ő vezetésével nagyobb tengeri útazást csináltam. Az étterem aznap egészen megtelt, és mindenfelé csak örömtől sugárzó arczokat lehetett látni, mert mindenki boldog volt, hogy a nagy veszedelemből szerencsésen kikerűlt. A nagy éttermen kívül több kisebb étkező-helyiség van, továbbá külön terem a hölgyek számára, zene- és dohányzó-termek. Mindezeken kívül egy nagy vendéglő és kávéház áll a közönség rendelkezésére. Csak épen az anyakönyvi hivatal hiányzik, hogy mindjárt házasságra is lehessen lépni, a mire a tengeri útazás elég alkalmat szolgáltat, természetesen csak szép, verőfényes napokon, mert a vihar és a tengeri betegség minden szentebb érzelmet elfojt A hajón 525 ember végez szolgálatot, és ha egészen megtelt, 1600 személy van rajta.
Nyolcz napi tengeri útazás után, május elsején 10 órakor reggel New-Yorkba érkeztünk két napi késéssel, a melyet a vihar okozott. New-Yorkot a természet nagyszerű kikötővel áldotta meg, a mennyiben az előtte fekvő szigetek megvédik a viharoktól, de azért a legnagyobb hajók is akadály nélkül befuthatnak. Hajót ezerszámra láthat az ember, mert itt van a világ legélénkebb hajóforgalma, a mi érthető is, ha tekintetbe vesszük, hogy Európában mennyi kikötőre oszlik el az a forgalom, amely New-Yorkban, az Unió kapujában, úgyszólván összepontosúl. Több nagy személyszállító hajó megy és jön naponként és hozzávetőleg 20–25 ezerre tehető azoknak a száma, akik Európa és Amerika között úton vannak. A bevándorlás pedig évről-évre nő, mert amig az utolsó 50 évben átlag 250 ezer bevándorló szállt partra, addig ezeknek száma 1902-ben 648,748-ra emelkedett.
New-Yorkot 46 év óta ismerem, részint hosszabb tartózkodás, részint többszöri látogatásaim révén, de most ismét bámulatba ejtett az a nagyszerű kép, amelyet ez a hatalmasan fejlődő város mindjárt az első pillanatban nyújt, különösen a kikötő közelében az újabb időben keletkezett óriási épületek folytán. A 3 és fél millió lakosú városban óriási a forgalom, amely nagyobbára a város u. n. alsó részében nyer lebonyolítást, mivel azonban az ehhez szükségelt helyiségek számára elegendő földterület már nincsen, kénytelenek voltak az emberek magukon úgy segíteni, hogy ezeket a helyiségeket ne egymás mellé, hanem egymás fölé építsék. Igy keletkeztek a 10–30 emeletes épületek, amelyek nem szépek ugyan, de mindenesetre bámulatra méltók és nagy vállalkozó szellemről s merészségről tanuskodnak, mert hisz az épületeknek egyike-másika 5–10 millió koronába is kerűlt. Ezek a nagy épületek a szállodák kivételével, úgyszólván kizárólagosan üzleti czélokat szolgálnak, és akad közöttük olyan is, amelyben 500 iroda van.
A vámkezelés formalitásain átesve, villásreggelire betértünk egy vendéglőbe, amely a világ legmagasabb épületében van. Ebben a rengeteg, 30 emeletes épületben 16 felvonó áll a látogatók rendelkezésére. Ezek között vannak expressz vonat-félék, amelyek csak a 10.– 20.– 30. emeleten állnak meg, mig mások, vegyes-vonat módjára, minden emeleten megpihennek. Ebben a házban naponként 10,000 ember fordúl meg. Innen a Walldorf-Astoria szállóba hajtattunk, ahol a 13. emeleten, 1454. sz. a. béreltünk lakást.
