Harminczezer forint
| Harminczezer forint szerző: Thury Zoltán |
I.
Csősz Gyula, mióta lemondott a dohányzásról, mindig egy-két almát vitt magával a bankba s ha a főnöke kifordult egy-két perczre a hivatalból, harapott egyet-egyet belőlük. Munkaközben jóizüen csámcsogott a szomszéd asztalnál dolgozó pénztáros nagy boszuságára. A pénztáros ideges ember, többször hangsulyozta is már, hogy a hivatalban tulajdonképen nem azért fizetik az embert, hogy almát egyék, de Csőszre semmi hatással sem volt az ilyen beszéd. Jókedvüen nevetett reá s rámutatott a nagy csomó üzleti könyvre. Alig látszott ki közülük.
- Ugyan, medve, ne morogj, van itt sok szép munka.
Valamelyik napon Csősz ballábbal kelt ki az ágyból. Sokszor megesik az egy szegény emberrel. A kisebbik fia keservesen sírt már hajnal óta minden ok nélkül, a szomszéd lakásból átizentek, hogy csend legyen. Mit csináljon? Csak nem dobhatja ki a gyermekét? Bántotta a dolog. Ugy érezte, hogy ebből a fiuból okvetlenül valami nagyon haszontalan ember válik idővel. A nagyobbik készületlenül, félve ment az iskolába s hazudozott az apjának, hogy ő tudja, nagyon jól tudja a leczkéjét s tegnap délben csupán azért nem jött haza ebédre, mert egy barátja magához hivta. Nem volt bezárva, bizony Isten nem! Az apja sóhajtott, belelegyintett kezével a levegőbe s azt mondta: menj, menj. A feleségére két rosz almát tukmált egy kofa. Ezt is észrevette még otthon, valami olyast mondott, hogy egy kis élvezete van az embernek s azt is elrontják. Rosz kedvvel ment föl a bankba s szó nélkül dolgozott, robotba.
Kilenczkor elővette az egyik almáját, kitisztította belőle a rothadt részt. Szórakozottan harapott egyet-egyet belőle s néha a könyvből felnézve, sokáig egy-egy jelentéktelen pontra függesztette szemeit, mintha keresne valamit. Megint átszámított egy lapról a másikra egy-egy numerust, de nem ment ugy a munkája, mint máskor. A pénztáros sürün pillantgatott át hozzá, ma nem idegeskedett vele, hanem sajnálta a rosz kedvéért.
- Mi bajod? - kérdezte tőle. - Rosz az almád?
Csősznek sok minden szaladt át egyszerre az agyán, nagy bajai vannak egy szegény családos embernek. Intett, hogy minden rosz.
- Majd megdoblak valamivel, ha nekem ilyen szörnyü képet vágsz.
- Hagyj békét.
- Nem hiszed, nem?
- Hagyj el.
A következő pillanatban egy lágy papircsomag repült a fejéhez a szomszéd asztalról. Mikor a földre esett, tovább rúgta. A pénztáros kaczagott, felvette a csomagot s kötekedve lóbázta meg a Csősz orra előtt. A csomag négy oldalról le volt pecsételve s nagy kerek számokkal volt rá irva a tartalma: 30,000 forint.
- Kellene, ugy-e, rongyos?
Csősz gyöngén elmosolyodott, de már nem felelhetett, mert az üzlet tulajdonosa lépett be az ajtón. Mind a ketten felállottak s ugy hajoltak meg előtte. Csősz meg jól végignézte, a mikor elfordult. Ezé az emberé az a sok pénz, a mit az előbb dobáltak. Van neki még több is, ez a csomag csak egy kis része a vagyonának. Boldog ember! Hátra dőlve székén, egy perczig azon gondolkozott, hogy mit tenne ő, ha harminczezer forintja lenne? Magántanítót fogadna a fiai mellé, szerény banküzletet nyitna valami kisebb városban, ezt is, azt is, sok mindent lehetne már azzal kezdeni. Ez járt a fejében egész délelőtt s mikor a főnök valami kis tévedésért nagyon leszidta a pénztárost, megfogadta magában, hogy ő emberségesebben bánik majd a személyzettel, mint ez a pénzestarisznya.
