Campbell J. F.: Nyugot felföldi népmondák

Campbell J. F.: Nyugot felföldi népmondák szerző: Arany János

A kritika első megjelentetése: Szépirodalmi Figyelő 1861. I. évfolyam, 183. és 198. lap, aláírás nélkül.^[1]

NYUGOT-FELFÖLDI NÉPMONDÁK. (Popular Tales of the West Highlands.) Élő szájról gyűjté, s mellékelt {angol) fordítással kiadta Gampbell J. F. Két kötet. (Edinburg, Edmonston és Duglas; London, Hamilton, Adams és Társa.)

Ily czímű könyvről az Athenaeum egyik közelebbi czikke az alább olvasható ismertetést hozza, melyet közleni annál szükségesbnek látunk, mert a hazai népmonda gyűjtését egyik halaszthatlan teendőnek tartjuk, s minden alkalmat megragadunk, melylyel a figyelmet e tárgyra irányozhatjuk. Az Athenaeum czikke így szól:

Mióta tény gyanánt van elismerve, hogy mi nem származunk sem Brutustól, sem más valamely trójai vezértől, hanem be kell érnünk elődökül a scythákkal, kik ellenségeik kaponyájából itták le magokat, vagy a massagetákkal, kik lóvérben gyönyörködtek, a mindenféle népies mondák tanulmánya roppant fejlődésnek indúlt. Többen a legtudósabb, legélesb látással biró ítészek közűl szentelték magukat minden országban ama népi irodalom mellőzött kincsének összegyűjtésére, bírálatára, egybevetésére, mely írott vagy nem írott alakjában részint könyvtárakban volt felhalmozva, részint a nép emlékezetében élt. Elég lesz idéznünk egy Percy, Herder, Sir Walter Scott, Jamieson, Achim von Armin, Brentano Kelemen, Geijer, Afzelius, Finnur Magnussen, Weinhold, Fauriel, a Thíerry testvérek, a Grimm testvérek, Dasent nevét, és másokat, hogy kitűnjék, menynyire különböző becsülésben tartja e század az ősi hagyományokat attól, melyben elébb részesűltek. A régi ének, ballada és monda Európa minden tartományában életre szökkent, oly frissen, oly ragyogóan, mint a tündérvilág, melyet képviselnek, s új életerőben, mint az egyiptomi mumiák poláiban talált gabnaszemek, melyek, annyi századon keresztűl, túlélték az enyészetet és a feledést. E tanulmányok nem csupán korunk költészetére, regényes irodalmára voltak extensiv és maradandó hatással, hanem úgy találtuk, hogy képesek a történelmi fény csillámát is vetni időszakokon keresztűl, és a fajok vándorlásaira, rokonságára, melyek arra látszottak kárhoztatva lenni, hogy örökké megfejthetlen homályban maradjanak; úgy hogy most a legegyügyűbb elbeszélés, vagy a legképtelenebb monda szövétnekké válik a történelmi bölcselő kezében, mely az emberiség évlapjainak épen legsötétebb tájait világosítja meg. A népszerű tündér és dajkamese az, mely legkésőbb gerjeszté föl a figyelmet; és főleg a Grimm testvéreké az érdem, hogy méltatták annak jelentőségét, s az abbeli búvárkodást tudománynyá emelték. Az ő, és a rokon nyelvtudósok s egyéb kutatók felfedezései által lehetségessé vált valamely dajkamesét németből az izlándiig, Izlandból a zend-ig, vagy sanscritig, s onnan egész a pyramisok papyrusaiig nyomozni, úgy hogy végre nagy hihetőség áll elő, hogy annak első keletkezése az Imaus-hegy árnyas völgyeiben az őseredeti árja törzs gyermekeinek mulatságára történt; és hogy a „The House that Jack built” (A Jakab építette ház) fordított renddel, egymás után gyönyörködtette, néhány századnyi időközökben, a norvégiai Kékfogú Harald, a havaselvi Brennus, Tiglath-Pileser és Psammetichus csecsemő korát. Mellesleg azonban megjegyezhetjük a Grimm testvérekről, hogy a tündérmesének, úgy látszik, legalább is néhány évezredesnek kell lenni, ha előttök némi becsre tart igényt, miután Andersen János úgy találta, világos elégületlenségére, a testvérek egyikénél Berlinben tett látogatása alkalmával, hogy gyönyörű meséi, melyek őneki európai hírnevet szereztek, teljesen ismeretlenek valának a férfiú előtt, ki a „Little Red Riding-Hood” (Kis vörös lovar-sipka) meséjét minden ismert nyelv emlékein s hierogliph-jain keresztűl bírta nyomozni.

