Harmadik rész,
szerző: Somlyó Zoltán
Harmadik rész,
amelyben a költő magát a lélek szárnyas katonájának nevezi és kissé laza kapcsolatban beszél a bácskai borról, első ezreséről, egy kis falusi kurtizánról és a váltókról, amelyek miatt szöknie kellett.
Szabadka
Magas az ég, ha lent vagyunk a földön,
és élve, halva – mindég lent vagyunk.
Hazugság minden Ikarus-kisérlet!
Nagyobb a lábunk, mint szívünk s agyunk!
E forgószéllel jól kibélelt század
sok minden szépet képzelt felölünk…
Ma tudjuk már, hogy földön jár az ember
s szivünkben minden égit elölünk.
… Minek röpülsz?… A szárnnyal mi a célod?…
Menekülés?… vagy szebb élet talán!…
Mit tudhatod, hogy mi a nyár s a tél ott,
s hogy ottan a virág nem-é csalán!
A költő is, e furcsa, kósza lélek,
mindég azt hitte, vannak szárnyai;
miket a lélek testre felcsatolva,
magasságokba lehet szállani…
Ezerszer jó annak, kit fellegekből
egy aeroplán a földre visszavág!
A légi kéjtől széttör hátgerince
s örökálmában égi szépet lát:
azt álmodja e földi kukacok közt,
hogy mindörökké forog a motor;
amíg alatta minden mozdulatlan
s csöndben rakódik korra le a kor…
De a léleknek szárnyas katonáit
a tört kerék álmukból dobja ki!
És nincs búsabb az olyan zuhanásnál,
hol szétszállnak a lélek rongyai!…
Így szálltam egykor vidékről vidékre,
meg nem hallottam én a földi zajt.
Képzelve, hogy az útnak sosincs vége
és földöntúli szárny, mi tovahajt.
Elég volt nékem egy sugaras óra,
egy szó, mely olvad, egy kinyujtott kéz;
zászlót képzeltem egy szőlőkaróra,
a vágyam sujtott, mint a kelevéz.
Oly könnyű voltam, mindenkibe bíztam,
a hajamat kuszálták szent szelek.
S alacsony fákba ütközött a röptöm
és szárnyaim most köztük fekszenek.
Az első ezres
Ott is repültem, vígan, lent Szabadkán,
hol szerb nők nyakán aranypénz csörög.
Hol fojtó por száll az idők szaladtán,
és sűrűbbek a borok és sörök.
Hol minden második portán egy nábob,
vagy egy kocsmáros gyüjti vagyonát.
A költő bizony nem vett tőlük példát,
ő vigan herdált éjen, napon át.
Itt írta alá a legelső váltót,
az első ezrest zsebre itt tevé;
áldassék érte Schőn apó, a bankár,
ki a költőt kiválón kedvelé.
Ma sem tudom, honnan volt nagy bizalma,
s a kedves pesti bankdirektorok
megtanulhatnák tőle, hogy egy költőn
segíteni nem is oly nagy dolog.
Itt ólálkodott nők körül serényen,
a szellőt várván, melytül szoknya száll.
A nyárspolgári élet szende nőit
eléje hozta sok nyáréji bál.
Itt kellett volna feleségül venni
és megszöktetni egy gyorsvonaton
a milljomos lányát kis szerb faluba,
és onnan tovább, váltott lovakon…
És itten írt a Vasárnap-rovatba
sok bölcseséget kedvteléssel ő.
Remélve, hogy elérkezik a nagy nap,
megértik őt s a fizetése nő.
S a vörösbajszú kiadóval inni
nagy szorgalommal járt el délelőtt.
S ezért nagy tisztelettel nézte őtet
pár ifjú tanár és ügyvédjelölt.
És esténkint Palicsra ment nyaralni,
a zöld alléban nők után lesett;
kik szívalakú sápadt lampiónok
alatt oly szépek, olyan kedvesek.
