Hajnali beszélgetések Jókairól (3): 9 - 11
| Hajnali beszélgetések Jókairól (3): 9 - 11 szerző: Nagy Endre |
9.
Hidd el, az egyetlen igaz gyönyörűség: utazni. Csakhogy persze a legtöbb ember hiába vágyik rá, útjába áll a pénz, - nem mozdulhat. Mert akár hiszed, akár nem, szegény emberek is vannak a világon. Szegény szerencsétlen emberek, akikre az a kötelesség hárult, hogy elődeik összegyüjtött munkáját cipeljék magukkal és fogyasszák mindhalálig. Vannak hatalmas bőrkoffereik ruha-fogasokkal, nécessaire-rel, papuccsal, házislafrokkal, - egész otthon-kivonattal. Van csekk-könyvük, amely minden bajra orvosság, mint a hipochonder házipatikája és minden zárat kinyit, mint a betörő tolvajkulcsa. Telefonál, vagy a titkárját elszalasztja a menetjegyirodába, takaros füzetbe kötve megkapja a jegyeket, amelyek már előre megoldják az útközben fölbukkant eshetőségeket is: Köln-től Mainz-ig mehet a Rajna jobbpartján, vagy balpartján, de mehet a Rajnán is; a jegy hátára odaírták, mikor indul a hajó és meddig tart az utazás. Hotelszobáról is előre gondoskodtak, pontosan tudja, hol melyik hotelbe fog szállani; Párisban a Ritzbe, Münchenben a Vier Jahreszeitenbe és Kairóban a Shapheards-hotelbe.
Hiszen te is ott voltál tegnap a redakcióban, amikor Surányi megjött Kairóból. Mindjárt kipakkolt a bizonyítékaival is, a fényképeivel. Az egyik teveháton ábrázolja, mögötte Cheops piramisával; a másikon olyan otthonosan enyeleg a Sphynx-szel, mint egy Gerbaud-kisasszonnyal. És hallottad, hogy beszélt a Ptolomeusok birodalmáról.
- Hát kérlek, azok a gúlák... Kolosszális! És a Nilus partján a pálmák... jaj de hercig!... És becsületszavamra, olyan meleg volt, mint nyáron! Ha nem hiszitek, a kofferomban most is ott van egy vászonkabát, aminek a hónalját tönkre izzadtam!
Láthattad, hogy ott hagytam és bemenekültem a szobámba. Nem bírtam hallgatni. Pedig én szeretem az útileírásokat. Például tavasszal, mikor a fecskék megjönnek, ott a józsefvárosi ablakban órákig el tudom hallgatni őket, amint egymással megbeszélik utazásuk élményeit.
Barátom! Utazni csak az tud, akinek van egy albérleti szobája. A szoba fehérre meszelt padmalyán bőségesen vannak repedések, ázott foltok, amelyeknek kusza véletlenjeibe olyan jól elférnek öt világrésznek és a tengereknek konturjai. Az ember rágyujt a magasodrotta cigarettára, fölröpíti a füstjét, belekapaszkodik a lelkével és e könnyű léghajón libegve megy, amerre úri szeszélye hajtja. Óh de nagy így a világ! De szép, de változatos!
Elmegy a Salamon-szigetekre, ahol még mindig nem hegedt be a föld sebe és a tenger vize alatt most is rotyogva dolgozik az ős-tűz, szigeteket hajigálva föl és buktatva le. Elnéz a Cordillérákra, ahol a félelmetes kondor-keselyű ádáz harccal védi fészkét az indiántól. Benéz a Nyanza-parti őserdőkbe, amelyekben a pygmeus-ember a fákon ugrál és szerelemben a gorillával osztozkodik. Elmegy a maoriak közé, ahol fűszeres, forró éjszakákon, a pázsitos, holdfényes köztéren szűzeket avatnak asszonyokká. Elnéz Indiába, ahol a fakirok ma is őrzik még az ős boszorkányművészetet; tudnak tetsz-halottá merevíteni, kis cserépben percek alatt mangora-fákat fölnevelni és Majmuna tündérrel úgy rendelkeznek, mint a szolgálólányukkal.