Jelen könyv is becses adalék az irodalom ezen osztályához, s méltó követője Asbiornsenx Moe „Norvég Meséinek” (Norse Tales of Asbiornsenx Moe), mely 1834-ben jelent meg, Tieck Lajos által, egy élőbeszéddel 1847-ben németre fordíttatott és Mr. Dasent által, valóban érdekes előszóval angolra, 1859-ben.

Mr. Campbell, ki ez új adót hozza a tudománynak, melyet ő rege- vagy mesetannak („Storyology”) nevez, a „Clan Dhiarmaid” tagja és könyvét Lorn marquisnak, mint főnöke fiának ajánlja. Az előszóban érdekesen ismertet meg e mesék gyűjtése módjával. Első nehézség vala felfödözni a mese leggazdagabb fészkeit, — aztán kicsalni a mesemondóktól; s ez utóbbi volt működésének legnehezebb része, mert a hegyi lakos büszke volt és tartózkodó, azt gondolván, hogy kinevetik meséit, míg néhány gaël nyelven ejtett szó bizalmassá nem tette és szívesség, rábeszélés által nem sikerűlt belőle kicsalni a mesét. (Jegyezzék meg ezt magyar mesegyűjtőink!) De akkor is emberekre lőn szükség, kik gaël nyelven írni képesek, készek is legyenek. Mr. Campbell végre ilyeneket is lelt egy erdész s egy iskolamester személyében. Mindazáltal mások is segítették, kik közűl egy öntanult, élemedett korú férfit, Dewar nevűt emel ki leginkább. Dewar nagyon sok ily mesét tudott könyvnélkül s így adja elő a módot, melyen e tudományára szert tőn:

„Emlékezem, hogy téli éjszakákon néhány öreg ember összegyűlve, mese-mondással tölték az időt, melyeket hagyományból tudtak. Figyelmesen szoktam hallgatni mikor a ceatharnaich — vagyis martalóczokról beszéltek, kik rabolni jártak a tartományba, marhát hajtani, és hogyan gyülekeztek össze elődeik, hogy sajátjukért viaskodjanak, — elbeszélték a harczokat, a fegyverek minőségét, elődeik szokását, öltözetét, különböző viszontagságait. Néha gaël románczok hallgatásában gyönyörködtem, melyeket nyelvükön sgeulachd-oknak neveztek. Szokása volt az ifjú népnek összegyűlni egy házba, vagy tétlenül, vagy olyas munkával, mint harisnyakötés, fonás és vagy valami ártatlan játékkal mulatozni, vagy sgeulachd-okat mondani. Akkor-időben szabók, vargák házról-házra jártak, dolgozni ott, a hol dolguk akadt, és szűntelen járva-kelve az országban temérdek mesét tanultak és hordtak széllyel, s mivel a falusi nép, téli mulatságul mindig beszéli s hallgatja azokat, alig veszett el belőlök valami.”^[2]

E mesék gyűjtése alkalmával Mr. Campbell úgy találta, hogy — „minden rangú emberek hasonlítnak egymáshoz; hogy a népi szájmonda minden ágának megvannak külön avatottjai, valamint az irodalmi ágaknak a tanultak között; hogy egyik ember paraszt történelmész, s a clan-ok csatáiról beszél, — a másik egy élő családfa-könyv, ismeri Scotia legtöbb családainak származását; mások regemondók, és órjásokról tudnak beszélni; mások erkölcstanárok s az okoskodó prózabeszélyt kedvelik, melynek jelentése, erkölcsi czélja van; némelyik tudja egyes helyek történetét, vagy a régiségtant űzi. Sokan mindezt lenézik mint léhaságot, — ezek gyakorlati mai emberek, megfelelők a társadalom más fokozatain találtató gyakorlati embereknek. De bár mindenik saját szakmája iránt van legtöbb előszeretettel, a legjobb felföldi regemondók minden fajtából tudnak. Vegye szóra őket az ember, vége-hossza nincs? annyit beszélnek. Utánnéztem egynek az időt, egy teljes óráig beszélt pihenés, akadozás, szóismétlés nélkül. Meséje a „Connal Gulban” czímű vala, s a mint mondá, nyolczvanat tud. A „Karcsu barna vitéz” (Slim Swarthy Champion) négy óráig szokott tartani, „Connal Gulban” három este, — a ki végig akarta hallgatni, újra odajött. Hallottam esetet, hogy elaludt az ember a tűznél, s mikor fölébredt, egyre folyt a mese, másnap reggel.

