Bartók Lajos
| Bartók Lajos szerző: Jakab Ödön |
Mióta bezártak sötét koporsóba,
Sok tavasz virult ki és nyílt el azóta,
Tested alaktalan porrá bomlott már rég,
De az elmúlásod most is egyre fáj meg!
Hiába mondják, hogy boldog, a ki elment,
Letett a temetőn minden földi terhet,
Nem nyomja több bánat, nem öli több kín ott:
Mégis csak egyre fáj nekünk a te sírod!
Fáj az a sok nemes, el nem mondott ének,
A mik oda vesztek mindörökre véled,
Mint a fával, melyet ha korán kivágnak,
Oda vész termése sok jövendő nyárnak.
Fáj, hogy annyi erő szilaj harczi kedve,
Annyi vágy, akarat mind sírba van fedve!
hogy a roppant tűz, mi szivedben ége,
Úgy kialudt, mint egy gyönge mécses fénye!
Nem is ember voltál: eleven tűzoszlop,
Melyből világosság és melegség omlott;
De mivel lobogni, fényleni születtél:
Végre, mint minden tűz, te is — hamú lettél!
Marok hamú lettél, hideg sírgödörben,
Hol más pora többé nem búsul, nem örvend,
Ámde a te porod nyughatatlan ott is,
A te porod, tudom, érez, szeret most is.
Mely álmatlanná tett itt fenn annyi éjet:
Honszerelmed gondja, tudom, most is éget,
S melynek ölén a szép gyermekévek teltek:
Szülőfölded után most is sír a lelked.
Visszasírsz te oda, folyvást visszavágyol.
Álmot szövögetve onnan egy kis lányról.
Kiről a nagy költő bús szerelme zengett
Egykor a tó partján, szomorúfűz mellett.
És ha éjközépen pattannak a zárak,
Boldogan hagyod el síri nyoszolyádat,
S hol mélán tűnődik az erdődi várrom,
Haza röppensz oda egy holdvilágszálon.
Sorra látogatsz ott minden kedves helyet,
Mindenüvé elvisz a hű emlékezet,
Az apai házba, az udvarra, kertbe,
Senkitől se látva, senkitől se sejtve.
Aztán ha bejártál mindent a faluban,
Útad egyenesen fel a várba suhan.
Melynek sötét falán régi, fényes kornak
Lejárt századai némán bóbiskolnak.
És elbeszélgetsz ott, míg a kakas szólal,
Két szintén bujdosó, szomorú vándorral:
Petőfi az egyik, másik meg a párja.
Szép, szerelmes mesék tündér Juliskája.