D. O. M.
| D. O. M. szerző: Ábrányi Emil |
Állott volna rajtam: én
Úgy teremtem a világot,
Hogy mindenki kap virágot,
S egy kis jót e földtekén.
Volnék én az Alkotó,
Akihez száll ima, ének:
Én nyugodtan nem nézhetném
Fönn a fényes, boldog égben
Azt a sok boldogtalant,
Aki szenved itt alant!
Én nem tudnám végignézni,
Hogy miképp kell elenyészni
Bűn nélkül, maró inségben,
Évről-évre a teremtés
Százezernyi remekének!
Sejtem én azt, hogy más szemmel
Nézi a világot ő,
A sugárzó, a dicső!
Ő alkotta ezt a rendet,
Tudja is hát, mit teremtett!
Hogyha szíve meg nem indul
Ennyi gyásztól, ennyi kíntúl, -
Hogyha látja s mégis tűri,
Míg hatalmas trónját űli:
Akkor mindez bizonyára
Helyes és jó és igaz!
Nem törődvén jajjal, könnyel:
Néz bennünket bölcs közönnyel,
Ő, a legfőbb bölcseség,
Ő, a kezdet és a vég!
Ámde én ember vagyok csak,
Én nekem fáj, hogyha látom
A nyomort e szép világon!
Én, az oktalan parány,
Én, a porból vett halandó,
Épp azért, mert elmulandó
Árny vagyok, rezgő atom:
Én a sírót siratom!
Hogyha látom hosszu sorban
Menni őket bús nyomorban,
Aggon, ifjan, férfi-korban,
Utcákon és tereken:
Könnybe lábad a szemem!
Ó bocsásd meg, véghetetlen
Bölcseségü Istenem!...