Az első lépés
| Az első lépés szerző: Thury Zoltán |
Hardy Pál ur a fiát várta haza. Az asszony ment ki az állomásra. Sokáig nem jöttek, az öreg ur odahaza már türelmetlenkedett. Már egy másik kocsiba akart fogatni, hogy eléjük menjen, a mikor gyors ügetésben a tornácz elé kanyarodott a kis sárga bricska s leugrott róla a fiatal Pál, hogy gyöngéden, mintha a mig emelte, addig is csak simogatná, lesegítse az édes anyját. Hardy Pál ur, az öreg, csak egy kicsit megkésve jött ki a szobából s akkor is a szivarját ropogtatta az ujjai közt, mintha azzal volna nagyon elfoglalva. Mikor már befelé hordták a ládákat, akkor kezdett beszélni, egy-két kurta szóval megemlékezvén a mult esztendőről, a mi bizony pedig belekerült az ifiu ur révén háromezer és egynehány pengőkbe.
- Letetted az érettségit?
- Le apám.
- Hát a zálogházzal hogy állunk?
- Itt vannak a czédulák.
- Azután nem buktál meg?
- Nem apám.
A felesége kiszólott a szobából. A nagy ut után egy kis pihenést akart kikunyorálni a fiának.
- Hagyd öreg, tán ledül egy kicsit a kanapéra.
- Pokolba... - Megint jól megnézte a fiatal urat s a hogy a megelégedés egy mosolygásban átszaladt az arczán, látszott a piros, nekigömbölyödött képén, hogy gyönyörködik benne. A fiatal Pál ur szép, erős, izmos falusi legény volt. Karján megfeszült a kabát, a miből ugy látszik, kinőtt egy kicsit; nagy, a korához mérten talán tulságosan is nekifejlődött mellén követ lehetett volna morzsolni pörölylyel, széles vállain pedig könnyedén emelhette volna a zsákot, nem pedig nyögve, hanem csak ugy mulatságból. Csak az arcza maradt meg gyermeknek. A nagy erő nem borította rá azt a durva keménységet, a mi ruttá tesz majdnem minden nagy erejü embert. A szemei mosolyogtak, hamvas-piroskás arcza ragyogott a gondtalan csendes megelégedésben, lekaczagott róla az a vad jókedv, a minek nincs semmi különös oka, csak beállít s rózsás, csiklandós felhőbe takargatja az ilyen okos nagy fiut.
- Sok szamárságot összetanultál? - kérdezte az öreg, kifordulva az udvar felé, hogy a kocsist is lássa, meg a lovakat.
- Nem, nem sokat, igazán nem sokat.
Benn már terítettek. Egy vén legény járt az asztal körül régi, nehéz, czimeres ezüsttel s egy szobalányt dirigált, a ki meg a tányérokat hozta. Az öreg ur megkinálta a fiát szivarral, nagy szemöldökei alatt alattomosan lesve, hogy vajjon nem fog-e tikogni a füsttől.
- Erős?
- Nem baj.
Este korán lefeküdt az öreg. A fiu sokáig fenmaradt az anyjával s az ebédlő nagy lámpája alatt édes jó gyermek lett a szép öreg asszony mellett. Szorongatták egymás kezeit, néha ráhajtotta a fejét az anyja vállára s elmesélte, a mi éppen eszébe jutott. Az öreg asszony nyelte a szavát. Minden érdekelte s néha egy-egy perczre behunyta a szemét, hogy jobban hallja a gyermek kellemes, fiatalos hangját, a mi elbájolta, mint a muzsika.
- Mamám, nem vagy álmos?
- Nem fiam, csak mondjad.
Másnap reggel az öreg ur befogatott az urfikocsiba négy lovat s a mikor már a kezében tartotta a gyeplőt, bekiáltott a fiának.
- Gyere hé, ülj mellém. Megyünk.
- Hova?
- Mi közöd hozzá? Csak elindulsz még egy uton az apáddal...
Már elindultak, a mikor visszakiáltott az asszonynak.
- Megyünk mutter korhelykedni.
Mikor a városban beállottak a vendéglőbe, tiz forintot adott a kocsisnak s ezzel aztán el is bucsuzott tőle.