De a legtöbbet az óceán fölött lebeg. Persze, a luxushajó mahagoniburkolatú szalonjából mindezt nem látni, de az óceán repertoárja kifogyhatatlan. Itt üldözi a fürge pézsmacet a lomha bálnát, a hullámok taraján itt vinnyognak az ember-arcú szirének és a végtelen vizeken itt nyujtózkodik a rettenetes Leviathán.
Most jut eszembe, Jendrassik professzor mondotta volt egyszer nekem:
- Látod, öcsém, az a magyarság ős-baja, hogy nem él tenger mellett és nem eszik kagylót. Nincs az agyában elég foszfor. A foszfor: fantázia, izgékonyság, nagyravágyás. Csak két pontosan megkülönböztethető emberfajta van a világon: a kagyló-evők és a szalonna-evők.
Biztos, hogy Jókai ősei vízi emberek voltak. Olyan volt az ő lelke, mint a begubózott téli hajós, aki a nyárra készül. És ha utazni vágyott, maga teremtette meg a világokat, amelyekbe készült. A cserkesz-leány nem olyan izzó fehér Georgiában, a pasa nem olyan kedélyesen autokratikus Anatoliában, a muzsik nem olyan ájtatosan rezignált a kievi kormányzóságban, mint az ő regényeiben. És milyen komikus szerénységgel mentegeti királyi tulzásait! Könyvei végén büszkén sorolja föl forrásmunkáit: obszkurus német vigécek zagyvaságait. Olyan, mint az ijedt pasas, aki a hordár előtt is kéretlenül ráncigálja elő az utlevelét.
10.
E mi világukban csak egy vonal van: a kör, csak egy idom: a gömb és csak egy szín: a fény. Ami tarka színt látunk, az csak az egyetemes fény-ostor foszlánya. Az egyenes vonal csak a végtelen körnek részecskéje és ami idomot mi látunk, az a gömbnek torzója. Színek, formák, irányok tehát csak a mi gyatra érzékeink illuziói. Hogy ez így van, azt onnan is láthatod, hogy minél jobb mikroszkóppal toldja meg az ember a szemét, annál kevesebb színt lát és annál több gömböt. A jóisten, aki végső tökéletesség lévén, semmiféle érzékében sem lehet tökéletlen, csak körben, gömbben és fényben látja a maga-teremtette világot. A mi színváltozásainkról, görbe útjainkról, kívánatos idomú bálványainkról époly kevéssé lehet tudomása, mint egészséges embernek a morfium gyönyörűségeiről.
Most legalább tudod már, hogy a Haladás hova viszi az embert: a gömbök, körök és a színtelen fény világába. Minden újonnan fölfedezett tudományos igazság, minden új technikai találmány és minden kimondott új költői szó csiszol egyet annak a mikroszkópnak a lencséjén. A haladás minden lépése eltapos egy-egy illuziót, tehát kiolt egy színt. «Több világosságot!» - mondta Goethe, de már csak a halála pillanatában mondta, amikor már gyönyörűen kiélt életének színei homályba haltak. Ellenben Renan, aki eljutott már a lelki életnek arra az eliziumi mezejére, ahol gondolatok, érzések, hagyományok nyügét levetve a legszabadabb elfogulatlanságban beszélt Istennel is, - Renan, a szabadgondolkozók pápája az írásaiban sohsem bírta eltitkolni sóvárgását a történelmi élet gótikus pompája iránt. Ez a bölcs ember bizonyosan tudta, hogy ezt a csalódásokban, aljasságokban, hősies fölpezsdülésekben tarka életet az ember maga teremtette magának és tragikus sorsaként vállalta, hogy e gyönyörű sárkányoknak ő is egyik Szent Györgye lett. Szinte hallani, amint megsiratja a misztikus szörnyetegeket, akiket elméje fényével ledöfött.
