Főtárgyaláson
| Főtárgyaláson szerző: Tömörkény István |
Az egész ügy eredete, amelynél fogva János a törvényes urak elé került, a megváltozott szokásokban keresendő. A szokások változnak, velük változik az ember is. János esete maga a legtisztább példa rá, hogy másként van már most minden, mint ezeknek előtte volt.
Azelőtt... Azelőtt az ember maga hasíttatott posztót magának s úgy vitte a posztó-lopóhoz, hogy varrjon belőle ruhát. Megmondta neki, hogy milyenre szabja. Például ha kabátról volt szó, kimondatott, hogy teknőhátú nem kell. A mi pedig a zsinórzatot illetné, az szintén egészen különös kívánságok szerint történt. Aszerint, amint kívánta az illető, hogy rendes vitézkötés legyen-e a ruhán, vagy pedig galambkosaras, vagy esetleg a víz sima folyását utánozó legyen-e a zsinór.
Hát mind ez már ma nincs. Ott a kész kabát a szabónál. Akár a boltban, akár a piacon a sátor alatt, de csak egyforma az. Foltos Joó János épen olyant vásárol, mint Sötét Nagy Gergely.
Itt a hiba. János ugyanis a bicskát Sötét Nagy Gergelybe óhajtotta beleereszteni, de tévedés történt. A csárdában amúgy is kicsiny a világítás s a kabátok egyformák voltak. Igy Foltos Joó János kapta a szúrást, bár nem lehet mondani, hogy nagy szúrás volna, mert János mindössze egy hétig hordatta hozzá a doktort, a süketöt.
Most pedig következik a dolog másik része. Ép tavaly ilyenkor múlt két esztendeje, hogy Jánost a közön, amint éjjel hazafelé haladt, leütötték és a feje is beszakadt. János nem kereste akkor ezt az ügyet, mert a csont törvény nélkül is összeforr, ellenben másnap a közön csapásozván, kiderítette, hogy Sötét Nagy Gergelyben keresendő az elégtétel, mert juhászos orrú csizmát nem visel az egész környéken senki más, csak ő maga. És mondta Jánosnak a tulajdon édes apja is, hogy majd, ha alkalom akad, a kölcsönt adja vissza. Ha egy fertály föld rámegy, hát rámegy. Az ellen nem tehet senki. Csakugyan kár, hogy a tévedés történt. Mert ha Gergő kapja azt, amit véletlenül Joó János kapott, Gergő érte nem ment volna panaszra a bíró elé. Ellenben Foltos Joó János elment, bár János egy hétig hordatta rá a doktort s még ami szert írt az orvos, azt is meghozatta volna, ha kellett volna, de nem kellett. Mert a szénamurva főtt leve jobb.
A panasz nyomán Jánosnak pecsétes levelet küldött ki a tanyára a törvény s János be is haladt a városba az igazságért. Igen szép igazságot kapott: bicskája járását három esztendőre értékelték. Nem vasban, se nem sáncárokban, mert ezeknek az ideje már letelt, hanem egészen rendes házban; még fürdetik is benne az embert, mint a szopóst. Különb hely, mint az adóhivatal.
De János ez itéletbe még sem állapodhatott bele. Mert első sorban a törvény nem tanakodott ama sajnos véletlenség fölött, ami itt történt. Ha igazi törvény a törvény, azt is néznie kellett volna, hogy ami történt, nem szánt szándékkal történt. Foltos Joó János igazság szerint csak akkor panaszolhatná a dolgot, ha a dolog csakugyan készakarattal történt volna. Pedig nem. Hát minek jött a bicska útjába? János tehát ezen alapon ki is jelentette, hogy a rendelkezésbe bele nem állapodhatik, hanem megy föl egészen a királyig. Mert igaz ugyan, hogy az egész eset annak idején lányi viszony miatt történt, de annak már rég ideje. Azóta János a lány fejét bekötötte. Sőt egy kis család is van a háznál.
Bármint keressük, János nem tehetett e sorsban egyebet, mint hogy az itélkezést rábízta még más bírákra is. Majd azok talán jobban kitalálják.
