Becsület
| Becsület szerző: Thury Zoltán |
Csinos, finom ur beszélgetett a közélelmezési osztály előadójával szép, szőnyeges hivatalszobában. Az előadó ur nemkülönben finom úrnak látszott, különösen ilyen szép szobában, amibe, mintha csak mellékesen, amugy véletlenül tévedt volna be az íróasztal. Inkább asszonyos volt benne minden, puha, kicsi, selymes a divány, a székek, süppedő finom állatbőrök a földön és parfüm meg finom halványkékes czigarettafüst a levegőben. Mintha valamelyik sarokban a nehéz, nagyvirágos szőnyeg alatt selyembe öltözött szép leány bujt volna el s annak a lehellete táplálta volna a szobát...
A vendégnek egyszerre eszébe jutott valami:
- Kellene nekem egy ember - mondta. Egy ember.
- Minek?
- Valami ember, akinek a zsebében megférne egy kis mellékes pénz. Valami ördög, afféle szegény nép, aki körmölget, ha munkát kap. Akad nálad ilyen bizonyára.
- Hogyne.
- De megbízható...
- Persze...
- Mert kényes kissé a dolog, tudod, olyan ember kell hozzá, aki nem fecseg. Valami leány pört akasztott a nyakamba egy gyermekért, a mi hát: lett. Lett valahogy, megszületett. Az ügyvédem most arra az álláspontra helyezkedik, hogy ő akasztotta magát a nyakamba. Bizonyítani is tudjuk. Egész csomó levelem van tőle, a miben kunyorál, hogy csak még egyszer lásson, meg még egyszer. Ezekről kell másolatot venni... Hát ha az embered arravaló, beszélnénk tán vele.
- Most mindjárt?
- Most, ha már itt vagyok.
- Majd a Kulecz megcsinálja.
Az előadó ur becsöngetett egy szolgát s még mindig az érdekes ügy járhatott a fejében, mert mosolyogva adta ki neki a parancsot.
- Küldje be a Kuleczet.
Vártak egy darabot és az ajtót nézték. Odakünn valaki a lábát törölte a pokróczon, de még mindig nem jött be. Talán megnyálazta a kezét s végigkefélte vele a kabátját. Valami olyas nesz hallszott, aztán meg halk, tartózkodó kopogás és Kulecz benyitotta az ajtót.
Kómikus kis szürke ember volt, hosszu fekete felöltőben, a mit a szobában se vetett le magáról. Nagy csizmáin megfeszült a nadrág s mintha a nagy, kitaposott lábbelibe ólom lett volna öntve, ugy látszott, hogy nélkülök, csak a maga erején, mindjárt földőlne a kis vézna, öreg test. Aztán nagyon bő, hosszu formátlan mellénye is volt még és módfölött nagy zsebei a kabáton. Most semmi se volt bennük és mégis ugy lógtak kétfelől, mintha teljesen hozzáformálódtak volna már a sok burgonyához, zöldséghez, a miből egy-egy nagy kosárra valót czepelt haza bennük a kicsi vén ember. Csetlett-botlott az öreg, a megriasztott állat félő pillantásával nézett ki pillái alól az urakra és pislogva gyámoltalanul várta, hogy mi következik.
Az urak mulattak rajta, de csak magukban s hagyták várni. A főnök ur egy kis tréfát is megengedett magának.
- Fegyelmi, öreg, fegyelmi... - mondta neki.
Az öreg elsápadt s félszegen kapkodott, mintha megingott volna alatta a csizmatalapzat.
- Nekem?
- Persze. No ne ijedjen meg. Nem igaz. Csak ugy mondtam.
Az öreg azért még nyögött egyet. A főnök megsajnálta és sietett elmondani a jó hirt.
- Egy kis munkát kap öreg, otthonra. Itt a nagyságos ur valami megbizható embert keres, a ki lemásoljon egyetmást, hát én magát ajánlottam. Kényelmesen csinos kis pénzt szerezhet, csak pontosság, tudja, pontosság, az a fő...
Az öreg föllélegzett s boldog mosolygás telepedett aszott, ránczos arczára.
- Ez már jobb - motyogta. - Sokkal jobb. Mikorra tetszik?
- Hát elvállalja?
- A nagyságos ur meg lesz elégedve. Biztosítom.
A nagyságos urat mulattatta az a nagy készség, a mivel ez a vén ember kapálózott a husz-huszonöt forint után, a mit majd fizet neki s lassan, kimérten kezdett el tárgyalni, hogy tovább görnyedjen előtte a vén legény.
- Fontos dologról van szó, öregem. Nem szabad megmutatni senkinek. Titok, érti? Hol fog majd dolgozni? Otthon? Néhány napig eltart a munka.
- Otthon. Ugy szoktam, hogy a leányom diktál én meg irok, mint a viz, olyan gyorsan. Meg lesz elégedve a nagyságos ur.
- Leánya is van?
- Van.
- Szép-e?
Az öreg hallgatott, de a főnöke megfelelt helyette.
- Persze. Ugy nézz erre a vén kujonra, hogy gyönyörű lánya van. Általában szépség dolgában nem lehet panasza a familiájára. A felesége ma is szemrevaló asszony, olyan kövérkés... Hazajött már?
Az öreg komoran nézett maga elé és a vendéghez szólott.
- Mikor jöhetek el az írásért?
Egy kis csend lett, de aztán megint szaporán beszélt az előadó ur.
- Otthagyta az öreget. Fiatalt keresett magának. Vagy igazabban az öreg kidobta...
- Igazán?
- Persze. Hét gyereket hagyott otthon. Jó vérű fehérnép...
