Húsvét Szent Ilonán
| Húsvét Szent Ilonán szerző: Surányi Miklós |
A kis sziget népe abban az esztendőben szomorúan készülődött a feltámadási körmenetre. Antommarchi doktor, a fiatal orvos vallásos ember volt, tehát annál csodálatosabban hangzott, amikor Gourgaud tábornokhoz így szólt:
- Nincs feltámadás.
A tábornok nagy szemeket meresztett.
- Ön is hitetlen lett, doktor?
Az orvos elpirult.
- A császárról beszéltem.
A tábornok megértette. Napóleon szilveszter éjszakáján rosszul lett, s akkor valamennyien érezték a halál leheletét. A császár egész nap nyugágyán feküdt, Montholonnak tollba mondta végrendeletét, minduntalan elfogta a hányás ingere, ereje rohamosan fogyott, és csak néhány percre volt hajlandó beszédbe ereszkedni udvartartásának néhány tagjával. Szent Ilona szigetén mindenki úgy érezte, mintha a császárral együtt a maga napjai is meg volnának számlálva.
- Ha ő meghal, számunkra nincs többé feltámadás - súgta Montholonné asszony mindenkinek, akivel találkozott, s a szeméből könnyek potyogtak, patakzottak.
A nagyböjt harmadik hetében a beteg állapota hirtelen megjavult. A császár élénkebb lett, és csaknem fél óráig beszélgetett hűséges embereivel. Arról volt szó, hogy nemsokára húsvét leszen, és a sziget lakói a feltámadást ünneplik. Antommarchi doktor és a francia abbé, a kis telep lelkipásztora, rá akarták beszélni a császárt, hogy vegyen részt a feltámadás ünnepén.
Napóleon elmosolyodott:
- Mindenáron be akartok juttatni a mennyek országába?
A tábornok, aki a francia forradalom hitetlenségében nevelkedett fel, ellenezte a tervet.
- Mire való volna ez a képmutatás? Mindenki tudja, hogy a felség nem hisz a feltámadásban.
Az orvos nem hagyta magát:
- A lélek halhatatlan. Ebből bölcseletileg az következik, hogy...
- Micsoda lélekről beszél? Hol a csecsemő lelke? Hol az őrült lelke? Ha szeget vernek a fejetekbe, megőrültök. Igaz-e, doktor?
- A tapasztalat szerint...
Napóleon nem engedte, hogy a doktor befejezze a mondatot:
- Hát akkor hol a lélek, amely együtt nő a gyerekkel, és együtt omlik össze az aggastyánnal?
- De a halál előtt és után egy-egy örökkévalóság van - vetette közbe alázatosan az abbé.
A császár a vállát vonogatta:
- Egyáltalán nem emlékszem rá, hogy mi voltam születésem előtt. És nem tudom, hogy vajon mi lesz a lelkemből halálom után. Ami a testemet illeti, nos, abból szamárkóró vagy murok nő majd ki... Mert aki egyszer meghal, az alaposan meghal.
- De a lélek?
- A lélek az agyvelő. A lélek a galvanizmusból jön, a légköri termékből felszívja a fluidumokat, amelyek a halál után visszatérnek az éterbe, ahonnan aztán újabb agyvelők szívják fel azokat.
Mindenki elhallgatott. Nem akarták felizgatni a császárt, és örültek, hogy ismét olyan állapotban látják, amelyben érdeklődni tud az elvont dolgok iránt. Hosszú idő óta semmi sem érdekelte, csak a betegsége.
A császár pedig folytatta:
- Ezelőtt tizenhárom esztendővel történt, 1808-ban, éppen húsvét táján, Weimarban. Kíváncsi voltam arra a Wieland nevű német költőre, aki Goethe mellett az udvar legfőbb dísze volt. Ki ismeri Wielandot közületek?
Montholonné asszony szerényen jelentkezett.
- Olvastam Oberon című romantikus eposzát, és nagyon tetszett nekem.
- Nem volt sok benne az eredetiség. Minduntalan fellelhető benne Shakespeare, az Ezeregyéjszaka, Ariosto és Tressan gróf tizenötödik századbeli regénye. De azt meg kell adni, hogy ért a szerelemhez, jobban mondva az erotikumhoz. Német költő részéről már ez is szép. Egyébként zavaros lélek. Majdnem pornográf regényeket ír, amelyeket antik görög környezetbe helyez, hogy fitogtassa klasszikus tudását. Emellett nem tudja megtagadni múltját, amely tele van kenetességgel, vallási babonával és a prédikátorok erkölcsnemesítő szándékaival.