- Egyhamar nem lesz szerencsénk egymáshoz. Kitekerem a nyakad, ha baja esik a lónak.
Azzal karonfogta a fiát s a nyakukba vették a várost. Elmentek a boltokba, itt is ott is vásárolt valamit, s mindenütt megmutogatta a szép nagy gyermeket is.
- A fiam. Most végzett... Diák volt, de nem igen sokat ette a betüt. Olyan magamfajta svihák lesz belőle. Ugy látszik.
- A jogra tetszik menni? - kérdezte az egyik ismerős boltos.
Az öreg felelt a fia helyett.
- Még nem lehet azt tudni. Majd kipróbáljuk, hogy mihez van hajlandósága, már próbálgatjuk is. - Este visszamentek a nagyvendéglőbe, beültek egy sarokba s rendeltek és unatkozva ettek. Valami kis bort is rendeltek hozzá, egészen közönséges fajtát, a mit alig lehet nyelni. Akkor villant meg az öregnek a szeme, mikor egymásután jöttek az ismerős uri vendégek, a főispán, meg egy más birtokos, a szomszéd faluból, a kivel csak követválasztáskor szoktak néha összejönni, meg egy másik ur, a ki a bariton hangjáról nevezetes. Lassankint összejött a társaság. Paroláztak, s a mikor már hangosabbak lettek, előkerekedett a czigány is körülnézni, hogy vajjon nem adja-e elé magát valami. Még nem jutottak el a nótáig, arról panaszkodtak, hogy már az idén se lesz semmi ára a buzának, ugy hogy a cseléd mind kötnivaló.
Ezen közben dudorászni kezdett az öreg valami monoton keserves nótát s még csak az ajtó mellett csendesen kisérni kezdte a czigány is. Kedvet kapott más is s egyszerre hangos lett a nagy füstös szoba. Már tánczoltak is, félredobálták az asztalt, hogy hely legyen. Közben ittak, belerepedt egy-egy pohár a koczintásba s mikor bejött a rendőrkapitány, hogy egy kis csend legyen, odaültették az asztal mellé s a czigány tust huzott, a mig a szájába öntötték a bort, hogy ne óbégasson.
Már éjfél után vetődött be a nagy szálába két tiszt, egy főhadnagy meg egy vén szürke kapitány. Ezek is jól vacsorázhattak valahol, mert muzsikát akartak. Telerakatták az asztalt borral, belecsapkodtak az üvegek közé a karddal, hogy csörömpölve hullott szét a sok csengő szilánk s kiabáltak a czigánynak, hogy oda menjen, a katona az ur.
Az öreg Pali urnak felragyogott az arcza, megpödörte a bajuszát s mig lassan fölemelkedett a székről, odaszólott a fiának:
- A tied a főhadnagy, az enyém a másik.
A többiek egyszerre körülvették őket, de már hiába. Az öreg előre ment, a fia meg utána s aztán egyszerre vége lett mindennek. Mig az ember tizig számlál, a katonák már az utczán voltak. A rendőrkapitány szaladt utánuk, hogy a sapkájukat kivigye nekik, a többi meg benn éljenezte a vitézeket, a kik csendes nyugalommal hajtottak fel egy-egy pohár bort a munkára s nem néztek egymásra, nehogy összemosolyogjanak, a mi kérdésnek látszanék.
Egy óra mulva már ott volt négy tiszt. A két Hardy is adott hozzájuk négy urat s aztán hamarosan rendbe jöttek.
Másnap már az egész város tudta, hogy mi lesz a kaszárnyában. Elállották az utczát, alig tudott helyet szorítani a kocsiknak a rendőrkapitány ur. Kilencz órára vége volt mindennek. Az öreg ur az arczára kapott egyet a szürke kapitánytól, a főhadnagy pedig egy derekas vágást a mellén keresztül le a csipőjéig. Még egy kicsit mámorosak voltak. Összecsókolóztak mind a négyen s most már együtt mentek vissza a nagyvendéglőbe.
- Bevezettem a fiamat a világba, öreg czimborám, - mondta a vén Hardy a szürke kapitánynak. Épen kapóra jöttetek...