Bíró Lajos: A fekete ostor és más novellák
| Bíró Lajos: A fekete ostor és más novellák szerző: Várady István |
Az olvasó: Érdekes. hogyan élhet az ember. Kissé szimbolizálva úgy képzelem a munkaszobáját, hogy a falakon egy sereg telefon van. És rögtön megszólal egy csengő, mihelyst valami finom történik künn, teszem, valami ritka és meglepő kifejlet.
Egy fontoskodó: Csakugyan azt hiszi, hogy szüksége van ilyesmire? Hát nem látja, hogy az ilyen fejben éppen tízszerte annyi kifejlési lehetősége van minden helyzetnek és embersorsnak, mint amennyi az egész területen lehet, amelyet a kifelé figyelés telefonja behálózhat?
Másik fontoskodó: De az életszerűség, kérdem; ha ez így van, mi van akkor az életszerűségével ezeknek az írásoknak? Ha e kifejleteket és végbemenéseket nem az emberek és helyzeteik adják ki magukból kínnal vagy gyönyörűséggel, hanem mindig ez a kitűnő fejű író, akkor vajon ez a kifejletekbe mindig belenyúló, azokat mindig megkorrigáló résen levés nem az életszerűség rovására történik-e? Sőt továbbmenve: ez az Ariadne fonala mentén haladás az érdekes, a ritka, a példázatosan egyedülvaló kifejlet felé, nem tesz-e egyoldalúvá? Nem hat-e ez vissza a megírásra is, azzal, hogy a biztonságnak valami sajátos, minden megilletődést kizáró zamatát adja neki?
Az olvasó: Ne mélyítsük sekélyre a vitát. Én itt novellákat olvastam, amelyek úgy vannak megírva, hogy - teszem - két sorban szemléltetve és teljes képében kaptam egy tíz kilométernyi autószáguldást; öt sorban egy életre kiható megváltozást, felemelkedést; és négy-öt lapon egy olyan jelenetsort, amelyben egyetlen felesleges szó vagy utalás sem akasztott meg a történetre és embereire irányuló érdeklődésemet. Azt a két, három vagy több embert, akit elém állított, mint pompás és gyakorlott sakkmester a figuráit a hatvannégy kockás mezőre: sikerült az érdeklődésem középpontjába helyeznie azzal, hogy akkor hívta fel rájuk a figyelmemet, amikor egyébként aligha nagyon érdekes és figyelemre méltó életüknek oly pontjához értek, amelyek méltóak e figyelemre. És jártatta és helyezte és éltette őket - mint kitűnő sakkmester a figuráit -, amíg életük kisebb vagy nagyobb, de minden esetben érdekes problémáját meg nem oldatta velük.
A fontoskodó: Ez igaz. De én azt mondhatnám, hogy a probléma néhol naiv. Sőt néha minél komplikáltabb, annál naivabb, mert a biztosan következő megoldás-lehetőség előre érezteti bonyolulat-egyszerűsítő hatását; mert - mint előbb helyesen utalt erre - emberei nem érdekesek, egyszerűek, nem tudnak meglepni. Mert szenvedélyeik ad hoc szenvedélyek, szokásaik nem jellemző erejűek, mert múltjuk alig van, de ha van is, csak kiválogatott, az adott esethez alkalmazható emlékeikben él fel.
Másik fontoskodó: Mind a kettőjüknek igazuk van. Ezek igazi, makulátlanul műfajszerű, pompás novellák. És ha a folytonos felülről nézés érinti is néhol a naivitás határait: szükséges is, szép is. Párizs kétségtelenül igen komplikált városka. De a múltkor valamelyik illusztrált újság fényképeket hozott, amelyeket egy aeroplánból vettek fel, nem tudom, hány méter magasból. Naivnak tetszően, de végtelenül logikusan elhelyeződve a térben: rajt volt az egész, a komplikált, a sokféleségében érdekes Párizs. Ez csak hasonlat: mankót neki! De a minden percet minden oldalról megforgatók, kiaknázók gondolkodhatnak rajta.