II.
Otthon nagy hirrel fogadta a felesége.
- Károly bácsi már nagyon a végét járja - mondta nagy titokzatosan, hogy a gyermekek meg ne hallják. Ma egész nap fuldoklott, majd letört alatta az ágy, ugy köhögött. Három doktor is volt nála.
- S mit mondtak?
- Már talán a reggelt se éri.
Károly bácsi volt a szegény família egyetlen reménysége, egy vagyonos és fukar vén legény. Nem szerette senki, csak távolról várták a rokonok azt a perczet, melyben lehunyja már egyszer valahára a szemeit. Csősz nem bánta volna, ha még sokáig él is. Mikor magában elgondolkozott a dolgon, igen nagy árnak találta egy ember halálát arra, hogy pénzhez jusson. Különben is elég nyugodtan és csendesen élt szegényen is. Ma azonban nagyot dobbant a szive, mikor meghallotta, hogy az öreg most már egész komolyan meghalni készül. Hevesen számítgatta magában, hogy mennyi eshetik reá a vagyonból s elégült mosolylyal nézett hanczurozó fiaira.
- Majd nem veritek ki a házat ezután, gondolta magában. Lesz házitanítótok, kitépi majd a fületeket, ha nem tanultok - gondolta magában s az asszonynyal együtt gyorsan felkészült s elmentek Károly bácsihoz.
Az asszony jól ismerte a férje gondolkozásmódját, félt beszélni s nagyon elcsudálkozott, mikor az ura minden bevezetés nélkül beszélni kezdett a jövendőről.
- Nem akarom a halálát, de mégis jól fog esni, ha majd kapunk utána valamit. Már nagyon összegyültek a bajok, nem győzöm igy tovább, csak a fizetésből.
- Életében úgysem adott semmit, - mondta az asszony.
- Eddig nem is volt olyan szükséges, huztuk, taszigáltuk valahogy az életet, de most már a gyermekek nőnek, mindig több velük a költség, egy kis segítség kell, kell okvetlenül.
Mikor odaértek, az öreg ur kipirulva s teljesen kimerülve feküdt az ágyban. Csak a szemeit nyitotta fel néha, az mutatta, hogy él. A rokonok is ott voltak, egy apácza néha a beteg szájába öntött egy-egy kávéskanálnyi hüsítő orvosságot, a milyent már csak azért rendelnek az orvosok, hogy enyhítsék a beteg belső forróságát. Egy sarokban pár öregasszony piszmogott, magukkal hozták a kötéseiket is, hogy ne üljenek éppen munka nélkül s beszélgetés közben néha nagy ügygyel-bajjal szurtak fel a kötőtüre ujra egy-egy elejtett szemet, a mi nem is csoda ilyen rosz világításban. A beteg melle néha kinosan hörgött egyet-egyet, mintha ki akarná szakítani a fájdalom.
Csőszék csendesen, egy fejbólintással üdvözöltek mindenkit s leültek a többi rokon közé.
III.
Az öreg ur egyszerre nagyot köhögött, jó sokáig tartott, a mig valamennyire rendbe jött utána. Alig észrevehető csendes mosolygás szaladt végig az arczán, mikor a nagy sápítozást hallotta, melyet kinlódása alatt csaptak az asszonyok. Szemével intett az apáczának, hogy hajoljon föléje, valamit mondani akar.
- Küldje ide azt barna szakállú szemüveges embert a sarokból - s Csősz felé integetett.
Csősz egészen az ajkaira hajolt s ugy hallgatta a mit beszélt. Igy is elszalasztott egy-két szót, olyan halk volt már az öreg ember hangja.
- Te vagy, Gyula?
