Este (Thury Zoltán)
| Este szerző: Thury Zoltán |
Estefelére fordult már az idő; némely ablakokban, a melyeken belül hivatalos emberek dolgoztak meg nagy asszonytársaságok kávéztak, megjelent a magas négyszögbe kivágott sárga esti fény, a mi fehér foltban esett le a gyalogjáró szürkeségére. A világosság-koczkákba néhol egy-egy, a lámpa meg az ablak közé helyezkedett otromba nagy fej hullott bele az ablakból, másutt hosszú vékony karrikatura emberek mozogtak s mindenen végiglaposodott az utcza népe jövet-menet lökdösve egymást fázósan, sietve... Az égből lomha ólmos eső hullott alá. Eredetileg hó akart lenni, de útközben fölolvadt a mindenféle füstben meg párában s hideg izzadtsággal vonta be a göröngyös utat. És szürkeséget, vigasztalan komor ködöt vert le az utakra, a miből mintha torlaszszal küzdene, nehezen bontakozott ki messze az ut végén a villamos kocsi... Azután is ugy jött, mintha tapogatódznék és csengetett s eldöczögött a házak között egy sor homályos, zörgős ablakkal, a melyek alatt szürke iszappárába vesztek el a kerekek. Ki a köztemető felé hosszu magas kőfal szaladt az ut mellett bele a levegőtengerbe s annak is a végén átküzdve magát a homályon, piczi gombostűhegyni csillag ragyogott már vagy negyedóra óta...
A fal alatt pedig egy férfi ment, meg egy asszony. Nem egymás mellett, hanem sorjában. Elől az ember meggörnyedve, mintha nagy terhet czipelne s nehézkesen topogva a vizes porondon. Nagy csizmaszárak lötyögtek a lábain. Szikár, öreges legény volt, ugy negyvenöt esztendős, de a hogy nagyon szuszogva baktatott, ötvenötnek is látszott. Hátul az asszony sokkal fiatalabb volt. Nagy kendőbe bónyált arcza nem is olyan régen szép volt, rajta maradtak mostanáig is a kedves szelid vonások, a mikben a becsületesség tükrözik vissza. Nehezen ért az ura nyomába. Kis, leányos, a sok munkában félbemaradt testét formátlanná tette az, hogy közel szállongott a feje fölött valahol a szürke párában az anyaság. Sirt is. Nem hangosan, csak ugy, hogy néha fölcsuklott s azután nyögött: Jaj Istenem, jaj Istenem, elvetted, elvetted...
Az ember elöl fülére húzta a sipkát, hogy ne hallja s bosszankodott. Egyszer aztán az asszonyt se hallotta már, elmaradt. Hátranézett, kereste s mikor visszament és a kőkerítéshez dülve, zokogva találta, méregbe jött.
- Hagyd már abba! Ugy siratod, mint valami uri asszony siratná, ha csak egy volna neki. Van még otthon elég s jön még több is. Mert a szegény emberhez jön az is, a minek a gazdaghoz kellene menni...
- Az isten adta.
- Az, de a költséget nem adja hozzá.
Letette maga elé a földre a pakkját, egy kis kék koporsót, a minek a fedelén egybefolyt a sötétségben a durván rámázolt fehér virág és lábra segítette az asszonyt. Messze az utcza végén a város felől ujra belefúrta magát a sötétbe egy vörös lámpás villamos kocsi s mig jött, az asszony gondolt valamit.
- Tán fölvenne. Próbáld meg.
- Hogy próbáljam? mit próbáljak rajta? Muszáj neki. Személyszállítás ez, rá van irva. Gyere csak.
- De hát ez ni.
