Hat titkos kis levél

Hat titkos kis levél szerző: Gárdonyi Géza

Kedves Marim!
Mielőtt ezt a levelet elolvasnád, emeld föl a kezedet és esküdj meg, hogy soha senkinek el nem mondasz belőle egy szót se!
Hát tudd meg, hogy egy fiatal ember az őrülésig szerelmes belém.
Ma láttuk egymást először. Én az ablaknál ültem. á az utczán sétált.
Eleinte nem is vettem észre. Czilinder czilinder. De azután, hogy sokszor elment előttem a czilinder, akaratlanul is megnéztem. Egy szép barna ábrándos szemű fiu. Rám nézett, hosszan. S a tekintete azt mondta: Szeretlek!
Egész éjjel nem tudtam aludni. Találgattam, hogy: mi lehet a neve? hol lakik? honnan ismer engem? és mikor szeretett belém?
Egy belső sugallat azt mondja nékem, hogy Jenő a neve, mint a "Fekete keztyüs grófnő" halovány herczegének.
Azután a paplanom gombjain azt számitottam ki, hogy ő lesz-e a férjem?
Ötször igen, négyszer nem. De tudod, ez nem bizonyos.
Azt hiszem, holnap ismét eljön, mert mikor az ablak előtt sétált, én melegen néztem rá, és azt mondtam a tekintetemmel:
"Legyen bátor, drága Jenőm: remélhet! " Emmi.
II.

Reszketek az izgalmaktól, midőn neked ezeket a sorokat irom.
Egy hétig vártam, hogy bejön hozzánk. De ő nem mert. Azt hitte, hogy a kegyetlen szivü hölgyek osztályába tartozom.
Végre ma éjjel a jó Isten segitett rajtam.
Azt álmodtam ugyanis, hogy ő Adám, én pedig Éva vagyok. De ruhában.
Azonnal megértettem, mit jelent ez az álom: a szokott órában, ahelyett, hogy az ablakhoz ültem volna, felöltözködtem, és mintha a Nepomuki Szent János litániájára mennék, a sétatérre siettem.
Az álom igaz volt, Mari! a fasor közepén ő jött velem szemben.
Annyira megijedtem, hogy egy pillanatra meg kellett állnom. Vissza akartam futni, magam se tudom miért, - de aztán nyugodtságot parancsoltam a szivemnek, és olyan hideg arczczal sétáltam el mellette, mintha márványfejem volna.
Nem tudom köszönt-e. Én nem pillantottam föl a földről. Csak mikor már vagy ötven lépésnyire voltam, akkor hallgatóztam, hogy jön-e utánam?
A kavicsok ropogtak.
Jött.
Meglassitottam a lépéseimet, hogy hadd érjen utól. Észrevettem, hogy ő is lassabban jön: nem mer utólérni.Megálltam.ő is megállt.Elindultam. ő is elindult.
Ismét megálltam.
Ismét megállt.
Nehéz szemrehányásokat tettem ekkor magamnak, hogy miért voltam hozzá az előbb olyan hideg.
Hirtelen megfordultam, és elszántan mentem feléje.
De csak addig tartott a bátorságom, mig odaérkeztem, a hol ő állott.
Se szólni, se ránézni nem mertem. Csak elmentem mellette, mint az előbb.
Ő ismét követett.
- Istenem, Istenem, - igy sóhajtottam, csak most az egyszer segits rajtam!
Isten meghallgatott. Adott egy jó gondolatot. Szétkapcsoltam titkon az imakönyvemet és leejtettem.
A képek százfelé repültek.
Én megrettenve álltam. Ő hozzám sietett és igy szólt:
- Ha megengedi nagysád...
(Igy: nagysád!)
- Ó kérem, nagyon köszönöm, - feleltem.
De most is csodálkozom, hogy ezt ki tudtam mondani, mert a szivem nagyon, de nagyon dobogott.
Ő nem herczeg Mari, se Jenő, hanem a Csutak szappanos fia. Mártonnak hivjákˇ De ez nem tesz semmit, mert igazi gavallér: aranyórája van, s az utolsó divat szerint öltözködik.
Mikor elváltunk, mélyen meginditó hangon kérdezte tőlem:
- Remélhetem-e nagysád, hogy holnap itt üdvözölhetem?
- Oh mindenesetre, - feleltem gyorsan; bár azt hiszem, kitérőleg kellett volna válaszolnom.
De helyrehoztam a hibámat azzal, hogy királynőhöz illő méltóságos fejbólintással távoztam el tőle.
III.