Campbell úr azonban nem bízott egészen a gyűjtőkre. Maga járt fel s alá egy tarisznyával éjszak- s dél-Uist hegylakosai közt s a népet igen közlékenynek találta. „Minden ló, melyet útamban előtaláltam, megálla önkint. Minden ember kérdezősködött: ,honnan tetszik sétálnom, hol lakom, mi járatban vagyok?’ A nyereg gyakran egy zsák, a kengyel egy kötélhurok, vagy gúzs, kantár hasonló, s a zabola némelykor egy darab fa volt. Az öltözet durva, de jó; hanem az a jószívű előzékenység mindenek fölött, ez az, mit semmi más tartományban nem találni otthonszőtt ruhák alatt. Ha kérdeztek, feleltem, elmondtam járómat és boldogultam velők. ,Hisz én nem valék kupecz, ki marhavenni jött a vásárra. Sem kalmár, noha batyút hordék. Én az a ,gentleman voltam, ki sgeulachd-ok után jár.’ Gyűjtőm elhíresztelte volt nevemet. Gaëlül beszéltem, úgy feleltem kérdéseikre. Magokfajtának néztek, így pompásan ment a dolog. Minden korú férfiak, nők, tudtak nekem mesét mondani, mindenféle kisebb-nagyobb gyermek hallgatta őket”... stb.

E regék megjelenése némi fontossággal biró eseményül tekinthető a gaul és kimri nagy néptörzs történetében, a mely, midőn egész éjszaki Európa erdőből és legelőből állt, és — Massilia, phocaeai gyarmat kivételével — egyetlen város sem létezett a balti tengertől a Rhone torkolatáig — szilaj szabadságban csatangolt az egész szárazföldön, lecsapván időrűl időre Hellasz és Róma határaira. „Mitől féltek?” monda Nagy Sándor a nála látogatást tevő fejeiknek. „Félnénk attól, ha az ég leszakadna” feleltek „hanem azért becsüljük a hozzád hasonló emberek barátságát!” s a válasz nem esett ínyére Sándornak. A leírás, melyet rólok görög és római történetíróknál olvashatunk, nagyon összevág a gaël mondák regés hőseinek rajzával. A szőke haj, mit, ha magától elég vörös nem volt, lángszínre festettek — tömött, bersengő vala mint a lósörény, vas nem érinté soha. Hosszú, lecsüngő bajszok volt, színe „ruadh” „rooss” „verhenyő.” „Fejőkön vadak fejbőrét viselték sisakul, kiterjesztett sas-szárnyakkal, vagy vadállatok szarvaival díszítve. Arany nyaklánczaik, hosszú kardjok, láncsájok, festett pajzsaik valának. Szüntelen vagy belső vagy külső háborút folytattak, és elleneik fejét a vadászat díszjeleivel együtt kunyhójuk vagy házuk ajtaja körűl kiszegezve tartották. Ily emberek voltak azok, kiktől, minden valószínűség szerint, e mesék leszármaznak; — és ámbár legtöbb esetben a mese alapzatával máshol is feltalálható, de az események a nép géniuszához képest vannak újra öltöztetve s helyi színezettel ékesítve azon vidék sajátságai szerint, hol legutójára gyökeredzett meg:

„A mi igaz egy gaël mondáról, az áll csaknem mindenikről; mindnyája magán viseli annak bélyegét, hogy régen meghonosodtak a tartományban és hogy keletről szakadtak oda. De akárhonnan kerültek, most már a nép sajátjai, s úgy látszik, a nyelvéi is. Egyik osztályában e mondáknak, mely általában pusztán elbeszélő, s mely az ősvad korból látszik eredetinek, oly időszakot sejtünk árnyalva, mikor még nagyon ritka s ennélfogva bűbájos volt a vas fegyver, — talán az Eirina és Lochlann háborúi előtt; midőn a fésű elég új és csodás találmány volt, hogy szintén bűbájosnak tartassék; midőn a lovak szentek, a madarak jóstehetséggel birók valának; alma, tölgyfa, kút, sertés, szent vagy bűvös. Ezekben a hideg aczél érintése minden varázst megtör; az elbűvölt királyfinak csak fejét kell venni, hogy megszabaduljon; a hideg szablya érintése megfagyasztja a velőt, ha az óriás levágott feje megint fel akar ugrani. Igy Hercules is vassal — noha izzóval — pusztítja el a hydrát. A fehér fénykard, mely annyira világít, hogy az óriás rőthajú szolgája fáklya gyanánt megy vele éjtszaka vízért — valaha bizonyosan fényes aczél kard volt, mikor még a többi mind broncz, hacsak annál is nem régibb, s nem a villámlás mythologiai képlete.”

A fehér fénykard után, legkeresettebb dolog e mesékben — a fésű. Az ó balladák, mondák ismerője emlékezni fog, micsoda szerepet játszik azokban a fésű, s mennyire kényesnek találja az ember, szintúgy a vad, mint a művelt fajokat a hajdíszítés körűl. A régi mondák fésűi varázserejűek: mindig aranyból, ezüstből vannak. A királyfi arany, ezüst port fésűl azokkal fejéből. A „Cherie-királyfi” franczia mesében a gyermekek drága köveket fésűlnek hajokból. Fésű megmutatja a leánynak szeretőjét, varázs-álomba ejti az embert; a hős óriásokkal viaskodik érte. Mr, Campbell szerint „kell okának lenni, hogy a fésűnek ily nagy fontosság van adva.”

„Megjegyzendő először is, hogy ámbár ma minden polgárosúlt férfi és nő bír fésűvel, mindazáltal az oly iparmű-czikk, mely szükségesképen szerszámok használatát s meglehetős kézművesi ügyességet föltételez. Kinek egy késinél egyéb eszköze nem volna, bajosan tudna fésűt csinálni, s a kovakő fegyverű vad embernek az sem volt. Az az ember tehát, kinek fésűje van, egyszersmind olyan ember, ki polgárosodni indúlt; a fésűtlen ember pedig a vad, ki, ha megtanulta használatát, igen kácsingózhatott olyas birtokra. Ha egy fekete hajú vadember a hideg éjszakon haját fésülni találta fagyos éjjel, nagyon feltehető, hogy ugyanaz történt, a mi most is megesik, ha szép nők, vagy polgárosúlt emberek fésűlködnek. Pattogó villanyszikra állt elő bizonynyal, midőn az emberek először fésülték hajokat csont-fésűvel; s úgy látszik csupán egy kis képzelődés, meg idő hossza kellett hozzá, hogy a fényes szikrák ragyogó drágakővé, csillogó ezüstté, aranynyá és ragyogó csillagokká változzanak, és hogy varázs-erővel ruházzák fel a ritka és drága eszközt, mely ily csodákat bír létrehozni.”