Jánost idő multán eme kitalálók elébe hívják, ismét pecsétes levéllel. Annyi levél jár ki Jánosnak a tanyára, hogy utoljára egészen leveles ember lesz belőle, mintha csak valamely betyár volna. De János a pecsétet illendő tiszteletben tartja s a hívó szóra a törvényttévő főtárgyalási urak elébe megy. Subában. A tekintélyes férfiú, aki a törvénypalota folyosóján az illető rend fölött őrködik, Jánost a suba levetésére inti.
- Ezt a subát? - kérdezi János.
- Ezt - mondja a hivatalos személy.
- Kár, - véli János - mert nézze csak, ez a suba birkábul való ugyan, de már döglött ez a birka. Hát most már az Uristen hogy vigyázzon olyan birkára, amelyiknek passzusa sincsen?
No ezen kicsit eltárgyalnak s János örvend, hogy a hasban vállas egyéniséget kissé megtromfolta. Elvégre utóvégre szükséges az ilyesmi, ha másrészt nem, csak azért, hogy a szó ne egyezzen. János a subát leteszi. Szőrével kifelé hajtja, azután kétrétbe veszi, úgy helyezi le a földre.
- Úgy vigyázzon rá - mondja a férfinak, - hogy ilyen suba az egész Nagyszéksósban nincsen. Mámma már nem csinálnak ilyen subát...
Ezek után bemegy János a törvény elé. Urak ülnek egy asztalnál. Azt mondja többek közt a legfőbb:
- Maga fölebbezéssel élt!
Azt mondja János:
- Én?
- Maga!
János az elméjében hirtelen végigfutja az utolsóbb esztendők tetteit. Keresi, hogy élt-e vajjon ő fölebbezéssel? Mily furcsa ez a kérdés! S úgy lehet, odaki a subát is ellopják. Saját maga életét, de még a rokonságét is átal tekinti, de emlékezetében egyetlen egyet sem talál, aki fölebbezéssel élt volna. Mert mind egyszerű tanyai nép s azoknál nem szokásos a városi cifra élet. János meggyőződéssel mondja:
- Hát pedig én nem éltem...
- Dehogy nem - mondja a bíró. - Hiszen azért élt fölebbezéssel, mert az elsőfokú bíróság nem alkalmazta a kilencvenkettedik szakaszt.
No tessék. Itt a kilencvenkettedik szakaszt. Mit akarnak vele? Mit akarnak vele? Még a katonaságnál sincsen több szakaszt, mint négy. Első szakaszt, második szakaszt, harmadik szakaszt, negyedik szakaszt. Miért rukkoltatnak most itt egyszerre föl kilencvenkét szakasztot? János most már határozottan érzi, hogy a bűnben ártatlan. Nem bánja, ha kilencvenkét szakaszt rukkol is ki az ellen, aki fölebbezéssel élt - hát jól van: az tudja, mit csinált. De mikor ő nem élt vele! Hiszen szalonnával, csülökkel, tarhonyával, krumplival él. Soha életében ezen fölebbencsezést nem művelte. Mégis róla vádolják és kilencvenkét szakaszt van ellene. Megbátortalanodik keserűségében és zavarodottan mondja
- Minállunk kétszázharminckettő a házszám...
- Értse meg ember - világosítja a bíró - mi alkalmaztuk a kilencvenkettedik szakaszt. E szerint két évet kapott. A büntetését egy évvel leszállítottuk.
János hirtelen előrenyújtja az egyik csizmát, melyben a lába is benne van s gyönyörrel nézi. Hát egy esztendő lemaradt. Csak ez a szakaszt ne volna, mert ki tudhatná, mit akarnak vele? Két év... két év... a kis család még meg se fogja tudni, hogy állami szolgálatban volt az apja. Ez kellemes és örvendetes dolog. A mellény gombjait János azonnal be is gombolja; már csak azokat, amelyek ki voltak gombolódzva.
A bíró szigorúan folytatja:
- Élhet semmiséggel is. Nyilatkozzon, él-e semmiséggel?
János fölnéz, de tekintete ismét csak a csizma irányába téved. De szép csizma.
- Mennyi időt kaptam? - kérdezi.
- Két esztendőt!
A válaszra János megcsóválja a fejét és lemondólag int a kezével.
- Nem állapodhatok bele - mondja. - Két esztendeig nem löhet a sömmivel élni...