Csacsogás közben
| Csacsogás közben szerző: Anton Pavlovics Csehov, ismeretlen fordító |
Natalja Mihajlovna, egy fiatal asszony, ki reggel érkezett haza Jaltából, az ebédnél ült és férjének – anélkül, hogy csak egy percre is pihentette volna nyelvecskéjét – a Krím csodáiról beszélt. Férje elragadtatással és boldogan nézett lelkesedéstől sugárzó arcára és olykor-olykor egy-egy kérdést intézett hozzá.
– De azt mondják, hogy ott rettenetesen drága az élet.
– Hogy is mondjam, apuskám? Nézetem szerint ebben a tekintetben nagyon túloznak. Az ördög nem olyan fekete, mint amilyenre festik. Én például Julia Petrovnával együtt egy nagyon kényelmes és rendes lakásért mindössze húsz rubelt fizettem naponként. Minden attól a művészettől függ, kedvesem, hogy mint tudjuk életünket berendezni. Persze, ha az ember kirándul a hegyek közé… például az Aj-Petri-re… ha lovat, vezetőt vesz magának – akkor persze sok pénzre van szüksége. Roppant sok pénzre! De milyen hegyek vannak ott, Vaszicska! Képzeld el… olyan magas, magas hegyek… ezerszer magasabbak, mint a templomunk… Fent csak köd van, köd és köd… Lent óriási sziklák, sziklák és megint csak sziklák… És a pineák… Nem is akarok rájuk gondolni!
– De mit is akartam mondani… Egy újságban, többek között az ottani vezetőkről, a tatárokról is olvastam… Igazán disznóság! Hát valóban van rajtuk valami különös?
Mihajlovna megvetően fintorgatta orrocskáját és a fejét rázta.
– Közönséges tatárok, semmi különös nincs rajtuk… – mondotta. – Különben csak futólag, messziről láttam őket… Megmutatták őket, de ügyet sem vetettem rájuk. Tudod, apuska, ezek iránt a cserkeszek, görögök és… mórok iránt mindig olyan előítélettel viseltettem!…
– Azt mondják, roppant nagy Don Juanok.
– Lehet!... Hiszen vannak nők, akik... Natalja Mihajlovna hirtelen felugrott, mintha valami borzasztó jutott volna eszébe, egy fél percig ijedt szemmel nézett férjére és minden szót megnyújtva, így szólt:
– Vaszicska, csak annyit mondok neked, nem is képzeled, milyen erkölcstelen asszonyok vannak! Ó, de mennyire erkölcstelenek! És – tudod – nem az alsó- vagy középosztályból valók között, ellenkezőleg, arisztokrata nők; ezek között a felfújt bon-ton hölgyek között! Valósággal borzasztó! Nem hittem szememnek! Nem felejtem el, amíg élek!… Hogyan is feledkezhetik meg valaki annyira magáról, hogy… ó, Vaszicska, nem is akarok róla beszélni. Vegyük például útitársnőmet, Julia Petrovnát… Olyan derék férje van, két gyermeke… a jobb társasághoz tartozik, egyre a szentet adja és hirtelen… elhiszed-e? De papuska, ez persze köztünk marad, adod-e becsületszavadat, hogy senkinek sem fogod elmondani?
– No, de ilyent! Persze, hogy nem mondom el senkinek.
– Becsületedre? Hallod! Hiszek neked…
A fiatalasszony letette a villát, titokzatos arcot vágott és suttogva mondotta:
– Képzeld… Ez a Julia Petrovna a hegyek közé lovagol egyszer… Csudaszép idő volt! Vezetőjével előre lovagolt, kissé hátrább én lovagoltam. Mintegy három-négy versztnyi utat tettünk meg, mikor, figyelj, Vaszicska, Julia hirtelen felkiált és melléhez kap. Tatárja átfogja derekát, különben kiesett volna nyergéből... Én vezetőmmel melléje lovaglok… Mi az? Mi történt?
– Ó – kiáltja, – meghalok! Rosszul vagyok! Nem tudok tovább menni! Képzeld el ijedtségemet!
– Hát akkor lovagoljunk vissza, – mondom.
– Nem – mondja ő, – Natalja, én nem tudok visszalovagolni. Ha még egy lépést teszek, meghalok a fájdalomtól. Görcsöm van!…
– És kér és könyörög, hogy Szulejmanommal lovagoljak vissza a városba és hozzunk neki Hoffmann-cseppeket, mert ezek segítenek rajta.