New-Yorknak 85 nagyobb szállodája között a Walldorf-Astors szálló nem csak a legnagyobb, hanem a legelegánsabb is, meg a legcsodálatosabb fényűzéssel van berendezve. 16 emeletes és egészen szabadon áll.
Sok mondani valóm volna erről a nagyszerű városról, de mivel Szibíria az én utazásom czélja, és ettől még nagy út választ el, sietnem kell, hogy a Csendes-oczeánhoz érjek.
A Pacific-vasút 5 1/2 nap alatt viszi az útast az Atlanti-oczeán partjain Amerika síkságain, majd meg vadregényes hegyvidékein, fensíkján végig, a Csendes-oczeán partjáig. A Pacific-vasút végállomásán hajóra szálltunk és Oaklandból kiindúlva, nem sokára már vagy 2000 útas társaságában a nagyszerű öblön át, az annak túlsó oldalán fekvő San-Francisco felé haladtunk, ahol a legjobb kedvben kötöttünk ki.
San-Francisco, Kalifornia fővárosa, 350 ezer lakossal, Észak- és Dél-Amerika nyugoti partjának legnagyobb városa és a világnak egyik legjobb, természetes kikötője. Felvirágzására kedvező hatással van a mögötte fekvő 8 millió négyzetkilométer kiterjedésű és 76 millió lakost számláló nagy ország, amelynek nyugatra vivő forgalmi útjai mind itt találkoznak, a legélénkebb világkereskedelmet teremtve. A város nagyobbára dombokon épült, és igy nagyon szépen fest. Hogy a meredek utakat könnyebben járhatóvá tegyék, itt alkalmazták először a sodronyköteles vasútakat, amelyek ma már az egész világon használatosak.
Japánba való útamra a 14 ezer tonna tartalmú „Szibíria"-gőzöst választottam, amelyet „Korea” nevű testvérével együtt Amerikában építettek. Ez a két gőzös jelenleg a legnagyobb, amely a Csendes-oczeánt szeli. Igen jó fekvésű kabint kaptam, amelyet egy kaliforniai fiatal kereskedővel osztottam meg. Mint mindenkor, úgy most is igazán megörültem, hogy ismét a tengerre jutok.
Május 27.-én sok ezer ember „hurráh" -kiáltásától követve, hajónk lassan siklott végig a pompás kikötőn, mig a Golden-Gate-t elhagyva, kijutott a szabad tengerre, ahonnan búcsúzásúl a kikötőt lefotografáltam.
A tenger síma, mintha tükrét olaj borítaná, a hőmérsék 15°R., a barométer állása 770 mm, ami arra enged következtetni, hogy a következő napokon is szép időnk lesz.
5 nap mulva, kellemes útazás után, Honolulu kikötőjébe érkeztünk, ahol az egész lakosság várt bennünket. A fogadás azonban még sem történt programmszerűen, mert a Nap helyett, amely e nagyszerű szigetcsoportot éltető sugaraival valósággal elárasztja, esős borúlat fogadott bennünket, de még sem akadályozhatott meg abban, hogy nemsokára szép, könnyű kocsiban körűljárjunk ebben a tropikus városban. Örömmel néztem a szép villákat, amelyek a legbujább tropikus növényzetbe temetkezve, pálmákkal, mangofákkal, mimozákkal és virágzó bokrokkal szegélyezett széles útak mentén rejtőzködnek, igaz gyönyörűségére a szemlélőnek. Meglátogattam Liliokalani királyné házát is, aki kénytelen volt ugyan trónjáról lemondani, de azért nagyon jól érzi magát.
Honolulu, a kis köztársaság fővárosa, a Hawai-i szigetcsoport Oahu szigetén fekszik. 25,000 lakosa van, és teljesen modern város. Hawaii azelőtt királyság volt, de 1893-ban köztársasággá proklamálták, és belépett az észak-amerikai Egyesült-Államok szövetségébe
Honoluluban sok utas szállt partra, csak valami százan maradtunk a hajón.