Nevét suttogták, hogyha köztük elment,
és ünnepelték. – S ő magába volt.
És mint egy messzi tündérkék világban,
az ég ívén a tündérfényű hold:
fagyos hidegség szállt a homlokára
és karonfogta őt a méla dac:
a tavasz után vágyódott, ha tél volt
s a télben mindég csalta a tavasz…
Misztériumok
S mint színaranyból azúrégbe vert szeg,
oly fénylőn várt ő egy aranyszivet.
Barátai úgy nevezték: a herceg…
Körülrepülték könnyű, jó szivek.
De ő nem hitt már abban, ami könnyű
és ami olcsó, nem kellett neki.
Csak várta, hogy valami szent burok majd
szent füstfelhőkkel körüllebegi.
A magyar lyra fénye ült szemében,
a magyar ritmus kopogott agyán.
Királyi vendég ült le az ölébe
a magánosság csillogó fagyán.
És lázas kézzel fogta ceruzáját
és jöttek a nagy misztériumok…
Úgy itta ő a titkok sűrű mézét,
mint öreg tengerészek a rumot.
A kis Mariska
S könnyekbe rejtett tuszkulánumának
kis ablakán úgy néha néhanap
besugárzott a baráti melegség,
és belengett egy baráti kalap:
Ő volt, a pesti barát, Kosztolányi;
elmondta, hogy Pest hogy mulat, henyél.
S amíg beszélt, szeretve simogatta
vitorlavászonruháját a szél…
És este együtt a korzóra mentek,
hol kisvárosi élet szállt, rohant.
Ottan találták ők a kis Mariskát,
ki rózsaszirom volt és megrohadt.
Ki kézzel nyúlt a főzelékestálba
s neveletlen volt, mint az angyalok.
S déli harangzúgáskor így kiáltott:
– Én cigányzenét, pezsgőt akarok!…
…„Farsangba még azt mondta: Ujjé!
S pezsgőbe tartott feredőt.
Pünkösdkor már azt mondta: Ó, jaj!
És vékonyan járt, mint a sóhaj –
S a koldus is nevette őt…”
A váltók és a nők – bajok
Az élet itt is körmeire égett:
a váltók gyűltek, – forogtak a nők.
A szép emlékek korbáccsá fonódtak
s kergetni kezdték újra, újra őt.
S mint egy régi zenélőóra hangja,
mely parkba száll egy erkély ablakán,
úgy csendült meg szívén a nyughatatlan,
langy útiláz. S az ég sok csillagán
legeltetvén szemét, forrón susogta:
hisz titeket el úgyse hagylak én!
Az úton is majd fölnézek tirátok,
ti, sorsokra levillogó virágok,
s ha odaérek, intsetek felém…
És fölébredt a régi úti ének:
Rohanj, rohanj te szárnyas masina!
Csak kóborolni, ide-oda szállni!
Mit ér az út, ha szürke, ha sima!
Újra kezébe volt az útitáska,
egy élet málhájának oly sovány.
s messzi el-eltűnt előle Bácska –
s ő hátradőlt a Pullmann bársonyán…
Utóhang
Hű olvasóm, ki idáig jutottál,
most már lapozz csak vidoran tovább.
Ne félj tőlem, nem viszlek temetőbe,
meg nem mutatom szent Mihály lovát.
Kezemet hónod alá igazítom
és elbeszélem néked suttogón,
hogyan látta e szép Pest a poétát,
a Belváros, mely csillogást és fényt ád
s Buda, s a hídak és az Oktogón…
Mert sokat járt ő kopott havelockban
s művészkalapban e szép tájakon,
ahol a gondnak görbe karvalyorra
oly nagyon sokszor csípte őt nyakon.
A gondról néked is van tán fogalmad,
ki jó polgár vagy s tészed dolgodat.
És az adó s a gyermekek cipője,
orvos, patika elég dolgot ad!