Kedves Marim!
Mielőtt elindultam volna, belopódzkodtam a belső szobába; odaálltam a tükör elé, és begyakoroltam az arczomat a vallomás meghallgatásához.
Egy szegfü piroslott a hajam között.
Olyan elbájoló voltam, hogy meg kellett csókolnom magamat a tükörben!
Még elsőt sem harangoztak, már én künn voltam az utczán.
A mama még utánam szólt, hogy el ne felejtsek érte is imádkozni.
Szegény mama, nem is sejti, hogy még nem voltam az idén a Nepomuki Szent János litániáján.
Márton már várt.
Kezet fogtunk.
Óh, Mari, ez a Márton olyan kedvesen tud kezet szoritani, olyan lágyan és olyan elegánsan, mint valami herczeg. A legszentebb érzelmek benne vannak a keze szoritásában!
Leültünk egy padra, és beszélgettünk mindenféléről, csak a szivről nem.
Mikor erről akartunk beszélni, sóhajtottunk.
Ő azt kérdezte tőlem, hogy miért sóhajtok?
Azt feleltem, hogy a kis kanári madaramnak elfelejtettem kendermagot adni.
Vigasztalt, hogy ne búsuljak, és példákat mondott, hogy a kanárik, a melyek a kanáritenger partjáról való verebek, évekig is el vannak anélkül, hogy kendermagra volna szükségük.
Óh Mari, ő nagyon tudományos férfiu!
Mondtam neki, hogy eljöhetne hozzánk megnézni a kedves kis kanári madarat, mert a papa nagyon örül annak, a ki a kis kanárit megnézi. Ő azonban azt felelte, hogy fontos okai vannak az ellenkezőre.
Azt hiszem, Mari, neki valami nagy családi titka van!
IV.

A láztól égve irok neked, Mari!
Márton vallott.
Azt mondta, hogy engem "imád! "
Óh, Mari, ha azt hallottad volna, milyen hangon ejtette ki ezeket a szavakat!
Egy orgonabokor aljában ültünk, magunkban; nem járt arra senkise.
Én összerezzentem; a szivem elszorult; forró láz futott rajtam végig.
Azt hittem, elájulok.
Ő észrevette ezt, mert hirtelen átkapott.
Én akkor úgy tettem, mintha igazán elájulnék. Oh, hiszen oly jól esett, hogy megölelt!
Mit gondolsz, mi történt?
Ha ezer évig törnéd a fejedet, akkor se tudnád kitalálni.
Nem futott se vizért, se gyönyvirágeczetért, hanem megcsókolt.
Mari, neked még fogalmad sincs arról: milyen az igazi csók!
Valami édes tüz az, Mari, amelynek édességét és hevét leirni nem lehet!
Ő egy pillanat alatt millió ilyen édes tüzet szórt az arczomra és a kezemre.
Én önkénytelen elbágyadással engedtem ezt; de csakhamar erőhöz jutottam: fölugrottam és elfutottam tőle.
Otthon felszöktem a padlásra, és elbujtani a mama hattyubundája mellé.
Ott ismételgettem behunyt szemekkel, halkan, gyönyörtől ittasan:
- Nagysád, én imádom!
És forró ajkaimmal csókolgattam a kezemet, hogy lecsókoljam róla az ő csókjait.
V.

El vagyok árulva!
A mama észrevette tegnap este, hogy egy harapás van a karomon. (Márton ugyanis tegnap meg akart enni.)
Meglestek bennünket.
A papa éppen akkor lépett oda, mikor egy édes, hosszú csókban némultak el az ajkaink.
Azt hittem, elsülyedek.
Azonban a papa nyugodt volt, mint kitörés előtt az égiháború.
- Hát te itt vagy, Emmi? - kérdezte tompa, hideg hangon. - És ez a fiatal ember?
Mártonnak volt annyi lelki ereje, hogy bemutatta magát.
- Az apját ismerem, - felelt a papa, - bár szappant nem szoktunk nála venni, mert nem habzik eléggé.
Márton biztositotta a papát, hogy ez csupán véletlenségből történhetett, s ha a papa parancsolja, ő olyan habos szappant csináltat, a minő még nem volt Szegeden.
Azonban a papa hirtelen közbevágott:
- Mit keres ön itt a leányom társaságában?
- Tisztességes, komoly szándékaim vannak, - felelt bátran az én Mártonom.
- De hisz ön még tacskó, - szólt kitörve a papa, - és ez a leány is még alig mult tizennégy esztendős.
Én halálos dermedtségben, mozdulatlanul ültem a padon.
Márton elborult arczczal felelt:
- Mire én leteszem az érettségit, a kisaszszony tizenöt éves lesz, és hozzám jöhet feleségül.
A papa nem szólt semmit. Szigorú tekintettel mérte végig Mártont, azután megfogta a kezemet, vitt, vezetett ki a kertből.
Óh, ez szörnyü pillanat volt, Mari! Mártont még csak egy tekintettel se biztosíthattam arról, hogy változatlanul, örökké fogom szeretni!
VI.

Kedves Marim!
A könnyeim záporként omlanak, midőn ezeket a sorokat irom.
Márton az érettségin megbukott.
Engem holnap Pozsonyba akarnak vinni a zárdába, hogy ott tanuljak legalább két esztendeig.
De nem visznek el!
Nem!
Mert a szivem az éjjel megszakad!