Mivel remélni lehetett, hogy állandóan szép és meleg idő lesz, kapitányunk a hajó hátulsó részében vízhatlan vitorlavászonból nyilt uszodát állíttatott fel, és ily módon abban a ritka élvezetben volt részünk, hogy a fiatal hölgyek úszásában gyönyörködhettünk, akik között néhány fiatal és gazdag amerikai kisasszony is volt, valóságos aranyhalacskák, amelyeket akárhány fiatal úr szeretne hálójába keríteni. Rendkívül élénk sürgés-forgás van a hajón. Mindenfelé mosnak, tisztogatnak, fényesítenek, különösen nagy gondot fordítva arra, hogy a fedélzet kifogástalan legyen. Az útasok rendezgetik podgyászukat, új ruhát készítenek elő, és főleg a hölgyek vannak nagyon elfoglalva toalettjük összeállításával, mivel közeledünk a szárazföldhöz és holnap már Japán földjén leszünk.
Június 14.-én reggel megpillantottuk a híres Fuzsi-no-jama-hegy hóval borított csúcsát, és északi irányban haladva, oly közel jutottunk a parthoz, hogy az embereket szabad szemmel láthattuk. Végre elértük hosszú útazásunk végpontját, az élénk forgalmú Jokahamát, Tókió kikötőjét.
A 9000 kilométernyi útat San-Franciscotól ide a legkedvezőbb időben, minden baleset nélkül, a naptár szerint számítva 17 nap alatt, naplóm szerint azonban csak 16 nap alatt tettük meg; a Nap járásával együtt haladó hajók ugyanis a Csendes-oceánon szokták azt az ugrást tenni a naplóban, amelylyel a Föld teljes körűlutazásakor mutatkozó egy napi késedelmet behozzák.
Az első benyomás, amelyet a megérkező útas nyer, ha Jokohamában partra szál, nem kedvező, mivel hiányoznak a jellemző, japáni utczai képek, amelyeket látni remélt, és hiába keres, mert a városnak abban a részében, ahol a szállodák vannak, csak európai életet látni. Európai mintára van itt berendezve minden, sok japáni európai ruhát visel, és már a zsinriksá-k, azok a férfiak is, akik a személyszállító kis kocsikat húzzák, egyenruhába vannak bujtatva. Egész más volt még az élet 20 évvel ezelőtt, amikor itt jártam! Az a kengyelfutó, aki kocsimat húzta, övétől eltekintve, mezítelen volt mint a hal, csak fehér keztyű volt még barna kezén. Megkérdeztem tőle, hogy mi az oka ennek a nagy fényűzésnek? Azt válaszolta, hogy a keztyűket úgy találta és úgy gondolja, hogy ez a viselet sikkes és előkelő. Ma már ők is a rendőrség előírása szerint öltözködnek; kemény kalapot, könnyű kabátot és szűk nadrágot kell viselniök, nemsokára talán már pápaszemük és czipőjük is lesz.
Első utam a távíró hivatalba vitt, hogy barátaimmal szerencsés megérkezésemet tudassam. Az utczákon, amelyeken ez alkalommal végig mentem, csupa szép épületet láttam. Igazán csodálatra méltó, hogy ez a város mily rohamosan fejlődött.
Jokohama kis halászfalu volt, amikor 1854-ben Perry parancsnoksága alatt 8 amerikai hadi hajó itt horgonyt vetett, hogy Japánnal, amely 200 esztendő óta a külvilágtól teljesen el volt zárva, az Amerikai Egyesült-Államok nevében kereskedelmi szerződést kössön. A nagyszerű megjelenés hatott, és amikor az éles eszű Perry, a japániak nagy ámulatára vasúti vonatot mutatott be nekik és demonstrálta a távirót, az emberi elmének ezek a nagy vívmányai annyira imponáltak a tanulni vágyó népnek, hogy azonnal készeknek nyilatkoztak ezt a területet, mint kereskedelmi kikötőt, a külföld előtt megnyitni. Ebből a kis halászfaluból fejlődött Jokohama modern várossá és Japán legnagyobb kereskedelmi kikötőjévé, ahol a Japánban tartózkodó európaiak közül a legtöbben laknak.