- Én, bátyám.
- Köszönöm, hogy eljöttél, hozzád akarok utoljára beszélni. Téged becsüllek valamire az egész családban, szeretem, hogy látlak. Egy ilyen szegény öreg embertől fogadj el pár jó tanácsot.
- Ne erőltesse meg magát, édes bátyám.
- Már mindegy, hagyd csak. A mim van, reád hagytam. A szekrényben alul, a fehérnemü közt van a végrendeletem. A kulcs pedig a párnám alatt. Vedd magadhoz.
- Hagyja ezt most, édes bátyám - mondta gyöngéden Csősz, de bár küzdött ellene, öröm szaladt végig az arczán. Az öreg ember szemei haragosan forogtak, izgatta a sok szószaporítás.
- Vedd ki, ha mondom - s gyönge hangján is érezni lehetett az ideges sietséget.
Csősz a beteg feje alól magához vette a kulcsot.
- Vigyázz jól a vagyonodra, sok bajod lesz vele. A ki itt van, az mind igyekezni fog, hogy elvehesse tőled. Ugy neked rontanak, mint a hogy most várják a halálomat. Czudar emberek, vigyázz.
Csősz egyszerre ijedten nézett körül. - Eddig eszébe se jutott az, a mit az öreg mondott.
- Nagy veszekedés lesz - mondta az öreg. Még beszélt volna többet is, de már nem birta. Csak nyögött. - Most hagyjatok békében - mondta s azon igyekezett, hogy a fal felé forduljon. Egy fiatal orvos a szomszéd szobában aludt. Az apácza gyorsan behivta, de már nem volt szükség reá, az öreg ur meghalt.
Nem sokáig maradt ott már ezután senki. A rokonok komoran, suttogva beszélgettek egymás között. Csőszhöz is eljutott valamelyik szegletből ez a két szó: behizelegte magát. Hivta a feleségét s elmentek ők is a többivel.
- Mit beszélt, kérdezte az asszony, mikor már nem volt körülöttük senki.
- Minden a mienk.
- Lesz vagy harminczezer forint.
- Lesz... de beszéljünk egyébről.
- Hallgatva értek haza. Az asszony azon gondolkozott, hogy mit fognak csinálni annyi pénzzel. Egy falusi birtokra gondolt, meg azután rögtön egy bérházra, az üzlettől nagyon félt, abban nagyon koczkáztatva van a pénz. Gyanakodva nézett az urára. Ő bizonyosan abba akarja belefektetni a pénzt, pedig baj lesz abból, érzi, érzi már előre. Csősz magában tépelődött s megizzadt hazáig, pedig recsegett lábuk alatt a hó.
Mindjárt le is feküdtek. Az asszony gyengébb idegzetét gyorsan elnyomta az álom, de a férfi csak hánykolódott az ágyban. Gyötörte a nyugtalanság. Pénze van, de elveszik majd tőle. Meg tudja-e védeni? Mindenfelé rémeket látott. Innen is, onnan is jött a sok rokon. Gondolta, hogy felkölti a feleségét, megbeszéli vele a dolgokat, de aztán mégse tette. Minek? Elég gond ez igy is. Háromszor is lámpát gyújtott, de mindig majdnem hogy fölébredtek a gyerekek. Forró volt alatta az ágy, alig birta kiállani, majdnem égette a testét a melegség. Reggel felé már nem birta tovább, felöltözött s észrevétlenül kiment az utczára kóborolni a hidegben. Csak a reggelihez került haza. Fáradt és kimerült volt, megijedt az arczától az asszony.
- Hol jártál?
Enni nem tudott. A gyermekek közt osztotta fel a kiflijét s aggodalmas szeretettel nézett utánuk, mikor egymást lökdösve kirohantak a szobából, hogy iskolába menjenek. Az asszony szeretett volna valamit hallani a terveiről, de nem merte kérdezni. Ugy ültek egymás mellett, mintha idegenek lettek volna.