Az óriás asszony

Az óriás asszony szerző: Thury Zoltán

       A kis viczinális vonat beérkezett, a kik jöttek rajta, gyorsan indultak be a város felé, az utolsó volt közöttük néhány asszony, a ki szörnyen nehéz kosarakat czepelt a karján. Az egyik kosárból fiatal libák nyujtották ki a nyakukat s elálmélkodva néztek körül a világban. A sín mellett tempósan járt le és föl a rendőr s az ut tulsó oldaláról kiabálva kinálkoztak az egylovas bérkocsik kocsisai. Előbb mind, de gépiesen, szokásból, remény nélkül, aztán kevesebben, végül elhallgatott az utolsó is. - Most már csak az elutazók maradtak az állomásnál, meg a rendőr, aztán egy kis pupos ember, a ki pereczet árul s egy másik ember, aki a lámpaoszlopnak támasztotta a hátát s közönyösen bámulta maga körül a munkát, a minek meg kellett előznie a vonat visszaindulását. Vasutassapka volt a fején, nagyon ócska, talán valami bakter hajította el. Abból azonban, a hogy nézte a vasutasok munkáját, az látszott, hogy ő is idetartozott. A szemei kritizáltak, irigykedtek s keserü megvetéssel mosolyogták le azt a piszmogást, a mi a két sínpáron végbement, mig előállították a vonatot.

Az iroda ajtajából rászólott a főnök:

- No Gyuri, hát hogy megy?

Az ember intett valamit a vállával és elfordult. Ugy látszott, hogy haragban van itt az emberekkel. Olyan ember, a ki most már nem köteles felelgetni, ha kérdik. Senkinek semmi köze hozzá. Épen csak idejön, mert a kedve tartja, hanem azt nem türi, hogy mókázzanak vele. - Arra fordult megint vissza, hogy az utról gyermekek jöttek be az iroda elé. Egy talán nyolczesztendős leány, a kit három kisebb fiu követett. A legkisebb négyéves lehetett, de elsőnek csörtetett át a kis, alig néhány lépés szélességü porondon az iroda előtt s tátott szájjal odaplántálta magát a lány elé. Valami mese szakadhatott félbe, mert a kis ember izgatottan lármázott: - hát mondd, hát mondd! - s a mikor a leány elbámult a kis lokomotivra, a mely lassan döczögött az állomás épülete felé, a kötényét rángatta: - hát mondd! - A két nagyobb fiu egy lépéssel hátrább bámulta a leányt. Egy szomoru pillantással végignézte őket az ember is a lámpa mellől s azután is visszapislogott rájuk. Előbb türelmetlenül, mintha ki akarná zavarni őket az utra, aztán meg olyan nagy érdeklődéssel, hogy most is eltátotta a száját.

A kicsi meg toporzékolt.

- Mondd már!

A lány folytatott valamit. Szakadozott, apró mondatokban, egy kicsit rekedtes, de hangos kaczagással, a mi láthatólag arra való volt, hogy alatta megkonstruálja a következő mondatot. A gyerekek nem kaczagtak, csak bámultak rá. Azonközben a lokomotiv tetején valami lyukba csövet tettek s vizet bocsátottak bele. Nagy pocsolya támadt alatta. Szuszogott, folyt mindenfelé, mint a kilyukadt gummilabda. - Erre jutott eszébe a lánynak valami.

- Hát - kezdte - egyszer köpött. Akkorát köpött, mint a városligeti tó. Aztán elment sétálni. Felhuzta a czipőjét. A czipője akkora volt, akkora, - mint a Kossuth Lajos-utcza... Aztán beléakadt egy szögbe, hát egy lyuk lett rajta. Egy kis lyuk, akkora, mint a Thonet-udvar. Méregbe jött, hogy aszongya, minek állsz mindig az utamba - s felrugta a lipótvárosi bazilikát. - Sántikálva megindult az iroda felé s visszaszólott a gyerekeknek: - A lábomra esett a kereszt, juj de fáj. - A nagyobb fiuk kaczagtak s fenn a masinán elmosolyodott a gépész is. Aztán átment a tulsó oldalra s leszólt az emberhez a lámpa tövébe.

- Van-e már valami kondicziója, Gyuri?

- Fene van.