A törekvő és eszes amerikaiaknak köszönhetjük tehát, hogy ez a kis földi paradicsom megnyilt előttünk. De a későn történt európai beavatkozásnak köszönhetjük ismét azt, hogy olyan sajátszerű ipar fejlődött ki, amely készítményeinek művészi kivitelével, a színhatások pompájával, a természet hű utánzásával minden szemet gyönyörködtet, és ebben a tekintetben a japánokat más nemzet még eddig nem múlta felül és nézetem szerint nem is fogja valaha felülmúlni.
Én magam igen nagy barátja vagyok a japáni műtárgyaknak és mindig örülök, ha kiállításon látom őket és csodálhatom a végtelenül finom és gondos kivitelt, amelylyel készültek. Főleg azért jöttem most is Japánba, hogy az oszakai kiállítást megtekintsem, és ámbár úti pénzem már fogytán volt, nem tudtam ellentállni a csábításnak, hogy gyűjteményem kiegészítésére sok mindent megszerezzek a szép dolgok közűl.
Épen New-Yorkban laktam, amidőn 1858-ban a Susquehana hadihajón az első japáni küldöttség Amerikába érkezett, hogy az elnöknél tisztelegjen. A társaság a követből, hivatalnokaiból és a szolgaszemélyzetből, összesen mintegy 60 emberből állott.
Jokohamában, ahol a legtöbb turista száll partra, vannak természetesen a legnagyobb üzletek is, amelyek japáni különlegességek árusításával foglalkoznak. Ezek között a legnagyobb hazánkfiaié, Kuhn és Komor uraké, akiknek itt külön házuk van erre a czélra és azonkívül Kobéban, Sang-haiban, Honkongban és Singapore-ban is hasonló üzletet tartanak fenn. Büszkék lehetünk tehát arra, hogy magyarok szállítják a japáni műtárgyakat az egész világnak. Én is náluk vásároltam be és mivel szerencsétlenségemre még hiteleztek is, nagyon is sokat találtam venni a különféle szép holmiból.
Kirándúltam az Irisz-kertekbe is, amelyek éppen teljes virágzásban álltak. Itt alkalmam volt megfigyelni, hogy a japánok menynyire kedvelik a virágot, mert minden látogató egy-egy bokrétát vitt magával, hogy azzal otthonát díszítse. Az egyik kertésznél százával láttam azokat a törpe fácskákat, amelyeket csak ott tudnak tenyészteni. Rendkívül megtetszettek nekem is és szívesen hoztam volna magammal néhányat, de az út még hazáig igen hosszú volt.
Megnéztem még néhány templomot is, azután vasútra ülve, Tokióba útaztam, ahol az Imperial szállodában igen szép szobát kaptam. Az utazás 50 perczig tartott. A vasút, amelynek hossza 30 kilométer, az első, amelyet Japánban építettek. 1872-ben adták át a forgalomnak. 1882-ben 300, ma pedig már 8500 kilométer a vasúti vonalak hosszúsága, amelyek az ország legforgalmasabb részeit kötik össze, úgy, hogy most már bárki a legnagyobb kényelemmel látogathatja meg a legszebb vidékeket.
Japán fővárosának, Tókiónak 1.500,000 lakosa van. Tókió, a mikádó, a főnemesség és a kormány székhelye; a kereskedelem és ipar góczpontja, európai nagyváros minden modern berendezésével: főiskolákkal, könyvtárakkal, szebbnél-szebb templomokkal, több nagy és fényes berendezésű szállodával, villamos és lóvasúttal, és minden ízlésnek megfelelő teaházzal. 25 ezer zsinriksa áll a látogató rendelkezésére.