– Megállj csak… Nem értelek egészen… – morogta a férj, homlokát dörzsölve. – Hiszen elébb azt mondtad, hogy ezeket a tatárokat csak messziről láttad és most valami Szulejmanról mesélsz nekem?
– Már megint a te szőrszálhasogatásaiddal állasz elő! – mondotta az asszony, orrát elfintorítva és anélkül, hogy a legkevésbé is zavarba jött volna. – Nem szeretem az ilyen gyanakvó természeteket! Nem, az ilyesmit ki nem állhatom.
– Hiszen nem mondok semmit, de… minek olyant mondani, ami nem igaz? Ha a tatárral lovagoltál, akkor lovagoltál, punktum. De… minek ilyen kibúvók?
– Hm!… Milyen komikus vagy! – mondotta a fiatalasszony felháborodva. – Hogy lehet valaki Szulejmanra féltékeny! Szeretném tudni, hogy miképpen lovagoltál volna vezető nélkül a hegyek közé. Képzelem! Ha nem ismered az ottani viszonyokat és nem érted ezt, hát inkább hallgass! Ne beszélj és hallgass! Ott vezető nélkül egy lépést sem lehet tenni.
– Persze, hogy nem.
– Ugyan, hagyd azt az ostoba mosolyt. Én nem vagyok olyan Julia-féle… Nem is védem, de… hm! Ha nem is adom a szentet, de annyira még nem feledkeztem meg magamról. Az én Szulejmanom nem léphette át a határt… Ne… em! Julia Mametkulja egyre ott ült mellette, de én, ha este tizenegyet ütött az óra, azonnal kiadtam a parancsot: Szulejman, mars! Menjen! És az én ostoba tatárkám ment is. Szigorúan bántam vele, apuska… Mihelyt a pénz vagy más valami miatt morogni kezdett, azonnal nekirontottam: Mi? Hogyan? Mi-i-i-t? És azonnal inába szállt a bátorsága… Ha-ha-ha!… És a szeme, apuska, fekete volt, fekete mint a szurok, mint a szén és az arca olyan igazi tatárarcocska, olyan ostoba és komikus… Rövidre fogtam!… Úgy bizony!
– Képzelem… – mormogta a férj, miközben kenyérgolyócskákat gyúrt.
– Ostoba vagy, Vaszicska! Hiszen tudom, mire gondolsz… De biztosítlak, hogy nálam, még a kirándulásokon sem mehetett túl a határon. Mondjuk például, hogy a hegyek közé lovaglunk, vagy az Ut-csau-szu vízeséshez – és én egyre azt mondom neki: Szulejman, mögöttem lovagolj! Na! És ő, a szegény, mindig a hátam mögött lovagol… Sőt… sőt a – legpatetikusabb helyeken is azt szoktam neki mondani: És mégsem szabad elfelejtened, hogy te csak egy tatár vagy, míg én egy államtanácsos felesége vagyok! Ha-ha!
A fiatalasszony nevetésbe tört ki, azután gyorsan körülnézett, ijedt arcot vágott és suttogva folytatta:
– De Julia! Ó, ez a Julia! Hiszen jó, jó, Vaszicska, mért ne engedjen meg az ember egy kis tréfát magának, mért ne jusson az embernek a társasági élet üressége után egy kis üdülés? Hiszen ez nem baj… tréfáljon és üdüljön az ember, amennyit csak akar, és senki sem fogja érte elítélni. De ilyesmit komolyan venni, jeleneteket csinálni… nem, mondhatsz akármit, ezt nem értem! Képzeld el, féltékeny volt! Hát nem ostoba dolog ez? Egyszer meglátogatja a Mametkulja, a lángja… Julia nem volt otthon… Nos hát, behívtam magamhoz… beszélgetni kezdtünk… erről, arról… hiszen olyan komikusak! Így egészen észrevétlenül eltelt az este… Hirtelen berohan Julia… ránkront… jelenetet csinál nekünk… pfuj! Ilyesmit már nem tudok megérteni!…
Vaszicska köhécselt, összeráncolta homlokát és fel és alá kezdett járni a szobában.
– Hogy ott víg életet éltetek, az már szent igaz! – morogta megvető mosollyal.
– No de milyen o-ostobaság ez! – mondotta Natalja sértődötten. –Tudom, hogy mire gondolsz! Mindig ilyen piszkos gondolataid vannak! Nos, hát akkor nem fogok neked többet semmit elbeszélni. Semmit!
A fiatalasszony duzzogóra húzta ajkait és elhallgatott.