Harmincnyolcadik

Harmincnyolcadik szerző: Balassi Bálint

Immár hogy az Cupido mutatására megsaldítja Juliát, azfelé mégyen, kit szinte egy kapuközben talál elő, s közöl így szól:

ugyanazon nótára


1 Egy kegyes képében az gyászöltözetben vallyon angyal tűnék-é?
     Vagy ember magzatja angyalábrázatba szemeimnek tetszék-é?
     Angyal-é vagy ember, aki ezen ment el, lelkem de immár övé.

2 Lelkem drága kincsét, dicsőséges színét jobb részre mind béfedte,
     Csak vidám szemeit, lelkem éltetőit énreám függesztette,
     De azt sem kegyesen, sőt nagy idegenen, csak mintha nem esmérne.

3 Vajha ez az volna, kit Venus fogada fia által énnékem,
     Hogy kezembe adna, ha ő szolgálója szabadulna igyében,
     Szívem nagy bánatja örömre fordulna, vég lenne könyveimben.

4 De ne adja Isten, hogy ez ilyen légyen, ez bizony inkább tündér,
     Vagy vadász Diana, vagy istenasszonya szívemnek, amit felvér,
     Mert noha szereti, de azért rettegi, csak szólni néki sem mér.

5 Kegyesség, kedvesség, ékesség, édesség épen mind benne látszik,
     Tekintet, nyájasság, okosság, vidámság rajta nyilván meglátszik,
     Ő szépség formája, illik minden módja, mert mennybélinek tetszik.

6 Bár magát ne lássam, de csak szavát halljam, szívem őhozzá készül,
     Belőlem kiindul, úgy dobog azontúl, nem élhet nála nélkül,
     Csak őérte hal s vész, mindent szenvedni kész, semmit se fél egyébtűl,

7 Hanem csak őtőle, azkinek kívöle vigasztalója több sincs,
     Semmi szép múlatság, semmi jó nyájasság, semmi világi nagy kincs,
     Nosza, én nagy búmban így szólok magamban mondván: Lelkem, rám tekints!

8 Egy kapu közében juték elejében vidám szép Juliának,
     Hertelen hogy látám, előszer alítám őtet lenni angyalnak,
     Azért ő utába így szólék utána, mint istenasszonyomnak.