Csehov Antal
| Csehov Antal ((Részlet)) szerző: Cholnoky Viktor |
Nem új dolog, hogy az orosz irodalom páratlan, és egy más nemzet irodalmához sem fogható hozzá fejlődésének gyors, szinte mohó volta tekintetében.
Az angol irodalom hegyláncolatában fokozatosan emelkednek az ormok addig a hegyóriásig, amelynek Shakespeare a neve; a francia irodalom szelídebb emelkedéssel, többszörös hullámmal kulminál háromszor is; a mi dombvidékünknek is megvan a felfelé való lépcsőzetes iránya, de az orosz irodalom százötven esztendővel ezelőtt még nem volt, ma pedig elég, ha a Tolsztoj nevét leírom.
– Puskin és Lermontov előtt még vakondtúrás sem volt. (...)
S a két nemzeti költő után egyszerre ragyog fel, előkészítés, alap és szellemi melegágy nélkül az első nagy szláv: Gogol Miklós, akinek szarmata földön orosz nap süt alá a rónájára, aki nem is tud másképpen gondolkozni, mint szlávul, akinek extra Moscoviam non est vita.[1]
S a nyomán egyszerre kikel az orosz irodalom. Szollogub, Turgenyev, Tolsztoj, Csehov, Dosztojevszkij, Gorkij – csak a legnagyobbakat említem meg. Igaz, hogy Tolsztojt illenék kétszer említeni.
Más nemzetek irodalma a belső evolúció kényszerű és biztos módján fejlődik, emelkedik, lesz naggyá, az orosz irodalom a revolúció hevével és mohóságával tör elő s hódítja meg a teret, amelyet betölt.
A jogbölcselők rég megegyeztek abban, hogy csak az a forradalom a jogos, amely a célját el is érte. Ráfordítva ezt a tételt az orosz irodalomra, körülbelül bizonyos, hogy a forradalomszerű gyors fejlődésének éppen a forradalmi mivolta, a revolúciós tartalma az oka és magyarázója.
Ki lehet mondani tételül, hogy minden orosz író – ha öntudatlanul is – a forradalomtól viselős, annak a lehelete él a munkájában.
Egy kicsit azonban meg kell különböztetni az orosz forradalmiasságot más nemzetek revoltáló hajlandóságától. A Kropotkin herceg hideg forradalma ez, a minden emblémát, minden rekvizitumot s minden színpadiasságot kinevető – vagyis inkább megmosolygó.
Az olasznak karbonári köpönyeg kell, tőr, meg színpadi eskü, a franciának Ész-istennő, új kalendárium és „citoyen", a magyarnak legalábbis egy-egy nemzetiszín kokárda. A forradalmi szocialisták a vörös zászló, a három nyolcas emblémájával keltik a lelkesedést. Az orosz nihilista semmitől nem fél jobban, mint a „lelkes polgártárstól", minden inkább kell neki, mint jelszó vagy jelkép; az orosz forradalmár, hogy úgy mondjam nyárspolgár, aki a többiétől semmiben sem különböző ruhában ül a kávéházban – és nem szénégető barlangban – és tárgyal – nem összeesküszik – a barátjával – nem a fegyvertársával. Az eszköze is olyan: nem a romantikus tőr, hanem a komplikált robbanószer, amelynek az összevegyítéséhez nem lelkesedés, hanem kémiai szaktudás kell.
Ez az orosz forradalmár. S az ő eszköze, a nitroglicerin van benne minden orosz írónak az írásában. Minden egyes orosz novella egy kis bomba, amely földhöz vág valami társadalmi előítéletet, valami babonát.
A par excellence novellista, Csehov Antal erre a legnagyobb példa. Apró, sokszor csak hasábnyi, vagy még rövidebb novellákat, rajzokat ír, de mindegyikben rátámad egy-egy előítéletre, a mai társadalomnak egy-egy fonákságára. S a fegyvere ezerféle: gúny, irónia, keserűség, megborzasztás, ijesztés, pellengérre állítás, a jó példa előtérbe tolása, megríkatás – mind a kezeügyében van, mindnek egyformán hasznát veszi. Ha nem látod benne a tendenciát, sokszor elcsodálkozol, hogy miért írta meg azt, amit éppen elolvastál tőle, s amit hajlandó vagy együgyűségnek tartani. De ha szemedbe ötlik – az orosz viszonyok mellett sokszor természetesen nagyon elrejtett – tendencia, akkor egyszerre felderül előtted humorának elragadó s domináló mivolta, vagy a lélekrajzainak megdöbbentő ereje, avagy az igazságszeretetének kérlelhetetlensége. S akkor egyszerre látod a stílusának a plasztikus mivoltát is.
Ez a nagy ereje, s ez az Oroszországban szinte páratlan népszerűségének is az oka. Csehov Antalt ma hazájában több százezren olvasták, nyomán vágy kél a szabadságra, az új rendre. A tolla megmutatja közönségének a fonákságokat, a tarthatatlanságokat, perspektíváját adja az új rendnek, s ezzel revoltál, ezzel lázít. Embléma nélkül, jelszó nélkül, színpadi kellék nélkül csinálja a forradalmat, s kacag más nemzetek forradalmárain, mert tudja, hogy az új rend egyedüli eszköze nem a titkos jelszó, nem a bőrbe tetovált forradalmi jelvény, nem a külsőség, hanem: az ész s a célba vett dolgok okos mivolta.
Jegyzet[szerkesztés]
- ↑ Moszkván kívül nincs élet.