És most már megérted, hogy az analitikai regény miért ölte meg a romanticizmust. El kellett tüntetnie, mint ahogy a mikroszkóp eltünteti a leggyönyörűbb női váll hamvas bársonyát. Balzac még örült neki, mint gyerek az új játéknak. Vad örömmel vájt bele az emberi lélekbe, hogy az élet titkos rugóit megkeresse. Hiszen aki először nézett a mikroszkópba, az a bolond hollandi boltos is bizonyosan nagyon megörült és megesküdött volna rá, hogy egy új, érdekesebb és tarkább életet fedezett föl a mikrokozmoszban. De Balzac furfangos paraszt volt - mert hiába ragasztotta szélhámos-módra a neve elé a nemesi «de»-t, bizony csak vastagnyakú francia paraszt volt őkelme -, ő megérezte idejekorán, hogy milyen veszedelembe viszi ez az útja. Hogy azok a lelki rugók csak első látásra olyan érdekesek és csak durva megkülönböztetéssel nevezik Kapzsiságnak, Szerelemnek, Hatalmivágynak, Hiúságnak. Amint egyet-egyet csavar az ember a mikroszkópján, elkezdenek mindjobban hasonlítani egymáshoz és végül egyforma hólyag-gömböcske lesz valamennyi: Élet-akarás. Megállott hát a feleuton és romantikus lett belőle újra. Csakhogy ő nem extenzív-romantikát csinált, hanem intenzívet. A maga kedvére növesztette, dagasztotta az emberi indulatokat és végül eljutott a szenvedélyek legmagasabb gótikus tornyához: a «La recherche de l'Absolu»-höz.
Az analizis meg fogja ölni a regényt, mert minél mélyebbre ás, annál egyszerűbbé teszi az élet mechanizmusát. Te! Én egyszer láttam a zoológiai intézetben górcső alatt spermatozoák szerelmi tusáját. E szerelmes lovagok és delnők osztrigák ivarjából kerültek oda és ha ettél már valaha osztrigát, érezhetted, hogy micsoda hidegvérű állat az. Nincs az a spleenes angol gavallér, aki olyan közönnyel tűrné, hogy megegyék. És mégis, azok ott a górcső alatt olyan vad szerelmi táncot jártak, hogy amellett Stendhal kispapjának sóvárgása csak afféle nagybőjti penitencia. Kergetik és taszítják egymást; a nő bölcs óvatossággal csak azért vonakodik, hogy csak a legkitartóbb, a legkeményebb juthasson el termő magjához.
Mármost próbáld akár Bourget mestert megkérni rá, hogy írjon tíz sort e szerelmi tusakodás lelki motivumairól. Ő biztosan vállalkozik rá, mert a derék öreg úgy hozzá szagol minden női lélekhez, mint a kankutya a lámpaoszlopokhoz, de végül ő is csak egy egyszerű kémiai formulához jut el. Olyanhoz, mint például, hogy ha sósav és salétromsav összetalálkozik, mindkettő fölforr. Pedig ez nagy sor, mert Bourget mester könnyűszerrel tud száz oldalt írni arról a lelki vívódásról, amellyel a feudális és ultramontán grófné végül rászánja magát, hogy a radikálszocialista népképviselő számára megnyitja örömeinek forrását.
