Bánk-bán tanulmányok/V. Szereplők köre
A többi szereplöket három (illetőleg négy) csoportba állíthatnók össze, a szerint, a mint a dráma főbb személyei köréhez tartoznak. így lenne:
1. Gertrúdis köre: Ottó. Biberach, Izidóra.
2. Bánk-bán köre: a) Melinda, Mikhál, Simon, Tiborcz. b) Szélesebb értelemben még: Petúr és a lázadók, ezek közt ismét Mikhál és Simon is.
3. Endre köre: Myska-bán s fia Solom mester.
Az első csoportozat élén Gertrúd áll, a magyar királyné. Leánya ő Berchtoldnak, Meránia herczegének, s e névre, e hazára büszke. Endrével kénye kedve szerint játszik; nagyravágyása ezt hódítási háborúkba keveri. Most is azért van távol a férj. hogy Galicziát elfoglalván, neje hatalomvágyának áldozzon. A gyönge Endre csak árnyék ily nő mellett. Midőn leányukat, a 4 éves Erzsébetet (Sz. Erzsébet) Pozsonyvárban Lajos thüringi berezeg (Landgraf) számára átvette a követség: Endre, a király, mint jelentéktelen személy álla Gertrúd mögött, úgy hogy Bánknak kellé köntösét megrántania, s figyelmeztetni, hogy lépjen előbb. A királyné volt minden, mindenben: „egész ország az ő nyelvén látszott lebegni”. Ez alkalommal pazarló hajlamainak is fényes jelét adta. Annyi kinket rakott ki, ajándékul a thüringi herceg számára, hogy „elvakult Thuringia”; mégis e „csekélységet” idővel több drágasággal igére tetézni. Minden magyar szeme könnybe lábadt e tékozláson, mely az ország s magánosok kincstárából folyt ide. Mert Gertrúd a főurak tulajdonát elvevé s odaadta „ „hazájabeli czinkosinak); kihúzta a szegény magyar kezéből a kenyeret, s meráni fegyveres ette azt meg. Az ősök várait lerontatá, vagy meráni fegyverest rakott azokba; elszedte a jövedelmes hivatalokat s idegennek osztá; a magyarnak kárpótlásul a puszta „bán” címmel kellett megérnie. Egyik öcscsét Eckbertet, ki Ottóval együtt Fülöp (német) király megölése gyanújában állva, hozzá menekült, a szepösi tartománynyal ajándékozta meg; másik öcscsét Berchtoldot, ifjú és tudatlan létére, érsek, bán, vajda, főispán ranggal tetézi. Udvarában tűri, előmozdítja a léha erkölcsöket: csak a botrány az, mitől retteg, nem a bűn. Pazar vigalom van ott napirenden, míg a haza a merániak okozta inség jajától visszhangzik. E mellett férfias nő, ki túl vágy emelkedni neme gyöngeségén: a világtörténet nagy példáit olvassa s feljajdúl: mért nem lehet egy asszony Solon s Lycurgus! Hatalomsóvár lelke nem elégli Magyarország uralmát: Lengyelország, Podolia, a kevély Velence — Európa harmada bírásáról álmodozik — s ha e gondolatra szédülni kezd, pirulva gyöngeségén, ismét erőt vészen: „hisz ha egyszer anyira segítne Endre fegyvere, semmivel se lenne az szédítőbb, mint mostan ez” — a jelenlegi polcz. — Mind e hatalmat azonban nem politikai magas czélok elérése végett, hanem csupán azért óhajtja, hogy női szeszélyét semmi ne korlátozza. „Saját eszünket s akaratunkat a legostobább köntösben is annyira szentté teremteni, hogy azt egy egész ország imádja...” E szavakban fejezi ki végczélját a hatalomnak, mely után sóvárog. Hatalomvágya hiúságból, ereje gyöngeségből, férfiassága nőiségből ered. Ez a különbség közte és a „Solonok, Lykurgusok közt.