- Igaz - bólintott az asszony, hogy kedvébe járjon a császárnak.
A császár jókedvre derült:
- Hát éppen húsvét napján hívattam magamhoz... Akkortájban szedtem el a pápától világi birtokait, és megfenyegettem, hogy ha nem engedelmeskedik, akkor csak egyszerű római püspöknek fogom elismerni, a galliai, németországi, itáliai és lengyelországi püspököket zsinatra hívom össze, s a zsinat majd éppúgy szakítani fog a pápával, mint ahogy az anglikán egyház szakított VIII. Henrik idejében.
A császár arca kipirult, és hangja megerősödött:
- Nos, hát erre nem került a sor, és most már nem is bánom!
- És Wieland? - suttogta halkan a tábornagy felesége.
Napóleon hirtelen felkapta a fejét:
- Igen, igen! Hiszen a Wielanddal való találkozást akartam elbeszélni. A német költő öregecske legény volt már akkor, nagy uborkaorral, pislogó szemekkel, lefittyedt ajakkal s az arcán puha, lelógó bőrrel. Nem volt szép ember, mint Goethe. Azt hiszem, már meghalt.
- Már régen, felség - felelte a tábornok neje.
- Sok mindenféléről beszélgettünk, többek közt a kereszténységről is. Az öreg német keményen kitartott amellett, hogy az egész mai kultúrát Krisztusnak és a kereszténységnek köszönhetjük. Nem akartam vitatkozni vele, csak megjegyeztem, hogy elvégre én is tudnék valamiféle vallásban hinni, de csak olyanban, amely a világ kezdete óta a mai napig változatlanul egyesíti az egész emberiséget. De hát egymás után jött Buddha, Szókratész, Platón, Mózes, Mohamed, akik mind emberek voltak, mindegyik kitalált magának valami vallási rendszert, ennél fogva én már egyiknek sem tudok hinni. Ahhoz, hogy vallásos legyek, túl sokat tudok a történelemből, és magam is túl sokat dolgoztam a vallások terén. Wieland egész Mózesig igazat adott nekem, de hozzátette, hogy Krisztus, az más, Krisztus meghódította az egész világot. Krisztus feltámadt... Éppen húsvét napja volt. Láttam, hogy az öreg svábot nagyon meghatotta ez a história, tehát nem állhattam ellent annak a vágynak, hogy meg ne botránkoztassam. Azt mondtam neki, hogy én egyáltalán nem hiszem, hogy Krisztus valaha is élt a földön. Az egész csak mese. Krisztust és a feltámadást csak a második vagy harmadik században találták ki.
Antommarchi doktor elsápadt, térdei reszketni kezdtek. Montholon grófnő lehorgasztotta fejét, és alig hallhatóan suttogta:
- Holnap húsvét napja.
Napóleon nem zavartatta magát.
- Azok a németek néha nagyon bátran tudnak viselkedni, különösen, ha elvont dolgokról van szó. Az öreg Wieland például azzal vágott vissza, hogy ő ismeri Mercier utópisztikus regényét, amely leírja a világ állapotát kétezernégyszáznegyvenhatban, vagyis hatszázhúsz év múlva. Ki ismeri közületek ezt az irkafirkát?
- Olvasni nem olvastam, csak hallottam róla - felelte Montholon grófné.
- Az öreg Wielandból kitört a régi prédikátor. "Sire - mondta megbotránkozva -, ön tehát nem hiszi, hogy Krisztus csakugyan élt? Hát ez éppen olyan, mint ha Mercier az ő utópisztikus regényében azt írná, hogy hatszázhúsz év múlva az emberek már nem hiszik, hogy Napóleon császár valaha élt a földön." Az öreg sváb arca lángolt, én nem akartam tovább gyötörni szegényt.
Mindenki hallgatott. A császár láthatólag kimerült. Kövér, ólomszínű, puffadt arca megnyúlt, szemhéjai lecsukódtak. Udvartartásának tagjai lassan kiosontak a szobából.
Másnap, húsvét napján délben a sziget valósággal aranyfürdőben úszott. A nap gyönyörűen sütött a kopár sziklákra, amelyek csillogtak a fényben, és csak úgy ontották magukból a hőséget. A császár kivitette magát a tengerpartra, és hordszékében sokáig elmerengett a végtelen vizek felett. Vajon min töprenghetett? Arra bizonyára egyetlen pillanatig sem gondolt, hogy meg kell halnia. Aránylag még fiatal ember volt, és abban reménykedett, hogy egy-két éven belül Angliában éppúgy, mint Franciaországban felborul a rend, ő újra visszatér Párizsba, és folytatja Európa meghódítását ott, ahol elhagyta.