A mikádó kastélya a város közepén fekszik. Új épület japáni stilusban, belső berendezése azonban modern. A falak és mennyezetek díszítése a legválogatottabb japáni motívumok után a legfinomabb kivitelben készült.
A város e részének tőszomszédságában vannak a követségek. A mi követségünk palotája valamennyi között a legszebben, nagy parkban fekszik, ahonnan remek kilátás nyílik az egész városra.
A legnagyobb parkok, amelyekben templomok vannak, a Siba, Ujenó és Azakuza. Különösen Siba templomai Japán csodái közé sorozhatok. A falak díszítésén, a kapuk faragványain és a templomok belső berendezésén a legnagyobb művészek dolgoztak. A legnagyobb népszerűségnek örvend azonban Azakuza temploma, amelyet a kegyelem istenének, Kvanonnak emeltek. Ezt a középosztály keresi fel leginkább. Vasárnapokon az ünnepi ruhába öltözött nép családostól vonúl ide, nem csak hogy a kegyes Istennek hálát mondjon mindazokért a jótéteményekért, amelyekben őt részesítette, hanem egyúttal azért is, hogy ott egész nap mulasson, mert a templom környéke Tókiónak legélénkebb mulató helye, ahol mindenki kedvére való szórakozást talál. Van itt minden fajta mutatványos bódé, bűvész, birkózó, utczai énekes, fiatal és vén gésa, állatkert, fényképész, kifőző, czukrász, temérdek tea-ház, stb. A tolongás oly nagy, hogy alig tudtam fotografálni. Meglepő a gyermekek nagy száma; alig volt asszony vagy leány, akivel nem lett volna egy-kettő, és valamennyi egészséges, mint a makk és viruló színben van. Nem csoda tehát, hogy Japán új országokat keres, hogy gyermekeit oda telepítse, mert 417,412 négyzet kilométernyi területe mellett már most 48 millió lakosa van, úgy, hogy a lakosság sűrűsége tekintetében csak Belgium és Anglia múlják felül.
Az élénk főutakon járva-kelve, feltűnt, hogy mennyi magas és erős embert láthatni a nép között, holott 20 évvel ezelőtt alig lehetett középtermetűnél magasabb emberrel találkozni. Ezt a körülményt úgy magyarázták meg nekem, hogy e kedvező változás főleg a húsételek élvezetének terjedése, az iskolában való tornatanításra és a katonai szolgálat hatására vezethető vissza. Ellenben sajnálatomra vettem észre ugyanakkor azt is, hogy az asszonyok és leányok ruháikhoz a tarka japáni szövetek helyett most már sima szövésű sötét kelméket vesznek és a csinos, festett japáni ernyők helyett nagyobbára európai divatú sötét színű napernyőt viselnek. Csak a gyermekeket öltöztetik még ősi szokás szerint, tarkaszínű ruhácskákba, ami még kedvesebbé teszi őket. A rendőrök európai mintára fehér egyenruhát viselnek. Elég művelteknek látszanak, sőt láttam közöttük egynéhányat, aki pápaszemet is viselt. Szállodánkban egy súlyos betegségéből felépült hírneves ügyvéd tiszteletére lakoma volt, amelyen 300 japáni úri ember jelent meg, – mind frakkban és czilinderben.
Az egyik éjjel nagy eső volt; mivel azonban a légsúlymérő emelkedést mutatott és így jó időt várhattam, 11 órakor búcsút vettem e helytől, hogy a híres kamakurai Daibuczu-t, Japán legnagyobb Buddha-szobrát felkeressem. Gyönyörű időnk volt, verőfényes napsugár, gyenge szellő, hogy szebbet nem is kívánhattunk volna magunknak. Gondosan művelt szántóföldek és kis bambuszerdők mellett haladtunk tova, itt-ott láttunk egy-egy szép kis falut, majd ismét parasztokat, akik térdig a vízben állva, rizsföldjükön dolgoztak, amely őket eltartja.