Gertrúd öccse Ottó, leghitványabb jellem az egész darabban, Gyáva, kéjelgő, ostoba: minden bűne a lelki és testi erő hiányából ered. Már is egy orgyilkosság bűne terheli: részt vett Fülöp német király alattomos megölésében. Ezért menekült nénje szárnyai alá, kinek támaszát, gyámságát minden nyomon igénybe veszi. De egyszersmind e hatalmas támasz elbizottá tevé a kislelkűt: biztossága érzetében átadja magát kéjenc hajlaminak, legkisebb önuralkodás nélkül. Azonban még a kéjenc előnyeivel sem bír, hogy személyes tulajdoni által bírjon hódítani: gyáva a szerelemben is. Még bűnt sem volna képes elkövetni nénje segélye, s a meghitt Biberach mephistói tanácsa nélkül.
Biberach „egy lézengő ritter” Ottó mindenese, szellemi gyámja a vétek útján, vele jött az udvarhoz, hol azóta tartózkodik. Hidegvérrel párosult szellemi nagy fensőbbsége teljesen uralkodik a gyönge Ottó felett, mihez járul, hogy ennek legveszélyesbb titkát, Fülöp megölését tudja; miben, úgy látszik, segéde volt. Egyébiránt a herczeghez nem hűség vagy szeretet lánca köti: hanem haszonvágy s azon gyönyör, melyet romlott szíve érez, ha azt a bűn hálóiban vergődni látja. Jellemének kulcsát ő maga adja kezünkbe. (79. l.) Világra jötte már megölt egy anyát, miért apja a bölcsőtül fogva kezdte gyűlölni. Ez jó családú, de tékozló ember volt. Biberach a gyűlölséget hasonlóval viszonzá, s atyján tanulta gyűlölni az emberi nemet. Midőn elég erős volt, néha jól meg is öklözé apját. Ez végre feladta. Biberachnak büntetésül a szent földre kellett volna mennie, „ölni”: de félt, hogy apja az alatt minden örökségét megiszsza. Nem ment. Daczáért egy klastromba dugták, — honnan elszökött, nem lévén kedve még életben „szentté” lenni. De köszönheti, hogy ott tanult, mert atyja tékozlása miatt vagyon nélkül maradván, azontúl az „emberi vakságból” kellett élnie. Esze és ármányai által „ritter, paraszt, szegény, úr, herczegek” lettek barátaivá és csak egyszer múlt kevésbe, hogy torkára nem forrt. Hihetőleg a Fülöp meggyilkolását érti, melynek következtén urával a magyar földre kényszerült ugrani.
A „lézengő ritter”, Ottó jellemének mintegy kiegészítője, mindjárt a prológban föllép. Közönye, melylyel Ottó elragadtatását le akarja hűteni, arra számítva látszik, hogy ezt még inkább feltüzelje, legalább e hatást idézi elő. Mindazáltal intéseit e helyen őszintéknek vehetjük. Nem mintha erkölcsileg kifogása volna a szándékos csábítás ellen: de mert nagyon veszélyesnek tartja egy Bánkkal játszani ilyet. Gonosz szíve gyönyörködnék Ottó kelepczébe jutásán, ha önsorsa ezével összefűzve nem volna; ha nem rettegne a következéstől. De ama gyönyörtől sem szeretné magát megfosztani, az által, hogy Ottót a lebeszélés minden eszközeivel visszatartsa: ezért megelégszik száraz, gúnyos ellenvetésekkel, csak midőn Ottó elment, akkor mondja:
Ej, ej; kegyelmes úr, vigyázz, vigyázz; mert |
Az első szakaszban Ottó Melinda fölkeresésére küldi, hogy ezt találkozásra kérje. Biberach történetesen azon szobába is benyit, hol az incognito visszaérkezett Bánk Petúrral beszél, s hallja ez utóbbinak szavait, midőn Bánkot házához titkos összejövetelre hívja, mondván, hogy jelszavuk Melinda. — A lézengő ritter Bánkot megpillantva, ijedten húzódott egy szögletbe, s így a beszélgetők által észre sem véve, megint kisuhan. E váratlan kis jelenet, mely Biberach részéről eléggé indokolva van az által, hogy Melindát keresi, ad irányi a lovag további tetteinek. Tudja — s egyedül ő tudja az udvarnál, — hogy visszajött Bánk, a rettenetes; s ha már előbb veszélyesnek tartotta herczegét a merényben gyámolítni, most épen arra gondol, hogy Ottót cserbe hagyja, elárulja, s ezáltal a magyar párt, különösen Bánk bizalmát megnyervén, anyagi jutalomban is részesüljön. Ottóval, midőn ez (26. l.) követsége eredményét tudakolja, csak félvállról beszél: czélozgat ugyan, bízva herczege ostobaságában, a hazajött Bánkra, de világért sem tudatja vele, mily veszélyes a játék, melyet játszani akar.