A császár egyedül volt. Kíséretének tagjai mintegy kétszáz lépésnyi távolságból figyelték, de nem merészkedtek magányos merengésében megzavarni.
Egyszer csak egy nyolc- vagy tízéves fiúcska bukkant fel a part sziklái mögül, s a gyermekek és angyalok mennyei vakmerőségével egyenesen a császárhoz szaladt. A császár mosolyogva fogadta az ökölnyi emberkét, és beszédbe ereszkedett vele. Megtudta, hogy a fiúcska angol, Hudson Lowe egyik tisztjének gyermeke, és sejtelme sincs arról, hogy kivel beszél. A császár kísérete örömmel figyelte, hogy a nagybeteg milyen kedélyesen cseveg a csöpp emberkével.
Eközben a longwoodi telep harangja megcsendült, ami a villásreggeli kezdetét jelentette. A komornyikok a császárhoz siettek, s izmos kezükbe fogták a hordszék rúdjait. A császár megsimogatta kis angol barátja fürtjeit, és elbúcsúzott tőle.
- Igazad van, fiam. Az egész csak mese.
- Yes - felelt a gyermek, és eliramodott.
A császár többé nem ment ki a szabad levegőre. Április 30-án öntudata időnkint elborult. Másnap kissé magához tért, és maga köré gyűjtötte embereit.
Az udvartartás tagjai alig tudták visszatartani könnyeiket. A császár papot kért. Néhány percig egyedül maradt vele - talán meg is gyónt -, de mindenesetre megkérte őt, hogy imádkozzék a koporsója fölött. Aztán behívatta azt a néhány embert, aki megosztotta vele száműzetését.
- El akarok tőletek búcsúzni - mondta alig hallható hangon, s arca megvonaglott. - Köszönöm, hogy olyan jók voltatok hozzám. Az a kívánságom, hogy a Szajna partján temessenek el, a francia nép sora között, amelyet annyira szerettem. Fiamnak mondjátok meg, hogy ő franciának született, s ezért sohase küzdjön Franciaország ellen, sohase ártson Franciaországnak, és tegye magáévá az én jelszavamat: Mindent a francia népért.
Néhány pillanatra lehunyta szemét, majd ismét körülnézett, és nagy erőlködéssel beszélni kezdett:
- Csodálkoztok, hogy papot hozattam? Az apostoli és római vallás kebelében akarok meghalni, amelyben születtem.
Ismét csend lett, csak az asszonyok nehéz sóhajtása hallatszott, elfojtott zokogás csuklása, s a beteg hörgése, amely megdermesztette alattvalóiban a lelket. A császár pedig utolsó erőfeszítéssel elbúcsúzott tőlük.
- Ne felejtsetek el.
Valaki zokogva megszólalt:
- Felségedet az emberiség nem fogja elfelejteni a világ végezetéig.
A császár ajkán torz mosoly jelent meg:
- Húsvét napján, a tengerparton, egy kis angol kölyökkel beszélgettem... Emlékeztek?... A gyerek elmondta, hogy nagy ünnep van a kormányzó palotájában, mert Krisztus feltámadott... Eszembe jutott Wieland... Megkérdeztem tőle, hogy mit beszélnek náluk Napóleonról? Azt felelte: "Semmit." "Nem is hallottad Napóleon nevét?" "De igen! - felelt a fickó. - A franciák úgy tisztelik, mint mi, angolok Oroszlánszívű Richárdot, aki nagy király volt, de kegyetlen, és ellenségeinek a szívét állítólag megsüttette, és lakomáin jóízűen elfogyasztotta." De a kis angol kölyök hozzátette, hogy ez csak legenda. Aminthogy az egész Napóleon-história is csak legenda. Éppen olyan, mint Achilles vagy Hektor legendája, amelyről Homérosz hőskölteményt írt. "De hát mikor élt ez a Napóleon?" - kérdeztem tőle balsejtelemmel. A kisfiú megvetőleg legyintett: "Soha. A franciák hóbortos emberek, és mindenféle bolondságokat találnak ki."
Napóleon arca eltorzult, ismét hányási inger vett rajta erőt. Már csak szakadozottan, néhány szótagot tudott kimondani:
- Wieland... Hatszázhúsz év múlva... Az egész csak mese... Én még meg sem haltam, s az angol gyerekek... Krisztus pedig meghalt, de harmadnapon feltámadott... Ne felejtsetek el... Köszönöm.
A császár elvesztette eszméletét, és úgy feküdt az ágyán még két egész napig...