Vonatunk a zsúfolásig tömve volt. Fülkénkben kis asztalon forró teát szolgáltak fel, és pedig minden állomáson frisset. Igen kellemes, szinte felejthetetlen utazás után este 6 órakor Ofunába érkeztem, innen Kamakurába, ahol a Kal-i-hui szállodában egy bécsi úriemberrel találkoztam, aki sok újságot tudott mondani.
Reggel a nagy Buddha elé járultam, amely a japáni művészet egyik remeke. A 16 méter magas szobor bronzból van, és erdős hegy lejtőjén elhelyezve hatalmas benyomást tesz a szemlélőre. Innen vasúton Odavarába útaztam tovább. Itt kis kocsira ültem, amely elé két ember volt fogva, akik a kissé meredek, de szép kocsiúton, vadregényes hegyvidéken keresztül a 400 méter magasságban fekvő Mijanosítába vittek, amelynek több jó szállodája közül a Fuiszja-szállót választottam lakóhelyűl. Másnap több úr társaságában kirándúltam a Hakone-tóhoz, ahol a legjobb kénfürdők vannak, amelyeket sok japáni látogat. Mikor Nagoya felé igyekeztünk, az egyik hid leszakadása miatt csak Simadáig jutottunk. Itt azután csónakon az egy kilométer széles és sebes folyású Oigaván nem minden veszély nélkül keltünk át, de emiatt a megszakítás miatt csatlakozásunk már nem volt és igy Hamamaczuban, egy hamisítatlan japáni kikötővárosban kellett maradnunk. Mindjárt a bejáratnál elszedték tőlünk a czipőt, mivel japáni szokás szerint a szobákba, amelyeknek padlóját gyékény borítja, csak harisnyában szabad belépni. A szobák nagyon tiszták voltak, csakhogy nem volt bennük bútor. Le kellett tehát ülnünk a földre, ami azonban nem volt épen nagyon kényelmes, mivel nem szoktuk meg a török módra való ülést. Különösen kissé elhízott útitársamnak sehogy se volt inyére a dolog és szivesen elillant volna. Azonkívül nem találtunk embert a házban, aki angolul vagy magyarul tudott volna, és azért igyekeztünk, hogy szótár segítségével értessük meg magunkat, amely törekvésünk azonban a bennünket kiszolgáló szobaleányokat zajos derültségre késztette, akik különben már azelőtt is jóízüeket kaczagtak esetlen mozdulatainkon. De azért nem lehetett megharagudni ezekre a kis leánykákra, mert természetes naiv modoruk mellett láthatólag mindenképen azon voltak, hogy kívánságainkat kitalálják.
Kiotó, a régi székváros 353,000 lakossal, Japán valamennyi nagy városa között a legszebb fekvéssel dicsekedhetik. Köröskörül erdős hegyek terűlnek el, van sok kertje és szép temploma, továbbá virágzó porczellán-, bronz- és hímző-ipara. Különlegességeket sok üzletben árusítanak, a fényképészek szépen dolgoznak, csak a kereskedők között kevés az európai. Ablakomból elragadó tájképekre nyílt kilátás. Virágos bokrokkal körűlvett nyilt verandán étkeztünk, előttünk a város tájképe. Tarkaruhás, szép leánykák szolgáltak ki bennünket; friss virág a hajukban, rózsás pir az arczukon; még a magam forma öreg turistának is öröme telhetett bennük!
Kiotóban vannak a legrégibb templomok, mindegyik egy-egy nagy kertben, meg itt vannak a hajdani uralkodók palotái is. Az utcza képe élénk és tarka, mert néhány, kabátot és nadrágot viselő úriembertől, valamint európai ernyő árnyékában sétáló hölgytől eltekintve, eredeti japáni élet folyik itt, ami rendkivül érdekes, szép és mulattató. Igavonó állat igen kevés van ezen a vidéken, és azért nagyon kímélik őket. Szalmából font papucs védi patáikat, míg a Nap sugaraitól egész testük fölé feszített ernyő óvja őket.