Ottó. |
A herczeg nem érti a czélzást. Talán haragszik? kérdi s Biberach nem tartja lelkiismeretben járó dolognak kegyurát felvilágosítni, csak midőn ez a megígért találkozás örömében elragadtatik, jegyzi meg a ritter óvatosan: „no csendesen! Dicsérd csupán multával a napot!”
Még egy halványabb, de szelídebb alak járul e körhöz: Bendeleiben Izidóra, thüringi leány. Cserébe maradt a királynénál, akkor, midőn ennek leányát a thüringi követség elvitte. Gertrúd mintegy leányul fogadta őt, távozó leánya helyett, ez által akarván a kicsiny Erzsébetnek Izidóra anyjában szerető dajkát biztosítani. „Jó Bertha — mondá annak, — légy leányom anyja, mint én anyja leszek a tiednek.” Azóta udvaránál tartja Izidórát, s ezt hála és tisztelet köti a királynéhoz, habár nem szereti is. „Ah igaz, — mondja Izidóra Gertrúd ravatalán — hogy a királyné kedves nem vala: de ezt ugyan még is nem érdemelte.” — A német leány titkon Ottót szereti, s e titkot egyedül Biberach tudja, ki azt oly ígérettel csalta ki, hogy a herceget viszont szerelemre bírja, mit beváltani gondolatjában sincs, csak „száraz eredménnyel” tartja az epedő szivet.
Bánk-bán, a fejedelmi Bor nemzetségből, fia „Kunrád grófnak’”, kiről a darab folytán tudjuk, hogy tagja volt azon küldöttségnek, mely a spanyol Constantiát Imre király számára feleségűl hozta, s már előbb, huszonhat évvel korábban mint a darab játszik, tehát még III. Béla alatt (1187.), a velenczések ellen harczolt Jaderánál, hol vele Bánk is, — akkor még „gyenge ifjoncz”, jelen volt. Ez utóbbi körülmény képessé tesz bennünket, meghatározni Bánk életkorát, a hogy azt szerzőnk képzelte. Bánkot a jaderai ütközetben, bár gyenge ifjoncz vala, tizenhat évesnél gyermekebbnek alig tehetjük; így a dráma kezdetén érett férfiú, negyvenkét éves lehet; melynél ifjabb korban a nádori magas hivatalra nehezen is juthatott volna fel. Atyja, spanyolországi útjában, két bujdosó spanyol gróf — Mikhál és Simon — ügyét fogta fel, kik vele Magyarországba jöttek, magukkal hozván kis nővéröket Melindát is. E viszonyból fejlődött ki Bánk házassága Melindával. Történetileg áll, hogy Imre 1199-ben ülte mennyegzőjét aragoniai Constantiával: ha tehát a spanyol menekvők kibujdostát ez évre teszszük, jóformán hozzávethetünk Melinda korához, ő a menekvéskor (97. l.) nem látszik többnek 6–7 éves gyermeknél. Most Bánktól egy kis fia van, ki már járni tud, mert apja „vezetheti” (75. l.), 4–5 éves, mintegy. A darab 1213-ban történvén: Melindát 20–21 évesnek gondolhatni, s e szerint igen ifjan, 15–16 éves korában, lett Bánk nejévé. Nem ok nélkül bíbelődöm e részletekkel. Ily korkülönbség mellett, ily zsenge ifjúságban aligha szerelem vitte Melindát Bánk karjai közé. A hála volt az, jóltevőjének fia iránt, s a nagyrabecsülés, melylyel Bánk nemes, férfias tulajdoninak adózott, kiről lelkesedve mondja: „midőn kezem megkérte — — szép se volt igen; de egy Alphonsus, egy Caesar állt előttem”. (35. l.) Adjuk ehhez a heves déli vért, a spanyol származást, s indokolva látjuk, miért nem hajlandó Bánk ifjú nejét az udvarhoz vinni, miért tartja azt falusi magányában. A féltés csírája oly természetesen fakad fel e körülményekből, mint szunnyadó magból a növény.