Az alma is bűvös tulajdonokkal bírt, emlékezet haladó időtől fogva. Ha a királyfi át akar kelni a tengeren, tizenhat almát dob belé, s a vizén egyikről a másikra lépdel. Az almát fölszelik s minden darabja megszólal; — az óriást nem lehet megölni, míg a bűbájos ló körme egy almát össze nem tapos: mert az óriás szíve az almában van. Az alma minden más népnél hasonló varázszsal bírt a történelem kezdete óta; de nem emlékszünk, hogy valaha ennek elfogadható okát hallottuk volna. A gaël monda tündérei, vizi szellemei nagyon hasonlítnak a scandinav eredetűekhez, de nem olyan emberiek, és kivált a vizi szellemek nem játszanak oly feltűnő szerepet. Egyik legszebb norvég tündérmese a „Pap és Neck,” vagy vizi szellem, hol a vizi szellemet sírás-roham szállja meg, mely mindaddig tart, míg az örvendetes újságot nem hallja, hogy ő is üdvezülni fog, s ez utóbbi megint bizonysága azon nagyobb rokonszenvnek, melylyel éjszakon e csodás lényeket tekintik; — és az említett monda nyomán megállapított pontnak látszik a svéd tündérvilágban jártas egyének előtt, hogy az „elf” népségnek is fog lenni jövendő létele. Más tekintetben a scot-felföldiek tündérei nagyon hasonlók norvék rokonaikhoz: apró kúpos dombok alatt laknak — „onnan kukkannak elő, ha házukon jártában valaki megzavarja őket — gyermeket is lopnak.” Hajlékuk az év bizonyos szakában nyitva áll — szeretik a zenét, a tánczot, arany-ezüsttel rakott szekrényeik vannak. Campbell úr azt hiszi, hogy a képzelet a lappokból teremte e tündéreket; de mi alig tudnánk Oberon és Titania udvarának ily nagyon földi származást tulajdonítni. Egyik legjobb előadású mese köztük a „Madarak harcza,” melynek szakasztott mása létezik a norvég versiókban. Aligha kellemes bizonyítvány az emberi természetnek ugyanazonsága felől idő- és világszerte, hogy a „remek tolvaj” kalandja, melyet Herodotus elbeszél, miszerint az ügyes tolvaj nagy becsületre tesz szert az által, hogy nehéz tolvajcsíneket visz véghez rajtavesztés nélkül, — igen kedvencz elbeszélése lőn minden ajkú népnek. A rövidebb mesék közt a következő egyik legjobb. Előre bocsátjuk, hogy a kigyót mindenkor bölcseség állatjának tartották, s hogy a monda szerint Scott Mihály kigyólevestől nyerte tudományát:

„Fearachur Leigh, Sutherland-ből.”