Nagyon szép volt az a templomi ünnepély, amelynek épen tanuja lehettem. Az utczákon körmenetben vonúltak végig a pompás ünnepi ruhába öltözött papok, lovasok régi lovagvértezettel, és nagy díszkocsik, amelyeket 20–30 ember húzott és amelyek pazar díszítésükkel és gazdag aranyozásukkal a nép nagy gyönyörűségére szolgáltak. Ezt a ritka látványosságot és a szorongásig megtelt utczákon, ünnepi hangulatban hullámzó néptömeget egy verandáról néztem végig, sőt le is fotografáltam.
Narában, ahol alkalmam volt Japán másik óriási Buddha-szobrát megcsodálni, ahol a Sinto-templomokban szép leányok tánczolnak és énekelnek, a templom udvarán pedig a kinai háborúból való harczi paripát a hívek bálványként tisztelnek és etetnek, a parkokban meg szelid őzikék bizalmaskodnak a japániakkal. Itt csak néhány óráig maradtam, és azután jó darabig elöntött területen végig Oszakába jutottam, hogy a kiállítást megtekintsem. Oszaka nagyságra nézve Japán második városa 820 ezer lakossal. Itt vannak a legnagyobb selyemipar-telepek, itt van a folyamhajózás legforgalmasabb állomása, és annyiban hasonlít Velenczéhez, hogy sok csatorna keresztezi a várost.
Lakásomról végnélküli út vezetett a kiállításhoz, tele csupa kis és minden szakmabeli üzlettel. A kiállítás kivülről nézve tarka épületeivel és a bejárat körül levő mindenféle bódéjával, továbbá a sok reklámtábla folytán igen feltűnő volt. A kiállítás nagy terűletét egy domb koronázta. Az épületek homlokzata díszes és modern volt, a belső berendezés pedig európai minta szerint kifogástalan és ízléses. Az egész terűlet be volt ültetve, csakhogy egyes helyeken egyáltalában nem volt árnyék, ami pedig 30° C. melegben ugyancsak érezhetővé vált. Ebben a tekintetben keservesen csalódtam, mert tudva azt, hogy a japániak mennyire kedvelik a virágot, azt hittem, hogy a legszebb árnyékos utak és a japáni műkertészet csodái várnak itt bennünket. A kiállítás csarnokaiban mindenütt nagy tisztaság uralkodott, és az elrendezésben sem volt hiba. A japáni iparnak minden ága képviselve volt, u. m. a legszebb és legkülönfélébb iparczikkek és műtárgyak teknősbékacsontból, keramitból, ezüstből készítve, finoman lakkozva vagy zománcczal bevonva, faragványok fából és elefántcsontból, bronz-tárgyak, emailcloisonée-vázák stb., még pedig oly gazdag választékban, hogy sok mindent válogattam össze a szebbnél szebb dolgokból. Sokszor azonban kénytelen voltam a csarnokokból a szabadba menekülni, hogy idegeimet új benyomások felvételére ismét képessé tegyem, részint a nagy hőség miatt, főleg pedig azért, mivel a parasztok fapapucsot hordanak és ezekkel oly förtelmes kopogást visznek véghez, hogy az ember 100 gőzpörölylyel dolgozó hámorban képzelhette volna magát.
Kóbéban a budapesti születésű Elked urat kerestem fel, aki mint az orosz-kinai bank ottani fiókjának czégvezetője, nagy tekintélynek örvend. Kóbéban már európai élet folyik. Lakosainak száma 216 ezer, kereskedelme és hajó-forgalma igen jelentékeny, úgy, hogy Jokohama legerősebb versenytársának mondható. A Khinával, Mandzsuriával és Koreával való forgalom mind ebben a kikötőben összpontosúl.