Melinda bátyjai Mikhál és Simon, emez koros férfi (46 éves), az már gyenge ősz, Mortundorf grófok Spanyolországból, Bojóth-ról. (?) Nem volt utolsó — mint Mikhál beszéli — a bojóthi faj Spanyolországban. Paizsán a taréjos egyfejű sast régtől fogva ismeré sok ellenség. Már ő és öcscse férfiak valának, midőn anyjok Melindát szülte. Szép volt a leányka, mint az Erkölcs. Akkor szült neje Mikhálnak is egy fiat. — Azonban egyszer jövének a „Mohádik” s a mórok hatalma megint eltenyészett a spanyol földön. Mindenfelé e kiáltás hangzott: „a mohádik! nem messze vannak a mohádik”. — Simon kétkedett, Mikhál tétlenül várta be. Egy éjjel a mohádik rajtok ütöttek, mindenöket feldúlták, elrabolták. Szerencse, hogy szülőik már azelőtt elhaltak volt. Mikhál egyetlen fia is áldozatul esett: holttestét Simon mentette meg. Futottak a halál elől, Simon a fiú holttestével, Mikhál és Melinda. Simon nem hitte, hogy a fiú meghalt, s midőn arról meggyőződött, fájdalma még a Mikhál fájdalmát is meghaladta. Ez köti Mikhált Simonhoz, a testvéri láncnál is erősebben. Mikor az üldözők elől nyomot vesztettek, Simon kezével ásott sírt, melybe a fiút eltemette. — Ily helyzetben találta őket egy magyar, ki Imre királynak a spanyol Constantiát (nejét, Alfonzó aragóniai király leányát, 1199.) vivő követségéhez tartozott. Ez Konrád volt, Bánk-bán atyja. Mikhál nem mondja, de érteni lehet, hogy ezzel jöttek Magyarországra, ennek pártfogására részesültek a király kegyében, ki őket javakkal ellátta, s e viszony folytán lett Melinda Bánk neje.
A két spanyol indigenát azonban szünet nélkül gyötré hazafiúi fájdalmuk a mór bilincsben szenvedő Spanyolország miatt; s az, hogy miután Mikhál fia meghalt, Simon pedig gyermektelen, bennök kihal a bojóthi Mortundorf gróffaj. — De az utóbbi keserv csodálatos módon örömre változik. Simon neje egy koldús asszonyt becstelennek mondott, s elkergetett mivel kettős gyermeke volt. Büntetésül mintegy, az isten hét fiat adott neki egyszerre. Nehogy férje által becstelennek ítéltessék, nem merte a dolgot Simonnak fölfedezni, hanem egy fiút magánál megtartván, a többit egy banyának adta át, hogy veszítse el. Simon vadászat közben a banyára bukkan, ki rémülve megvall mindent, s felmutatja a hat fiút; Simon a banyát hallgatásra esketi, s a hat fiút nála hagyja, föltartás végett. Csak majd, ha nagyra nőnek, szándékozik az anyának megmutatni, hogy akkor haljon meg — de örömében. — E hírrel örvendezteti meg Simon Mikhált: e kis epizód van szőve az első jelenetbe.