Jókai mindegyik regényében van egy-két fejezet, amelyben megmutatja, hogy mit tud ő, ha akar. A «Magyar nábob» első fejezete a legszebb tájkép, amit valaha láttam és úgy érzem, hogy amíg világ a világ, Bús Péter uram ott fog ülni csárdája tövében és makrapipával a foga között nézni fogja, mint küzködik a messze töltésen az az úri hintó a szügyig érő magyar sárban. És Mayer atyó, a hiszékeny, jámbor pozsonyi polgár a legtökéletesebb arckép, olyan, mint a Tizian kesztyűs férfia, akiről azt mondják, hogy ha sokáig nézik, szabályosan lélekzeni kezd. Ha mind e remekműveket kivagdosná valaki, akkora oeuvre-t kapna belőle, hogy attól Jókai még mindig író-akrobata maradhatna. És akkor talán a hajthatatlan Péterfy Jenő is elismerte volna róla, hogy van akkora író, mint, teszem azt, Gyulai Pál.
De ha Jókait olvasom, mindig érzem, hogy amikor már legjobban benne van az irodalomban és amikor a katedrából már Péterfy tanár úr éppen rá akarna bólintani, hogy: - Jól van, Móric fiam! - akkor egyszerre csak kirugja maga alól a fundamentumot és bolond fővel nekivág annak a panorámás, panoptikumos világnak, amelynek Kárpáthi Zoltánnak és Berend Istvánnak viaszk-figurái a hősei.
Mindennek az a baja, hogy Jókai humorista és pedig a világirodalom legigazibb humoristája. És nem úgy van ám az, ahogy Arany János gondolta: hogy a humor könnyekben megtört napsugár. Ezt ő a málnaszörpre értette. A humor több és tragikusabb ennél: a végtelen világürbe taszított lélek hördülése.
A humorista nagyon is tisztában van azzal, hogy mi az irodalom.
Ha a barlangi ember családja körében falatozza a medvét: ez derűs idill. De ha a medve falatozza az embert: ez tragédia.
11.
(Közbevetett megjegyzés.) Magam se hittem volna, hogy ennyire tisztességtudó emberré ijedtem Pesten. Lám, közbeszólás nélkül megálltam ezt a fejtegetést, pedig ugyancsak piszkált a magam igaza.
Én például úgy vélem, hogy az ember érzékcsalódásainak ép a gömb a legkifejezőbb idoma. A levegőben táncoló porszemek között van perzsa-szőnyeg, mahagonifa, bőrhulladék, szén, hajkorpa, de ha rásüt a nap, mind egyforma ragyogó gömbbé kerekedik. És a falevelek szeszélyes közei mind kigömbölyödnek a napsütésben. A fényképeken láthatod, hogy a fák olyanok, mintha csupa apró üveg-gömbbel aggatták volna tele őket. És az se véletlen, hogy ami számunkra hozzáférhetetlenül nagy és kicsi, azt mind gömbnek látjuk: a sejteket és az égitesteket.
És az a bizonyság a mikroszkóppal, - erre is mondhatnék valamit.
Ötéves gyerek voltam és ott ültünk a földes padlózatú falusi iskolában. A tanítónk - még ma is emlékszem fokhagyma- és dohányszagára - egyszer azt magyarázta nekünk, hogy Isten az embert sárból gyúrta. Ez nagyon megkapott. Megvallom, hogy akkor imponált először nekem az Isten. Mert hogy a világot semmiből teremtette, - ez metafizika volt a számomra. De ez a sárból gyúrt ember a művészet akkora bravúrja volt, hogy fejbe vágott. A tanító láthatta arcomon a megdöbbenést, mert rámszólt:
- Te talán nem hiszed?
Ijedten dadogtam:
- Sárból?... Engem is?
Ekkor állott elő a tanító a tudományos, döntő bizonyítékkal:
- Nem hiszitek, hogy Isten sárból gyúrta az embert? Pedig mindenki kipróbálhatja önmagán. Dörzsöljétek meg jó erősen a kezeteket és meglássátok, hogy föld jön le róla.
A tanító kezdte a kísérletet, mi követtük és emlékszem, mindannyiunknak sikerült. Sőt Rácz Gyuszinak a nyakáról is jött.
...De azóta mindig egy kis kétkedéssel nézem a tudományos bizonyításokat.