De éjjel nyugton alszol, s törpe mécs ég
kis barokk-éjjeliszekrényeden.
És nem gyötör meg vérig lelki kétség,
csüggvén e síkos földi életen.
Ha tél van, akkor bundádat felöltöd,
alul pedig fölhúzod a trikót.
A kályhánál vígan pipádat töltöd,
vagy orfeumban iszol vöv-klikót.
Vagy pasziánszot játszol este nőddel,
míg hallgatod a gyermekhortyogást.
És reggelire csokoládét szürcsölsz
s megeszel hozzá három lágy tojást.
Ha nyár van, akkor el a nyaralóba!
Fürödni viszed nőd és gyermeked –
csak ennyiből áll életed folyása,
ez küzdésed és örömöd neked!
És közbe lassan vagyont takarítasz;
nem is ember előtted – ugyebár? -,
kinek nincs nehány ezre takarékban,
mely a többire kamatozva vár.
De lásd, a költő, ő nem ilyenfajta,
ő nem gyüjt bankót, sárga aranyat.
Kis udvari szobákba viszi sorsa,
hol rossz diványokon fekszik hanyatt.
Ott heteken át bámul a plafónra,
amelyre álomképet tereget.
Míg átketyeg a rozzant falióra
forró nyarakat s fagyos teleket.
És ottan ő olyan dolgokra gondol,
amik megrontják életét. S a dal
úgy ömlik ettől ki az ő szivéből,
mint fakéregből a nedv, a fanyar.
A költőnek bizony nincs két ruhája
s e rémes szégyent könnyen cipeli.
Mert tudja, hogy nem földi érték: lelke,
sem szói, sem tündéri színei.
Magát ő föl nem válthatja aranyra.
mert oszthatatlan ő, súlyos egész!
Az égig rántja szíve dobbanása
s a föld számára jajja elenyész.
Ha süt a nap, véled örülni nem tud,
de véled érez, hogyha hull a jég;
csak nyomdafesték s papír, amit itthágy,
ha kivetette a földi kerék…
Ezért szeressed őtet és ne irtózz,
ha több napig hord egy gallért szegény.
Szívébe tiszta a virág, mi bimbóz,
csak nem látszik ki szíve ereszén.
Ne nézd le őt, mert ő se más, csak ember,
csak – jobban szeret téged, mint magát…
… Ám azért, hogyha fiad verset írna,
csak tekerjed ki mégis a nyakát!
…Hol kezdjem el, hogy a végire jussak?
Nagy volt az út, sokfelé ágazó.
És ő csak ment, előre, mind előre,
hol rögös, keskeny útat vág a szó.
Ha félénk volt és sötét sírkövek közt
fütyülve ment át, mint a kisgyerek:
azzal vádolták meg, hogy szentségsértő,
a gyengelelkű gyáva emberek.
Ha bátor volt és szennyes lebujoknak
benézett vértül szagló ablakán,
azt mondták rá, hogy jó erkölcsöt rontó
s a szenny pecsétjét hordja ő magán.
Nem volt apostol, mert sohasem állt ki;
nem érdemel apostolt e világ!
Hol, még mielőtt üde eső hullna,
szárazság hervaszt el minden csirát.
És nem volt a költők fölkent királya,
s a nép nem ért rá bajlódni vele.
A férfiaknak sem kellett siráma,
a nők asztalán, ott se volt helye.
Mert egyszín arca volt, mit fennen hordott
és senkinek se mondott kellemest.
S míg egyképp tisztelt bölcset és bolondot,
éhes bűnöst s jóllakott jellemest:
leszállott hozzá Jákob lajtorjája
(az elmulasztott ranglétra helyett)
s az égnek sok szívélyes angyalkája
feléje égi rangot lengetett…
S hogy elfáradt a zengő sóhajokba,
a szerelembe fúrta a fejét.
