Az ördög

Az ördög szerző: Surányi Miklós

      Ahogy hosszú lábával végigmérte a Szajna partját, és mellette nagy buzgalommal igyekezett vele lépést tartani Achilles, a fia, a párizsiak ügyet sem vetettek rájuk. Pedig soha jobbkor nem érkezhetett volna a franciák fővárosába. A romantika akkor ülte diadalát a merev és szürke klasszicizmus fölött. A júliusi forradalom megzavarta az emberek agyát, és Párizs túláradó és zabolátlan örömben reszketett, szakadatlanul ünnepelve magát, mint valami állandó bacchanálián. És ekkor jelent meg közöttük egy diabolikus rútságú, hórihorgas, lobogó hajú, lángoló szemű, eszeveszett temperamentumú túlvilági fenomén, lábain feszülő pantallóban, mint maga Mephistopheles, mint maga a muzsika démona, varázsló, félisten és bohóc, Niccolo Paganini, akit arany szegélyű lila névjegyén így jelentettek be a Chaussée d'Antin milliomosainál: "Le Baron N. Paganini. Commandeur et Chevalier de plusieurs ordres." Február végén, 1831-ben volt ez...

A párizsi szalonokban akkor újra divatba jöttek a régi hangszerek, Hegel spiritualizmusa, Heine és Börne, a saint-simonizmus, az irodalom, az opera, a balett, a verizmus, a nőemancipáció, az indiai selyem, a kóbor német filozófusok, dél-olaszországi hercegek és ikonfestők, az olasz szemfényvesztők, a dendizmus kalandor képviselői, angol zsokék és amerikai nábobok. A Tribune hosszú cikkekben számolt be Paganini jöveteléről, a lapok karikatúrákat közöltek róla, és a francia hegedűvirtuóz, Lafont... nyilatkozott a lapokban, hogy az olasz mester, aki magába bolondította Bécset, Prágát, Berlint is, közönséges szemfényvesztő és szélhámos.

A Faubourg St. Germain és a Chaussée d'Antin előkelői elragadónak, földöntúlinak, összehasonlíthatatlannak és megőrjítően nagyszerűnek találták kalimpáló járását, hadonászó karjait, rettenetes orrát és lefittyent vastag ajkait, valamint fantasztikus öltözékét, amely egyenesen az Operaház deszkáira, lámpafényre, félhomályra, reflektorokra, ördögi beállításokra készült, a tömeg megbolondítására és a felső tízezer elképesztésére. Szinte nem is volt kíváncsi senki a hegedülésére. Maga a megjelenése látványosság volt és varázslat.

Most azonban, ahogy a Szajna partján lépegetett, senki sem ismerte fel őt. Paganini papucsban volt, a fején fekete selyem halósapka. Vállán barna házikabát, és a nyaka körül sárga kendő libegett a szélben. A fia körülbelül a térdéig ért. Mindenki azt hitte, hogy valami vándorkomédiás, és egy festő, bizonyos Lyser, megállította őt, hogy jöjjön el hozzá modellnek. A festő süket volt. Nem érdeklődött a hangzatok, a futamok, az üveghangok és a kantiléna iránt. Ő az életben csak színeket és vonalakat látott. És amikor megpillantotta Paganinit, azt hitte, hogy maga az ördög jelent meg előtte.

Paganini rá sem hederített, és gőgösen loholt tovább a Montmartre felé. Lyser utána szaladt, folyton könyörgött, hogy látogassa meg, de látván a csodálatos atyafi hajthatatlanságát, útközben futtában rajzolgatta vázlatkönyvébe az ördögi arcvonásokat. A párizsi nép nagyot nevetett ezen a jeleneten, de nem ment utána a futóbolondnak. A párizsi nép megszokta a csepűrágókat, a kócnyelőket, az akrobatákat, a kígyóembereket és a kötéltáncosokat. Egy kígyóemberrel több vagy kevesebb, az utca pajkos közönsége előtt nem sokat számított. Paganini pedig szorgalmasan szedegette nyurga lábait, és loholt a Montmartre felé.

A Montmartre-on sem törődött vele senki. A kacskaringós, szűk utcákon, a délelőtti napsütésben alig lézengett egy-két ember. A csapszékek üresek voltak, az énekesek, a táncosok, költők, pincérek és más, efféle éjjeli szegénylegények még mélységes álmukat aludtak. A kis házakban csak a mosónők, mesteremberek és kofák voltak ébren. Az egyik utcasarkon vak koldus állott, és ócska hegedűjén montmartre-i divatos darabokat muzsikálgatott. Reménytelen volt a helyzete, délelőtt, napsütésben, amikor a Montmartre patkányai mélységes álmukat alusszák odúikban. Csak erkölcsi sikereket arathatott. Kis csirkefogók, cselédlányok, festőnövendékek, öreg gyümölcsárusok, lobogó hajú diákok, termetes mosónők megálltak előtte egy pillanatra, és mámoros merengéssel hallgatták a dalokat. Az öreg nem is játszott rosszul. Valamikor bizonyára volt neki szíve, és ügyesen mozogtak az ujjai. Ki tudja, melyik csapszékben hegedült, vagy amikor még nem homályosuk el előtte egészen a világ, melyik kedvelt énekesnő dalait kísérte kis olasz vagy német kvartett élén? Most azonban merev volt már a jobb keze, és bal kezének bütykös ujjai sokszor tisztátalanul fogták a hangokat. De azért nem benne volt a legnagyobb hiba. Hanem a hegedűjében, amely eredetileg is gyatra vásári darab volt, most pedig ütött-kopott, repedezett ócskaság. És mindössze két húr volt rajta, a g és az e. A középső húrok hiányoztak. Bizony, angyali kedély kellett ahhoz, hogy valakit ez a szánalmas cincogás meghasson, és pénzt csalogasson ki a zsebéből. Nem is igen hullott a garas a vak koldus kalapjába. A kalap üres volt, pedig szinte rimánkodva látogatta széles és öblös száját a járókelők felé. Egy pékinas száraz zsemlyét dobott bele, irgalomból. A példa hatott. Öreg zöldségárus két csomó zöldhagymával jutalmazta a művészetet.

