Dalok (Jakab Ödön III.)
| Dalok szerző: Jakab Ödön |
I.
Róza!... Hát hiába ontom
Sírodra a könnyemet?
Róza!... Hát már egy szavad sincs
Vigasztalni engemet?
Mért e fájó zárkózottság?
Mért e szörnyű hallgatás?
Ennyi jajt és bús könyörgést
Szótlanul nem hagyna más!
Azt hiszed tán: nem szeretlek,
S emléked már elvetém?
Oh ne hidd! E sértő vádat
Nem érdemlem tőled én!
Te vagy minden gondolatom
Most is úgy, mint egykoron,
Most is csendes éjszakákon
Csak te rólad álmodom.
Más viruló jegyesét sem
Szereti oly melegen,
Mint a hogy én a te hideg
Sírhalmodat szeretem!
II.
Hat lábnyinál
Lent a földben
Messzebbre te
Nem vagy tőlem,
S akármennyit
Gondolok rád:
Mégse tudok
Szólni hozzád!
Nagy messzeség
Az a távol,
Nap oda el
Nem világol,
Sóhaj, panasz
Ha útra kél,
Hiába száll:
Oda nem ér!
Nem ér oda,
Nem ér oda
E világból
Semmi soha!
S hogy te mégis
Arra tértél!
S hogy te mégis
Oda értél!
III.
Mindenkinek van itt párja,
Csak én magam vagyok árva!
Mindenkit szeret az Isten,
Egyedül csak engemet nem!
Pedig szerethetne engem,
Én leginkább megérdemlem:
Mikor árvának maradtam,
Mindenemet neki adtam!
IV.
Késő este a sírodnál üldögélek,
Rég elpihent a határon minden élet,
Madaras fák fészkein rég álom foly már,
Egyebet se hallani lágy tücsökszónál.
Feljött a hold jó régen az ég boltjára,
Szomorún néz onnan rám ő, én meg rája.
Alig tudjuk bámulattal győzni magunk:
Mind a ketten olyan összeillők vagyunk!
Ő is, mint én, azon borong bizonyára:
Melyikünk is lehet vajon nagyobb árva?
Arcza vajon melyikünknek haloványabb?
S melyikünkben lakik vajon nagyobb bánat?