Dugovics Titusz
| Dugovics Titusz szerző: Szász Károly |
Csitt, tárogató! — Hagyd zengenem őt
Piczi lantom húrjaival!
— Hányszor kicsiké, nagy hősök előtt
A pálma-dics, a diadal!
Harmincz nap a harcz áll; fal, bástya bedől,
Köd űl a nap arczán füst fellegitől;
Gúnyolni borultát, felhői alól
Délnek közepén ki-kicsillan a hold.
Már ina-szakadtig küzdött a magyar,
Vérhabja patakzik, s mint bérczi sudar,
Mit al- meg a felszél ide s tova hajt,
Hogy törzsöke recscsen, koronája sohajt:
Úgy pusztul a népség, úgy agg a vezér:
«Ezér' foly-e vérünk? Virasztok ezér'?
Jaj, Nándor ha eldől, utána a hon —
S kontyos töröké lesz a puszta vadon ...»
Öt nap nem aludt már, a hatodikán,
— A harcz szünetelvén — pihenni kiván.
De aggva közelget fekhelyihez :
Helyette a résen helyt állni ki lesz?
S megszólal a tornyon egy ifju vitéz:
«Majd lesz, ki helyetted hclytállani kész —
Kicsillan a csillag, a nap ha lemén,
Míg Húnyadi szunyad — im őrködöm én!»
S elszúnyada Húnyad' — de álma zavart,
Sompolygani látja a várhoz a tart,
Imbolygani látja a várfalakat:
Hová a török lép, utána szakad.
Hah, álmodom-é?» föl-fölriadoz —
«Hej, hol van a kardom? » — de kelni haboz,
És visszahanyatlik, pillája nehéz —,
De éber a tornyon az ifjú vitéz.
Lenn mozdul az ellen, éj leple alatt,
Közelíti valóban a puszta falat;
Megszegni, galád, a fegyver-szünetet,
Meglepni a békén pihenő sereget.
Meglepni a várat, tódul sok ezer;
Lármát — a magyart meglepni — se ver.
Halkan, gyalog is, csalfán közeleg,
Míg ágyúival már mind ott a sereg.
Egyszerre sok ágyu dördűl... De hamar
Ébrednek az alvók — mind «Talpra magyar!»
Ébred Hunyad is ; boszús, de nem félvén,
Ott áll maga is, bátor hada élén.
A hídon a falhoz tódul a török,
Föl ágyu dörög, nyíl szárnya zörög;
Fal bomlik is itt-ott, de erősen áll az,
Törökök nyilára megy sűrün a válasz.
Megmászni kísérli sok a falakat,
De visszasüvöltő nyilakba akad.
Borítja a harczot az éji homály...
S fenn — Húnyad — alatta a vára csak áll.
Nincs hát a pogány közt, nem félve halált,
Most a ki e várnak megmászsza falát,
Biztatva, vezetve, haladna elűl,
S kitűzze a holdat, diadalmi jelűl?!
Nyomán az egész had hogy törne elő,
Támadna szivökben oly bátor erő:
Nincs veszve a harcz még, egy hős ha akad,
Ott fenn lesz a hold, ott fenn lesz a had!
És ime kiválik, törtetve elő,
Egy ifjú török, a hold-emelő,
Bérczek fia, kit nem ijeszt meredék,
Egy kő ha kiáll, neki lépcsőnek elég!
És mind magasabbra nyomul a török...
De várva vigyáz rá a bástya fölött
Húnyadi őre, kit éj árnya takar.
—S egyszerre az ormon fölbukkan a tar.
Rá a magyar ugrik; de gyors a pogány,
S áll talpon előtte a bástya fokán;
Meglebben a félhold, mit jobb keze tart,
Mig bal keze torkon fogj' a magyart.
«Megállj!» riad ez rá. — «Veszsz!» ordít a tar.
Fürgébb a török, de erősb a magyar.
—«Feltűzöm a holdat! Allah, segíts!»
—«Nem ezt soha, kontyos ! ha itt veszek is!»
És kétes a harcz — s kétségbe esett:
Ha lesz-e ma Krisztus egyháza mecset?
—S mindegyre megújul — mint két fenevad
—Birkóznak — a bástya döng lábok alatt.
Féltérdre lenyomja most egyik a mást;
Most lankad ez, az győz szemlátomást.
Úgy méri — kiséri: ki bírja, ki veszt:
Felhőkben a hold, ormán a kereszt.
Most elborul a hold, — most ing a kereszt —
Ez nyomja le azt most, az újra emezt;
Most, most, dulakodva a fal peremén —
Ott ásít a mély — «Eh, végét vetem én!»
S igyekszik a mélybe taszítani le...
Az megveti sarkát, nem bírva vele —
Már-már a török győz, ... s diadallal ahol:
Felhői közűl kicsillan a hold...
S míg küzdenek ők — a bástya körűl
A harcz riadalma egy perczre el-űl,
Elhallgat egy perczre az ágyú-torok,
S döbbenve megállnak a harczi sorok.
Ha győz a török, ha kitűzve a jel:
Nem tartj' a pogány-hadat semmi se' fel!
S ha győz a magyar, a hold ha bukik:
Nincsen török, a ki még győzni tud itt!
És hosszú a harcz — vagy néhány percze ha tart?
S jő több török is már, segítni a tart,
Hadd álljon a hold fenn, bukjék a kereszt —
De látja a másik s nem várja be ezt.
Most vég-erejét még összeszedi,
Derékon a tart megkapja, veti
Magát, vele azt is, a mélybe alá...
Győzött a kereszt — Isten úgy akará!
Épp egyet a tornyon kong a harang...
Visszhangja is egy zuhanás csak alant...
Két hősnek hogy egyenlő volt erejök:
Egy szikla kövén locscsan velejök!
*
Zeng-é dal a tarról, moshék sudarán?
Vajj' könnyez-e érte egy húri leány?
— De puszta barom-szám harczán a török —
S a húri-gyönyör csak nagynak örök...
De érted, oh ifjú magyar, ki magad'
Önként oda dobtad, lány szíve szakad!
Siratva, vigaszt nyer rád büszke anyád...
— Más, Szűz-Anya nyújtja a dics-koronát.
S míg Krisztus egébe angyal-kar emel:
Maga Hunyadi másnap díszszel temet el.
S mint pálma, hired nő sírodon is,
Késő dal is emleget im, Dugovics!