- Személy, halott személy... - Lassankint méregbe jött, a mint arra gondolt, hogy talán nem veszik fel a kocsira és káromkodott. - A fejibe verem neki, ha akadékoskodik. Mert az urnak jó dolga van még ebben is. Előáll a batár a fehér lovakkal, a kék batár, a mi gyermeknek való, aztán beülnek az uri népek, elől az üveg ferslógba beteszik a kis koporsót s kocsikáznak még a bánattal is. Az urnak még a temetés is mulatság.
- Ne mondjál ilyet! Rosszul esik az embernek.
- Nem bántalak én téged.
- Sirnak ők is, nekik is fáj...
- Igen a batárban mégis csak más az, mintha itt czipelem még a testet is. Gyere nó...
Indulatosan fogta meg az asszony kezét, hogy magával huzza a legközelebbi lámpáig, a hol megáll a kocsi. Még idejében odaértek. A hosszu sor vizes ablak épen előttük állott meg s az ember előbb a kocsi fölugrójára tette a kis koporsót s aztán fölkapaszkodott ő maga is. Lenn az asszony várta, hogy mehet-e utána. Nem mehetett. A kalauz éppen akkor jött ki a kocsiból s előbb nagyot bámult, aztán meg szitkozódni kezdett.
- Elment tán az esze? Na még mire gondol.
Az asszony hátul rémülten rángatta az urát.
- Vedd el, még lelöki...
- Majd lelököm én őtet.
- Vedd el, János, ne erőszakoskodj.
A kalauz csengetett s a kocsi megindult. Az ember ugy kapta róla le a koporsót, hogy utána ment vagy két nagy lépéssel és fenyegetett utána az öklével.
Az asszony csitította:
- Mindjárt mondtam, hogy ne is próbáld...
A kis mérges ember még mindig kiabált:
- Vesszen meg a fajtád, - s csak akkor csendesedett meg, a mikor már elkanyarodott a kocsi és a csengettyüje is alig hallszott. Már csak sötéten bámult bele a tüzvonalba, a mit a vörös lámpa nyomán még mindig maga előtt látott az alkonyatban s magában dörmögött:
- Ha tiszt ül fel vagy valami dáma, vele engedik még a kutyát is. A szegényt nem, pedig ez a kicsi kutya itt már nem ugat meg senkit.
- Gyerünk szép lassan.
Megint nekivágtak az utnak a kerítés mellett. Minden lépésnél sötétebb lett már s az asszony néha megbotlott egy-egy kőben. A férfi is megállott ilyenkor egy pillanatra és korholta. Valami olyan paraszt gyöngédséggel szólott hozzá, a miben benne van a nembánomság is, de még az is kitetszett a szavából, hogy rosszul esnék neki, ha baj érné az asszonyt.
- Elbukdácsolsz. Nem tudsz a lábad alá vigyázni. Mindjárt ott hagyhatjuk aztán ezt is a másik mellett.
- Az isten őrizzen.
- Nehéz ez a gyermek, megfekszi a karom.
- Viszem én egy kicsit.
- Már csak elbirom odáig. Vissza ugy is könnyebben jövünk majd.
Az asszonyból megint kitört a sirás. Megállott az uton olyan szomoruan, mint egy esőverte szürke kis madár s görcsösen fuldoklott.
- Ott marad szegényke... ott marad - ezt hajtogatta, de ugy, hogy félbemaradt a szájában a szó s mig a másik fele következett volna, egy csomó keserves jaj, jaj, jaj tört ki belőle.
A férfi is meghatottan fordult hátra, miután előbb konokul meg se akarta hallani a sirást, remélve hogy majd csak utána megy amugy is az asszony. Mig nézte, megtelt a szeme könynyel s még jobban rálöttyent kis szikár teste a nagy csizmaszárra. Akkor szégyenlette el magát, mikor észrevette az asszony arczán, hogy annak is jól esik az ellágyulása. Kemény szóval ment neki s aztán dörmögve indult el ujra előre.
- Ott marad? Hát hol maradna? Vissza csak nem hozzuk. Ott kell neki maradni.