A gép nagyot fütyült s a hogy a gépész fordított valami csapon, megnyilott a hasa és egy csomó gőz sistergett ki belőle, bele a lugasba, a miben utasok söröztek. Aztán csendesen megindult, hogy a kocsik elé kerüljön s belefogózkodjék az istrángba. - A beszéd abbamaradt, mind a masina után néztek, de csak gépiesen, szokásból, olyanformán, mintha valami kis ellenőrzésről lenne szó a gépet illetőleg. Csupa olyan ember volt ott, a ki itthon érezte magát az állomáson s az utasokat, a kik jöttek-mentek, mosolyogva nézte le. - Mert hát a vasutinak meg annak, a ki akárhogyan is otthon van valami akármicsoda pályaudvaron, komikus elem a pasasér. A hogy csetlik-botlik a sínek között, meg rohan, a mikor semmi szükség sincs reá, meg a hogy nyugalmas bugyutasággal elnézi, hogy elmegy a vonata. - Hát most már megint mentek az utasok. Hátul ujra nagy kosarak usztak s a bakterforma nézte őket, de egyszerre visszafordult a gyerekhez.

- Hát aztán? Hogy volt még? Mit is beszélsz te, a helyett, hogy elhordanád magadat a strekről...

A kis leány szélesen, a maga kis találmányán mód felett mulatva, mosolygott. Szétvetette a lábait és státuája lett valami mocskos kis koboldnak. Nem igen egészséges, de nagyon mozgékony arczu, gyikszemü gyermek volt. Valami rongyos rékli volt rajta, a mi alól kilógott az inge, aztán kurta, egy kicsit a térdén alul érő szoknya. Kihivóan, komázva nézett az emberre s neki vetette a hátát a lugas léczfalának, egyszerre összezuzva a vadszőlőből egy csomó gyönge venyigét...

- Hát, - kezdte, - hát - aztán megfésülködött.

- Ki?

- Megfésülködött. Hát...

A bakterforma most már a másik gyermekhez fordult.

- Ki?

Az egyik fiu türelmetlenül felelt.

- Az óriás asszony. Mit szól mindig bele!...

- Ha hullott a haja. Akkora hajak maradtak a fésüben, mint a telegráfdrót innen Czinkotáig. A bontó fésü pedig akkora volt mint innen a Nemzeti Szinházig és a mikor kitört a foga, hát mintha szemben az a ház kidülne. - Mind megnézték a házat. - Aztán vette a fogkefét és kipuczolta a fogát, hát a hogy puczolta, azt hitték a csömöriek, hogy az eget reszelik, aztán föltette a slájerit, hát a slájer akkora volt, akkora, mint a kerepesi temető...

A bakterformának tátva maradt a szája, aztán meg lógott a feje jobbra-balra s nagyon bámult. Most már egészen odaadta magát a dolognak s e nagy csodálkozásban azt mondta, hogy ez, ez, ez, ez, ez. És előre nyujtotta a nyakát s leste, hogy mit mond a gyerek. Az alatt másik vonat jött. Megint csak hirtelen elmentek róla az emberek be a város felé, onnan belülről pedig jöttek mások s a lokomotiv jött vizért s megint belelőtte a gőzt a lugasba s a főnök ur az ajtóban sipolt, a vonattól visszasipoltak... Egész rendben folyt az üzem, a gyerek pedig, a ki - ugy látszik - az utcza humoristája - ezenközben uj képeken gondolkozott, a mikkel tovább rajzolja az óriás asszonyt. Az ő saját külön teremtményét. A mivel áthozta az utczáról ide a vadszőlő alá a publikumot. Hirtelen csakugyan eszébe jutott valami.

- Hát aztán álmos volt, végigfeküdt a városon. A mi ház alája került, azt benyomta a földbe, mert nehéz volt és a Dunába egy kicsit belelógott az inge, hát vizes lett és...

Cseppenkint, csendesen, nyáriasan esni kezdett az eső. A gyerek kaczagott. És most - mondta - most kicsavargatja az ingit. Aztán éhes volt, hát kitátotta a száját, hát elkezdte enni Pestet, mert hogy azt hitte, hogy hus, de ugy ette, de ugy... Leharapta az orrát, kivágta a szemit és mindent és hát ő ette és ette...

Az egyik gyerek kiváncsian beleszólott.

- És hogy hivták?

A kislány meglepetten nézett oda. Erre csakugyan nem gondolt még. - Hát izének, hát... - Nagyon gondolkozott s most egyszerre rut lett, annyira gondolkozott. - Ugy hivták, hogy...

Beleszólott a vasutas sapkáju ember.

- Ugy hivják, hogy Nyomoruság.

Most már a kisleányt lepte meg az idegen hang. Erre nem tudott felelni. - Hát lehet, hogy ugy hivják. - Persze.