Simon, bár folyvást habozva s kétkedve, a „békétlenekhez” csatlakozik, mire őt nem annyira az ügy iránti buzgalom, mint Petúr és a magyarpártiak barátsága viszi. A vénség miatt elgyengült Mikhál. ki a királyné vígalmán, hol a pártütés hajlama először nyilatkozik, többnyire szunyókált, azt sem tudja miről van szó, legfölebb oly „vitézi társaságot” vél keletkezőben, mint a kalandosoké volt.[1] Simonnal mégis elmegy Petúr házához, s ott is többnyire alszik: mily nagy lesz ijedelme midőn e szókra ébred: „le a királyi székből asszonyom — ha véresen is!” A nem sokára belépő Bánk elébe e szavakkal fut: „édes öcsém, ments meg e haramiák közűl” — s midőn Bánk a pártütést ügyesen lefegyverezte, nyugodtabbnak érzi magát. De ez nem soká tart; Bánk, kapott hír folytán, maga kéri együtt maradásra a békétleneket: a pártütés tehát ismét folyamatban. De mielőtt Petúr és társai valamit tennének, Mikhál magára vállalja a követséget, hogy a királynét esdekléseivel más gondolatra vegye. Egy órát kér a pártütőktől: addig halasszák a tettet. A palotába megy; ott sokáig kell kinn várnia, pedig ideje drága. Majd meglátja Melindát sírni, kérdezi okát: de Melinda nem mondja meg. Ez a gyermekes őszt igen megzavarja, beront Melinda után a királyi terembe. Követségéről megfeledkezve, csak Melinda keserve aggasztja. A királyné figyelmeztetése eszébe hozza követségét, hozzáfog azt előadni. De zaklatott érzelmei áradozó beszédbe sodorják, s midőn a Spanyolországból történt futásokat előadja, akaratlanul kiejti száján, hogy Simonnak ő most hálátlansággal fizet. Ebből megtudja Gertrúd, hogy Simon a pártütők egyike, elfogni parancsolja, (de ez a kitört lázadás miatt teljesedésbe nem megy), Mikhált pedig rabságba viteti. Mikhál az előteremben Bánkkal jő össze; s ez átadja neki kis fiát. Mikhál azt magával viszi a börtönbe; majd a pártütők által kiszabadíttatik, s jelen van az V. felvonás folytán Gertrúd holtteste mellett.
Petúr-bán szilaj, heves, nyugtalan fő. Már a „testvéri háborúban”, midőn Endre fellázadt bátyja Imre király ellen, Petúr a lázadók közt, Endre pártján vala. Ezért Imre megfosztá minden jószágitól, maga is csak szökésben talált menedéket. A bujdosó, szökése éjjelén, Bánkhoz ment, a törvényes király hívéhez, fölkeresé ezzel együtt atyja sírját a cinteremben, ráborult, s bűnét megbánva emlékezett annak szavaira: „igazad van, atyám, az isten nem segít soha fölkent királyok ellen!” — Ügy látszik, e töredelem s Bánk közbenjárása már Imre kegyét visszaszerzé neki, s ez esetben még inkább indokolva látjuk e makacs jellem ellágyulását Bánk szavaira (57. l.). Lehet azonban, hogy javait és állását csak Endre trónra léptével nyerte vissza, kinek azóta folyvást híve. De e hűség nem gátolja őt, hogy a királyné megbuktatására pártütést szervezzen, s e működésben látjuk öt a darab kezdetén.
Nem hagyhatjuk érintetlen a patriarchális viszonyt, mely Bánk s a szegény Tiborcz közt van. E becsületben megőszült, hív és őszinte parasztot hosszú évek emléke fűzi a Bánk családjához. Már atyjának szolgája volt, s midőn Jaderánál „egy rosz velenczei” halálos csapást mért Konrád gróf és fia Bánk fejére, Tiborcz fogta fel azt, s most is viseli homlokán a sebhelyet. Ezért, s mivel egyébkint is becsületes vala, a rabszolga megnyeré szabadságát, de csak vesztére, mert a királyné által kegyelt idegenek, az összes magyar néppel együtt őt is nyomorba döntötték, elannyira, hogy kénytelen szolgasága idejére sóhajtani vissza. Ez ínséges állapotban, valamint maga, neje, öt éhes gyermeke táplálatát Bánk időnkinti segélye nélkül nem volna képes megszerezni, úgy egész osztálya nyomorának enyhítését, az idegen huzavona korlátozását, egyedül Bánk erélyétől s hazafiságától várja.
A még hátralevő személyezetet egy harmadik, nem oly jelentékeny, csoportba állíthatjuk össze, Endre körűl. A királyról, a már mondottak után elég annyit tudnunk, hogy az még nem jött vissza Galicziából, de útban van, s az V-ik szakasz (felvonás) elejére megérkezik. Hű udvaroncza, s a királyfiak nevelője, Myska-bán az udvarnál maradt, ennek fia, Solom mester egy lovagias vitéz magyar ifjú, oda van a királlyal, s a hazatérő Endre egy csapattal őt küldi előre, hogy „győzödelmes érkezésének hírmondója legyen”, s így elébb mint a király, már a IV-ik szakasz végén, megjelenik.[2]
- Megjegyzés