Már nem volt messze a kapu. Széles utcza két magas oszlop között, a min hatlovas szekeren mennek át az urak s még hely is marad a lovak meg a kerekek mellett minisztránsnak, fáklyásnak, effélének. A szegény emberek ugy lopták be magukat, mintha tilosban járnának. Az egyik oszlop tövében osontak el s indultak befelé a széles egyenes uton, a minek az egyik kis sikátorában már készen várta a kis kék koporsót a gödör. Azért mégis meglátta őket egy hivatalnok s rájuk is szólott, a mikor már elmentek:
- Késő van hej. Máskor korábban kell jönni.
Rémület fagyott az asszony arczára, amint visszapillantott. Egyszerre az otthonmaradottak sorsa hasította végig a szivét, meg azé a cseppé, aki még meg se született, az, hogy miért jöjjön ő még máskor is ide? De az ember sietve ment elől és nógatta:
- Gyere már.
Az este már egész rátelepedett a kertre. Inkább csak tapogatóztak s az ember egyszer gyufát is gyujtott, hogy megnézze a numerust egy léczen az ut mellett. Végre rátaláltak a maguk ösvényére s azután csupa kis sirok közt jártak, néha a lábukkal tapogatva jobbra-balra, hogy tájékozzák magukat a csupa egyforma felosztásban, amiből egy csöppel se jutott ki nagyobb egyik gyermeknek, mint a másnak. Idáig mindig csak halmok voltak, azután jöttek a gödrök.
Azok közül egybe beletette az ember a koporsót s nagyot szusszant.
- Csakhogy itt vagyunk már. Kifáradtam, a teremtésit...
- János!
- Jól van nó... Mondjál hát valamit, mert én nem igen vagyok embere az ilyesminek.
Az asszony komolyan töprengve, hogy meglátszott az arczán a gond, gondolkozni kezdett, hogy mit mondjon. De csak sopánkodott: Uram Isten elveszed... el, el... és egyéb nem jött az eszébe.
- Valami imádságot! - sürgette az ember. - Imádságot, ne csak ríjj, a hogy ő is tudna, hanem valahogy ugy beszélj, mintha pap is lenne itt. Egy kis káplán legalább, aki nem igen tud még szépen beszélni...
És a szegény asszony gondolkozott, hogy mit mondjon, de csak mindig visszakerekedett oda, a honnan elindult: - Uram Isten elveszed, el, el... - Még tovább is mondott valamit, valami ilyest: - Nem is mondom, hogy add vissza; csak becsüld meg szegénykét, én édes drágámat. Olyan szép volt már; hogy' beszélt, mennyi mindent mondott, kutya, macska, ló, anya, apa, Sári!... mind, mind mondta. Kicsi Jézus, akinek majd az inasa lesz, gondolj rá, hogy mennyi mindent mondott...
Az ember beleszólott.
- Ne ilyen bolondságokat beszélj. Még én se tudom hallgatni.
Lassan, csak ugy a tenyerével lapátolni kezdte a koporsóra a földet s attól kezdve hallgattak mind a ketten. Az asszony a sir fejénél gubbasztott, kimeresztve a nagy szemeit, az ura pedig most már a nagycsizmás lábával is szórta a földet a kicsi gödörbe, a mi pedig, mintha ette volna a rögöt, alig akart megtelni.
Mikor mégis fölkerekedett kettejük közé a pup, elsőnek fölállott az ember s valósággal fölczibálta maga mellé az asszonyt.
- Gyere már no! Nem éjszakázhatunk itt.
És körül már egészen beesteledett és megindult megint elől az ember s utána az asszony és sulyos lépésekkel taposta a sarat az és botorkálva ment utána a másik. Egész uton csak egyszer kezdett el minden igazi ok nélkül keservesen sírni, beleborulva a vizes utba, a szegény kicsi formátlan szürke madár, s az ura bután meghatva állott meg fölötte.