„Hát, Farquhar hajdan barompásztor volt a Reay országban, aztán a Gollick-völgyből Angliába ment (talán Falkirkbe) marha-eladás végett; egy mogyorópálcza volt a kezében. Egy napon találkozik vele egy doktor: ,Mi az a kezedben?’ kérdi. — ,Hát e bizony mogyorópálcza.’ — ,Hol vágtad azt, hé?’ — ,Én biz’ a Gollick-völgyben vágtam, éjszakon, a Lord Reay országában.’ — ,Tudod a helyet, meg a fát, hol van?’ — ,Tudom hát.’ — ,Meglelnéd a fát?’ — ,Szem-behunyvást is.’ — ,No jó: annyi aranyt adok, hogy fel se birod, ha visszamégy oda és vágsz nekem egy veszszőt arról a mogyorófáról; hanem többet is mondok: nesze ez a palaczk, aztán még egyszer annyi aranyt kapsz tőlem. Állj lesbe a fa tövéhez, van ott egy lyuk, tartsd a palaczkot az elé; hanem előbb kijön majd hat kigyó, azt ereszd dolgára, a hetediket zárd az üvegbe, de egy léleknek se mondd, hanem jőj vissza vele tüstént.’ No hát Farquhar fogta, visszament a völgybe, a mogyorófához, lenyesett néhány galyat, oztán nézte, hol a lyuk, a miről a doktor beszélt. Hát lelkemadta, egyszer kijön hat kigyó, fekete mint a vipera. Ezeket útnak ereszté, akkor oda nyomta az üveg száját a lyukhoz; csak leste, csak leste, jön-e még több. Hát egyszer egy fejér kigyó tekergődzik kifelé. Nosza beleköti Farquhar a palaczkba, s aló vissza véle Angliába! A doktor adott is neki ezüstöt, annyit, hogy akár Reay országot is megvehette volna rajta, hanem arra kérte, hogy várjon egy kicsit, segítsen, a fehér kigyót elkészíteni. Fogták, tüzet élesztettek a mogyorópálczákból, s a kigyót fazékba tették hadd főjön. A doktor azt mondja Farquhárnak: vigyázz rá hé, senkit se hagyj hozzányúlni, se ne engedd, hogy a gőze kijőjön, nehogy megtudják, mit csinálunk. Farquhar papirossal becsavarta az edény száját, de még nem elég szorosan, mikor a víz kezdett forrni s a pára jönni kifelé egy helyen. Látta ezt Farquhar, gondolta hogy majd lecsinálja a papirt az izé széle körűl; oda nyomta ujját a helyre, azután beszopta, mert megnedvesedett a létől. Csudák csudája! abban a perczben mindent tudott, lelki szemei meg voltak nyilva. „Hanem azért hallgatok vele” gondolta magában. Kis idő múlva visszatér a doktor, s elvette az edényt a tűztől. Felemelte a papiros szélit, s ujját a gőzcseppekbe mártva, beszopta; de már elment volt az ereje, csak mintha vizet nyalt volna. „Ki nyúlt ehez?” rivalkodék, s mindjárt észrevette Farquhar képén, hogy ő volt. „Ha megetted a levét, edd meg a húsát is,” így kiáltott mérgesen, s hozzá vágta mindenestűl a fazekat. — Már most Farquhar mindentudó lett és kiadta magát doktornak. Semmi titok nem volt előtte, nem betegség, hogy meg ne tudta volna gyógyítani. Faluról falura járt, gyógyított, a miért úgy hitták, hogy Farquhar Leigheach (az orvos). Egyszer meghallotta, hogy a király beteg, kapta magát, felment a király városába, hogy megtudja mie fáj neki. „Hát biz’ annak a térde fáj” — monda minden ember — „sok doktor van körülötte, nagy fizetést ad nekik; néha segítnek is rajta, hogy könnyebben lesz, de nem sokáig; azután még jobban előveszi a nyavalya, éjjelnappal ordít kínjában a térdjével, mert épen a térdekalácsában van a fájdalom.” Kapta magát Farquhar, egy nap elkezdett járkálni a palota előtt, s mindig ezt kiabálta: „Fekete bogár a fehér csontban!” A népség bámult s elkezdte rebesgetni egymás közt, hogy a Reay országból való idegen ember mindenlátó. Másnap Farquhar a kapu elébe állott s megint csak ezt hajtotta mindig: „Fekete bogár a fehér csontban!” A király leküldött, nézzék meg, ki ordít odakünn s mi baja. — „Egy idegen ember, azt mondják doktor.” — Nohát a király behivatta, mert már nem tudott hova lenni kínjában; Farquhar pedig a király elébe állott, s megint csak azt mondta „Fekete bogár a fehér csontban!” — Akkor sült ki minden. A doktorok, hogy a király mindig beteg legyen s ők húzzák a nagy fizetést, egy fekete bogarat tettek néha-néha a király térdjén való sebbe, az a bogár oztán mindig ette csontját-húsát, hogy éjjel-nappal ordított belé. Mikor oztán nagyon odáig volt, kivették a doktorok a férget, hogy meg ne haljon; de ha könnyebben lett, megismét beletették. Farquhar mindezt megtudta a kigyó-bölcseség által, mihelyest az ujját a fogához értette; a király meggyógyult s a doktorokat mind felköttette. Akkor a király mondta Farquharnak, hogy kérjen a mit akar, pénzt, vagy földet, mindent ad neki. Farquhar a király leányát kérte, meg a mennyi szigetet a tenger körűl foly Point Storr-tól Stromness-ig, az Orkney-kben; a király tehát levelet adott neki mind e szigetekről. De Farquhar doktorból sohsem lett Farquhar király, mert egy rossz embere mérget adott neki, attól meghalt.”

A könyv bizonyára sokak tetszését meg fogja nyerni.

Megjegyzés

1. A kiadás szerkesztőjének, Arany Lászlónak közlése.
2. A mi Angliában már csak kivétel, az nálunk még rendes dolog. Minden falu, minden tűzhely megannyi mesefészek, minden pórfiú egy élő gyűjtemény. Azt várjuk-e, hogy a polgárosodás, a műveltség terjedése, a napi üzlet gondjai kiszorítsák közűlünk a népi költészet maradványait, elűzzék a tündéreket, s akkor fogjunk a gyűjtéshez? Még van idő, de nem lesz soká. A mint a könyv- és lapirodalom nagyobb-nagyobb hódítást tesz a nép alsó rétegeiben, a szerint fog az élő hagyomány, a rege, a mese, sőt az eredeti népdal is mind gyérebb és apróbb szigetekre szorúlni, lenézés, nevetség tárgya lenni. Amazok helyét józan ismeretek, de a költészetét, félő, bizonyos csinált, az irodalmi hangot affectáló modor foglalja el, épen úgy, mint népzenénk már is sokat vesztett eredeti zamatjából. Mentsük meg, a mit lehet. A Kisfaludy-társaság oly központ, hová minden gyűjtés befolyhat; s az angol gyűjtő eljárása némileg irányadóul szolgál, hogyan kell a népmondák nyitjára akadni. A. J. jegyzete.