Az élet korai
| Az élet korai szerző: Kisfaludy Károly |
Gyöngén ringatva jó anyánk ölében
Vígan kezdjük létünk szép hajnalát:
A játszi gyermekség bájos körében
Csókoljuk a jelenlét angyalát;
A kétes távolnak sötét ürében
Hiú fényt ködbe vont szemünk nem lát;
S könnyű habok között lebegve létünk,
Minden bájképnek oltárt diszesítünk.
Minden kelő nap idvezlő sugára
Akkor vidám örömre integet,
S ártatlan lépteink minden nyomára
Édes megnyugvás rózsát hinteget;
A játékhely fő vágyaink határa,
Csalárdul egy remény se’ hiteget:
Mély sirok halmain mosolygva állunk,
S legkisebb tárgyban nyílt eget találunk.
--------------
A bimbó fejledez, s reményvirága
Egy uj élet meleg karjába dűl,
A zsenge kornak tiszta boldogsága
Szép álmok özönébe szenderűl,
Szorúlt melyünknek ébredő világa
Fenlángol, s uj világokat kerűl;
A hős hajdankor telt szivünk felé leng,
S a nagy ─ s dicsőre lelkesülten éleng.
Szűk már az ősi ház, tovább repűlni
Vágytan vágy a fellengő ifju tűz,
Kiesb virány látszik felénk derülni,
Hol majd egy szép tündér jobbjára fűz,
Kivel dühös vihar közzé merülni
Feszül keblünk, a gerjedő, a szűz;
Mienk a föld, mienk egész teremtmény,
S tettekre szólít egy hizelkedő fény.
Künn a zavarban küzdő szenvedélyek
Gyújtják szivünk magas czélokra már.
Bizonytalan tárgyért hevűl a lélek,
A forró képzelet csapongva jár,
S míg szunyadoznak a nemesb tökélyek,
S a lángerő tisztább formára vár,
A föld határin túl szállong az elme,
S ábrándvilágba kél öröm- s gyötrelme.
S bíbor felhőkön mint a szép Auróra,
Jön egy istenné, s kéjmalasztjait
Lehelve a szorúlt ábrándozóra,
Intézi a vad tűznek árjait,
Nem földi kényeket nyújt minden óra,
S egy bájalakra füzi álmait;
És Phárusként a vándor éjjelében
Szelíden fénylik hullámzó melyében.
Ott áll az ifju! s tiszta hódolatja
Szerelmet vall s érzésre olvadoz,
A viszonláng őt istenné avatja,
Midőn a hív karjába’ ringadoz;
Egy pontra gyűlt az élet foglalatja,
Az ösztönzaj csak élve lobbadoz;
Míg összefort lényök Hymen szavára
Egész Édengyönyört egy perczbe zára.
----------
Kedves lánczokra fűzve a síriglan
Korunk repül s a szív magába tér,
Az ifjuság szeszélyes álma illan,
S a gondpályán lassúdan hül a vér;
Férfjúlt erőnk valót ölel busítlan,
S a hulladó virág gyümölcsöt ér.
Szent tartozások tenni kényszerítnek,
S a férjnek szűk, de szebb határt kerítnek.
Midőn hazáját rabbilincs fenyíti,
Bőszült érzéssel harczmezőre száll:
A szép szabadság hőslánggal hevíti,
Körüldörögje bár ezer halál.
Nem csügged, s honvéd tisztét teljesíti
Míg győz, vagy testhalmok közt sírt talál;
A jobb utókortól reménylve bérét,
A nyert borostyánon kiontja vérét.
Mint a szirt, megviván a vész dühével
Elzúzza Óczeán dagályait:
A férfi érczpajzsként erős melyével
Enyelgi a sors csapdozásait.
Épít, munkál, gyűjt, koczkáz életével,
S a köz jóért áldozza napjait;
Szép hölgyén, magzatin, s baráti szíven
Függ boldogsága s léti czélja híven.
Most a lángész teremtő ihletése
Ösvényt lobbant sötét homályokon;
Min eddig jós lelkünk csak sejtve kése,
Fénnyé villant a büszke homlokon;
Mindenható elménk istenkedése
Ég- s földbe hat, mint az, kivel rokon,
S buvárnyilai e lét titkába vágnak,
Vezér szövétnekül az ész- s világnak.
--------
E pályán lep meg éltünk alkonyatja,
Halántékunk télszinbe öltözik,
A gyors idő tűzünket oltogatja,
Világunk bús homályba költözik;
Kiélt keblünk a mult hamvát mutatja,
Komoly szemünk csak sírba ütközik,
S mit egykor a szív olly imádva kére,
Most dísztelen hull a való jegére.
Kivál az elme bolygó képzetéből,
S a fáradtnak magány nyujt gyámkezet,
Melly a világnak zajló tengeréből
A béke csendes partjához vezet;
S szelíd malaszttal a távol ködéből
Sugárzik ált' a szép emlékezet:
S mint hold csillámai a folyón remegnek,
Lelkén ugy reszket a borult öregnek.
Csendes hajléka árnyékos körében
Elandalog, mint élte reggelén;
Szebb lét reménye hitté vál szivében,
Győz a mulandóság vad éjjelén,
És megnyugodva sorsa végzetében
Elalszik békén a szerelm ölén;
Kidől ─ s más vándor lép üres nyomára,
S az esti szellő játszva leng porára.