Paganini a zöldhagyma láttára éktelen dühre fakadt. Cifra káromkodások közben földhöz vágta az ócska kalapot, és rettenetes szitkokat szórt a bámészkodó utcanép felé. Olaszul. Szerencséjére senki sem értett ezen a nyelven, és megmenekült a megsértett emberek ütlegeléseitől. Csak röhögtek rajta. Paganini dühében a levegő után kapkodott, és felnézett az égre, mintha onnan kérne bosszút az örökké szent és dicsőséges művészeten ért sérelemért. Onnan a magasból azonban nem estek kénköves villámlások, ellenkezőleg, valami mennyei ihlet szállt alá, és rátelepedett a művész lelkére. Paganini a homlokára csapott, és terjedelmes kockás zsebkendőjével megtörölte verejtékes ábrázatát. Azután kihúzta magát, és mély alázattal meghajolt a vak koldus előtt.

- Uram, szabad egy pillanatra kérnem a hegedűjét?

A koldus kissé gyanakodott, Paganini megnyugtatta:

- Ne féljen, én is értek valamit e szerszám kezeléséhez. Úgy látom, finom munka, és ha megengedné, néhány futammal kipróbálnám a hangját. Visszaadom sértetlenül.

A koldus semmit sem értett ebből a beszédből, de felfogta az udvariasság és gyengédség melódiáját, és átnyújtotta Paganininek a rozoga skatulyát. És Paganini az álla alá szorította azt.

Eszébe jutott, hogy fiatal korában Luccában egyszer Elisa hercegnő, Napóleon nővére előtt kellett koncertet adnia. A hercegnő szép volt és szeretetre méltó. És csodálkozva és rajongva hallgatta őt. Neki is lángra gyűlt a szíve, és elhatározta, hogy szerelmet vall a hercegnőnek. És szerelmet is vallott. Hegedűjéről letépte a két középső húrt, és rámutatván a g húrra, részeg lelkesedéssel elsuttogta: Ez vagyok én. Azután megpendítette az e-t: ez pedig fenséged. És azután játszani kezdett. Valami dialógusfélét. A mély g húron zokogva és panaszkodva sírt a fiatal férfiú; a magas e-n szemérmesen és gyengéden válaszolgatott neki a leány. A hallgatóság szíve reszketett az ellágyulástól és a borzongástól. Olyan visszafojtott lélegzettel hallgatták, hogy a leejtett selyemzsebkendő zizegését is pontosan ki lehetett venni az édes melódiától telített csendben. Ekkor tűnt fel ő, mint az üveghangok ördöngös mestere. A hercegnő sírt, és Paganini szeméből is nehéz könnycseppek hullottak alá. Aztán egyszerre szólalt meg mind a két húr. A Passo a due indulatba ejtette a szakértőket. Mindenki úgy érezte, hogy a hangok a túlvilágról jönnek, a mennyekből vagy a pokolból, de semmi esetre sem kéz alól, hanem varázslatból. A szonátát briliáns kóda fejezte be, s amikor Paganini letette a hegedűjét, csaknem őrjöngő eksztázisban tört ki a közönség.

Ezt a darabot játszotta el most a montmartre-i csavargók előtt Paganini. A vak koldus majdnem elájult ámulatában. Paganini pedig játszott, jobbról balra lengett, lekuporodott, majd valószínűtlen magasságokra felemelkedett, mintha a mennybélieknek akarna muzsikálni. Szemei villogtak, és belőlük most is néhány nagy könnycsepp gördült alá, amint akkor, azon a dicsőséges luccai estélyen. Előtte állt egy kócos hajú, csenevész kis varróleányka. Paganini a hercegnőt látta benne. Bacciochi Elisát, Napóleon húgát. Neki játszotta a Passo a due-t és az ördöngös kódát.

A varróleány pedig elnevette magát.

- Micsoda maskara ez? És mi az ördögöt cincog itt a fülünkbe?

Az utca népe röhögött.

Ez nem is tud hegedülni. Ez végre is szétfűrészeli azt a szegény hangszert.

- Hé, bácsi - kiáltották a koldus felé -, ne engedje tönkretenni a muzsikáját!

Paganini felhorkant, és dühösen adta vissza a hangszert a koldusnak.

- Barátom, bennünket ezek a disznók nem értenek meg.

Azután keresgélni kezdett a zsebében. Az egyikben egy csomó pénzdarabot tapintott, és felvillant a szeme.

- Achilles, a kalapot! - rivallt a mellette álló ifjabb Paganinire. - Tartsd ide a kalapot!

És kifordítván zsebét, beleöntötte a Napóleon-aranyakat, olvasatlanul, valamennyit. Azután továbbloholt a Sacré Coeur felé. Az utca népe megdöbbenve rebesgette:

- Fogadni mernék, hogy maga az ördög volt, vagy legalábbis a sátán küldötte.