Romantikusa volt a szerelemnek,
mely megtagadta tőle hűs tejét…
A magányosság könnyáztatta árkát
ő otthagyá, hogy eljöve a lány,
ki Madonna s kit Margitnak neveznek
s ki ott jár most a költő oldalán.
És felesége, anyja és szerelme
s az ő szemével néz most messzire.
És azóta, hogy őtet megtalálta,
már nem gondol ő lelke vesztire.
S ha megkínozza néhanap a munka,
avagy a múlt, mely rémes volt, setét:
Margitra néz, lehajol a kezére
s a béke könnyje futja be szemét…
Ó, áldott asszony, aki lelke fáradt
virágait könnyeddel öntözöd:
légy áldott te, százszor, ezerszer áldott!
a földön járó asszonyok között.
Karod ne vedd ki elfáradt karomból,
szíved szivemről soha le ne vedd!
A csókod épít, egy rossz szavad rombol –
ki tudja: hova szárnyalok veled…
Talán ama szentelt dimenziókba,
ahol a név, a hír örökre él! –
S mint egy tőn pattant két egyforma rózsa,
egymásra hajlunk, majd ha jő a tél…
… Az uccákon, ha tovamegyek néha,
úgy mondom neved, mint a kisgyerek,
kinek szájába cukor íze olvad,
amellyel játszik, s boldog-réveteg;
és ha sötét van és már minden alszik,
lelkem olaján fölgyullad neved!
Amíg te itt vagy, addig mindenem van,
csak addig lágy a kenyér s kerevet…
Galambkirálynő! Lelkem lelke! Tűrő!
Örök szerelmem, jer végig velem
az életen, mely elcikázva tűnő;
a te karodban hűljön ki fejem!…
S a költő már megenyhült életével,
van felesége, kinek főzte jó:
csak néha borul el, ha jő az alkony
és nincsen bölcső… s nincs dal, altató…
Sötét fejének nem lett kicsi mása
(Be zord gyümölcs az, mely nem ád magot!…)
Regény volt, melynek nincsen folytatása,
egy ház, melyre nem vágtak ablakot.
Az útját nehány könyv jelzi szerényen,
nehány türelmes rizsma rongypapír.
Ma már az istenek nyugalmát érzi
és égi s földi békét, hogyha ír.
Sokat forog most a jó társaságban,
mert nagyon sok időt tölt egyedül.
De esténkint egy-két igaz baráttal
szóélceken még olykor felderül.
Az ifjú költőnemzedéknek szoprán
hegedőse, a tisztalelkü Szász,
ki Balázsnak, a félszemű kadétnak
a közeli békéről magyaráz.
Ők szegődtek melléje e viharban,
mely elnyelé a régi szép időt
s a sok sudárfát, mely a régi napban
a régi földből ég felé kinőtt.
S ő tudja már, hogy vége, vége, vége!…
A megszült gyermek visít és zokog.
A terhesség a szentelt méhnek éke,
a magzat néha gyilkolni szokott…
S most itt jár ő közöttetek az aszfalt
szűk szélin, szürkén, akár egy veréb.
Várván, mikor terítik meg az asztalt
és lesz-e étvágy, hogyha lesz ebéd?…
S ha néha ismerős uccákba téved,
megemelinti ő a kalapot.
S mert nem siet, nem éri el a révet –
lépésbe megjár még egy darabot.
Sokszor mentek el vígan, dudorászva
egy-egy kuplét, mit ő írt hajdanán…
Csak mulassatok jól, ő ezt kivánja,
sok véres könnyben fogamzott dalán!
Rózsák szirmait nem hipnotizálja,
szíveket nem, csak villámot, ha vonz.
Bajra született, örökös viszályra,
a szeme tőr, az akarata bronz.
Ha tovasuhan, tekintsetek végig
el-elmosódó sötét vonalán.
Kik önmagukat önmaguktól védik:
azok megértik egykor majd talán…