Az öreg ember remegett a nagy csizmákban és annyira felizgatta a beszéd, hogy kettétörött a szájában minden szó, mig kijutott a világra.
- Mikor mehetek az írásért nagyságos ur? Hét gyerek, igaz, hét... Mikor mehetek?
A vendég ur gyorsan felelt:
- Majd én viszem el magához. Este csak várjon rám. Nem szabad erről az írásról tudni senkinek, hiszen mondtam már.
Este, kissé későn is már, kis levélcsomaggal ment el az öreghez. Nagyon szegény kis kétszobás lakásban lakott a vén irnok. Az udvarról kellett benyitni hozzá s az első szoba már akkor sötét volt. Az ágyakban, meg a földön, szalmazsákokon sorjában aludt a sok gyerek. Izzadtság és forró meleg párolgott föl a párnákról s valamelyik a nagyobbak közül horkolt is, ütemesen, hosszan elnyujtva, mintha lassan végig huzgált volna valaki mindig egy mély hangot a csellón. A másik szobában várt az öreg meg a lány.
Mikor a finom ur jött, fölállottak mind a ketten s nagyot és alázatosat bókolt az öreg. A leány inkább csak éppen hogy köszönt s ugy nézett végig a vendégen, mintha idegenkednék tőle kissé. A nélkül, hogy ismerné, csak éppen mert olyan a kedve, hogy ne lássa szívesen. A vendég is hamar végzett vele. Gyorsan, a nélkül, hogy jóformán rápillantott volna, meghajolt előtte egy kicsit s azután az öreggel tárgyalt. Hosszan magyarázta neki a leveleket. Passzusokat mutatott, a miket ki kell majd hagyni a másolatban, megkérdezte, hogy van-e pénze pennára, papirosra s tiz forintot tett az asztalra, hogy azzal szerezze be a holmit, a mire szüksége van. Lopva nézett néha a lányra, aki megbántottan, néma dühvel pillantott vissza rá, a mikor látta, hogy ő ugy áll ebben a szobában, mintha nem is léteznék. Észre se veszi ez az ur. Nem a szegény uri kisasszony forrott benne, hanem a lány, az örök lány, a minden lány, a kit szabad szóval akár összetörni, de nem szabad észre se venni. És szép volt, máskor talán nem is annyira, mint most. Magas, szálas, merész nézésű s azért mély szemű, kopott, de majdnem kihivó büszkeség volt benne, ami néha kivirul a rongyból, ha arravaló a rongy, szép asszonyforma leány, aki urnak termett. És ez az ember ugy ment el, hogy megint csak alig pillantott reá, csak éppen hogy mondott valamit, mint a hogy odamorog az ember akárkinek az utczán. Csoda, hogy nem hozta magával az ostort is, a mivel rókát hajszol, a mikor arravaló kompániája van. A leány nagy fekete szeme ugy villant utána, mintha a szikrájával leütni akarná s mikor visszament az apjához, csak ennyit mondott, kibámulva a sötét, szegényes kék vászon holmival elfüggönyözött ablakon át az udvarra:
- Utálatos. Csupa gőg egy ilyen ur.
Mindjárt munkához láttak. Az öreg szép sima papirost terített ki maga elé az asztalra és a körmén próbálgatta a pennát. A mikor rendbejött, a leány előszedegette a leveleket s lassan, hogy az írással mindig utolérje az apja, olvasni kezdett a szagos papirosokról. Mig az öreg irt, előreszaladt a levelekben. Rohanvást ment végig a szegény otthagyott leány nagy szerelmén, a mi epekedett, sírt, fenyegetőzött és követelt s az öregnek néha rá kellett szólani:
- No, hogy megy tovább?
Másnap újra jött a finom ur és harmadnap is. Akkorra már vége volt a munkának, de ujat hozott. Most már egy csomó versre volt szüksége írásban, nagy, hosszú versekre, amiket mind be akart tanulni. Vagy talán nem is igaz, hogy ez volt a szándéka, mert a verseket furán válogatta ki. Számokat irt egy papirosra: négy, nyolcz, kilencz, tizenegy...
- Ezeket irja ki öregem - mondta - azután ha készen van, csak szóljon. Aztán majd kijegyzem a többit.
S a sötét szobából, a gyermekálom nagy békességéből, néha behallszott egy-egy fojtott hang, amint a férfi rekedtesen beszélt a leánynak. Egy-egy szék is megmozdult s nagy csend következett a lármára. Aztán halk, lehelletszerü beszéd, csak éppen hogy sejteni lehetett, hogy valaki szólott valamicskét, megmozdult a levegő, a lusta - s az is hallatszott, hogy a szép, nagy leányban pihegve zakatol az indulat s beczézi a fiút:
- Te rossz, otthagytad. Mindenkit megbolondítasz. Te kisasszonyfiu, te szép...
S egy délelőtt, vasárnap, amikor kibeszélte magát az ember, komoran, egészen összetörve mondani kezdte a leánynak az öreg, a mi összegyűlt benne, mig a sok verset összeírta a könyvből.
- Nem tudok beleszólani a dologba. Csináld, ahogy tudod. Szemrehányást se teszek neked, ha valami olyat cselekszel, amiért szigorú birója voltam a feleségemnek. Nem törődöm az éjszakáddal, de a mig ennyi szegény gyermek van reánk szorulva, add nekem a nappalod. Ha reám hagyod őket, elpusztulnak, pedig hát kötelességünk az, hogy neveljük őket, a mig lehet. Már nem vagyok követelő. Szegény, összetörött ember vagyok, csinálj, a mi neked tetszik. De a gyerekekből embert kell csinálni valahogy. Ez a becsület.