Egy látogatás

Egy látogatás szerző: Madách Imre

Csak egy pillantást még a boldogságba,
Óh hogy kiván, hogy sovárog szivem,
S ha önmagában többé nem találja,
Még jól esik, ha azt másban lelem!

Mint a szülő a gyermek örömében
Megifiúlva örömet talál,
Csak egyszer lássalak még életemben
Én is, ki egykor mindenem valál.

Talán egy hangod, mint visszhang a multból,
Egy elnémult húrt szűmben felverend,
Talán egy eltévedt szép szemsugártól
A mult reám halvány árnyat vetend.

Fel, fel! ─ Sima deszkás palánkhoz értem,
Szerény akácok állták azt körűl;
Elgondolám még egyszer szép beszédben,
Hogy mondom el ─ szivem mért fél, örűl.

Elgondolám, hogyan fogom találni,
Betoppanásom majd hogy hatja meg;
Bú lészen-e arcán vagy kedv sugári ─
S ime szivem szorul ─ térdem remeg.

A tágas udvar jólétet lehellett
Ott gabna-kazlak, itt baboglya állt,
Magas kútágas nyujtózott középett
Gyümölcsös kertből a kis ház kivált.

Fa-tornácán arany csövek füzéri,
Baromfi had zsibajgott ajtaján,
Mosolygó arccal ő állott közötte,
És kis keze tartott rendet csupán.

Meglátott végre és előmbe lépe,
Arcán mosolya meg sem változott,
Erősen fogta a kezem kezébe,
Míg én karom sem birva álltam ott.

Parancsolá egy ácsorgó suhancnak,
A férjet felkeresni s bémenénk;
Hallgattam, nem hivén alkalmatosnak
Elmondni, mit oly szépen rendezék.

"Ön most is oly szép, szóltam végre mégis,
Mint az iker-galy, mely ablakban áll,
S amíg társára a tél hólepelt visz,
Az benne már rokonra sem talál."

"Hagyjuk barátom a gyermekbeszédet,
A mámor elmult, s így kell jőnie ─
Örvénybe űzné, megtörné a szívet,
S szerelmünk egykor boldogíta-e?

Nem, nem, gyötörtük egymást bár szeretve,
Ön a könnyet csókkal leégeté,
Férjem letörli csak, de ah, helyette
A béke földjét tárta szűm elé.

Teremtve járok és rendezve benne,
Áldás gyanánt kiséri léptemet
A megelégedésnek őszi fénye,
A szenvedély viharjai helyett."

Most lépe a szobába házi gazdám -
"Nézd, monda a nő, régi kedvesem!" ─
Ah, e nyiltság szivemnek drága titkán
Mint árulás oly szörnyen fájt nekem.

A férj nyugodt maradt, még szivesebb lett,
Tréfát vegyített üdvözlésibe;
Óh jaj, még csak nem is félti a hölgyet,
Kiért e szív oly annyit szenvede,

Pedig tudám, szeret ─ s mégis gyötörtem,
Lepergő könnye fájó kéjt adott,
Ő csak becsűli ─ s hol poklot kerestem
Én, ő csendes tanyát bir lelni ott.

Piros pofájú gyermekek robogtak
Be ekkor éles szóváltás között,
Kicsinyke képet rángattak, koboztak:
"Anyám, anyám, itélj e kép fölött!"

Én rajzolám azt egykor ─ ismerém jól,
Helyette a lány egy rózsát adott,
A hervadt rózsa most is szívemen volt,
S a képért pajkos gyermek birkozott.

A nő itélte legkisebb fiának
S megcsendesülve állták mind körűl,
Mig ezt simítva, csókot adva annak,
Emelkedett ki a csoport közűl,

Mint dús gyümölcsfa. ─ Elszorulva néztem
E bűvös képet ─ búsan csendesen,
A gyermekarc ─ a nő ─ mosolyga fényben,
És mégis oly rosszúl esett nekem.

A férfi vonásival láttam vonásit
Eggyé olvadva, ─ óh jaj, mennyi vád!
Hogy mindazt, amit szívem óhajtott, hítt,
Egy boldogabb embernek adta át.

Magamra néztem aztán s szűm virágit
Látván hogyan maradtak üresen,
Érzém, nem az enyém már e világ itt,
S elsompolyogtam ─ árva idegen.