Az éjszaka
| Az éjszaka szerző: Thury Zoltán |
I.
Akik egy-két esztendő óta ülnek egy asztal mellett, sok mindent össze-vissza beszélnek. Az én társaságom is régi és bizalmas. A ki nem tetszett az embereink között, azt már kinéztük az asztal mellől. Igy járt nem rég egy fiatal olasz is. Szép bariton hangja volt, hanem túlságosan rosz nyelve. Folyton pletykát hordott közénk, mint valami megsavanyodott vén leány, mindenkiről tudott valamit hazudni, sohase tudtuk, hogy mikor kezdi el a meséit rólunk. Most már bizonyosan bemártott valamenynyiünket valamelyik más társaságban. Elmesélt rólunk sok roszat, a mit nem követtünk el, bizonyosan azt is mondta, hogy bambák vagyunk egytől-egyig s azért nem tudott közöttünk maradni s e mellett veszedelmes bombavető, világfelfordító gazemberek is, a kikkel nem érdemes szóba se állani.
Pedig alig politizálunk egész este egy-két szót. Annyi országból kerültünk össze, hogy a mig mindnyáját letárgyalnók, nem jutna idő egyébre. Csak egy veszedelmes ember van közöttünk, egy bizonyos Vronszki nevü lengyel. Erről beszélhet az olasz, a mit akar, mindent elhisznek felőle.
Különös ember. Már harminczkét éves és csak most jutott hozzá, hogy pingálni tanuljon. Eddig egyebekkel volt elfoglalva. Három esztendeig tömlöczben volt Varsóban s ez az idő nyomokat hagyott a testén is, lelkén is. Homloka telve van ránczokkal, mintha föl volna szántva, szemei tüzesek, de olyan mélyen be vannak ásva üregeikbe, mintha hamuból világítana elő a parázs, arczán nagy gond és keserüség borong. Haja, szakálla rendetlen, hosszú és meggörnyedt testéről ugy lóg le a ruha, mintha egy fogason függne minden darab, czipője, kézelője, gallérja csak nagy ritkán tiszta, olyan az egész ember, mintha az üstökénél fogva huzták volna elő egy ószeres raktárból. A feleségét és a kis fiát otthon hagyta s azt mondta, hogy majd csak akkor hozza el őket, ha egy kis pénzt szerez, hogy nekik is adhasson. Ez azonban vagy nagyon későn lesz meg, vagy soha, mert csak az akarata nagy, tehetsége pedig semmi sincs. Hisz, rettenetesen hisz magában, azért nem mernek vele őszintén beszélni, csak jobban elkeserítenék, de ki nem gyógyíthatnák mániájából, hogy nagy, hatalmas művész lesz valaha.
Idióta mindenben, nemcsak magával szemben. Csupa szélsőségekben csapong, olyan a fantáziája, mint egy sas repülése. Fel, fel szikla tetejére! Csak gazembereket és erényhősöket, rabokat és zsarnokokat, feketét és fehéret ismer. Tele van eszmével, vágygyal, dühhel s egy perczben imádkozni és veszettül káromkodni is tud, ugy a mint elragadják az indulatai. Semmi se normális benne. A ki messziről nézi, az előtt nevetséges is. Csak a maga zagyva hitvallásának szeretne megnyerni mindenkit, fanatikus misszionáriusa mindannak, a mi a lelkében felgyulad s a mit nem tudhat rendszerbe szedni ugy, hogy mások is megértsék, mert maga sincsen teljesen tisztában semmivel. Ide is, oda is csapkod, mindig forr, lebeg testében valami, a mit elmondani nem tud és sokszor olyan, mintha már félig elhagyta volna az esze. Azt hiszem, hogy igy fog elégni. Egyszer csak összeesik, hamu lesz belőle. Nagy indulataihoz cseppnyi az ereje.
- A királyok! - kiáltotta egyszer s rácsapott az asztalra - a királyoknak köszön a világ minden romlást. Mondom, no mondom, ne vágjanak bele! Ők a nemzetek megölői. Ráülnek egy-egy országra s mi már alig birjuk. Játszák az Istent s olyan közönséges semmik, mint én, vagy más. Átkozott valamennyi.
- Van jó is talán közöttük, Vronszki ur.
- Nincs. Ha jó, menjen hát dolgozni, mint más. Ne egyenek meg minden ember kenyeréből egy darabot. Ugy néz fel reájuk sok bolond, mint a feszületre. Ez a czudarság! Miért olyan bambák az emberek? Ezt mondják meg nekem. No, feleljenek rá.
A társaság egy részét megvette az a meggyőződés, a melylyel beszélt, mások pedig azért nem szólottak bele a dologba, mert úgyis tudták, hogy hiábavaló minden ellenmondás. Ez a szegény ember beteg lesz, ha vitáznak vele, csak akkor van elemében, ha hisznek neki. Ilyenkor boldog, érzi, hogy hódít, kipirul, ujjong.
- Nem adok el királynak sohse képet. Ha hallom, hogy meg akarja venni: nem eladó! Inkább meghalok éhen, vagy összetépem az egész vásznat.
Apró darabokra tépdelt egy ujságlapot, mintha a vászon lenne s körülnézett, hogy hisszük-e mindnyájan, a mit mondott. A szomszéd-asztaloknál hüledezve néztek össze az emberek, - borzasztó, borzasztó, ilyet mondani! Egy katonatiszt kiosont az ajtón. Ő nem látott, nem hallott semmit, rá ne hivatkozzék majd senki.
II.
Már festett, de a királyokkal még soha se jött összeütközésbe. Annál több baja volt a kiállításokkal. Visszautasították itt is, ott is azokat a csodálatosan megfestett képtelen ideákat, a melyekkel jelentkezett. Eladogatta mindenét ugy, amint vették, alig került ki így is a kenyérrevalója. Lassankint kezdett rájönni arra, hogy hiába beszél, semmi súlya sincs a szavának. Valami nagyobbra készült, mondta is egy párszor:
- Ölni, ölni kell már, máskép nem megy semmi.
A királyok után következett az egész világ, czudar, haszontalan minden, csupa aljasság, tányérnyalás. Azután az Istent káromolta. Az sem segít már! Napról-napra foszlott le róla a ruha, észre se vette, hogy a könyöke kiállt a kabátból s elrojtosodott a nadrágja alja, mint egy nagy keszkenő széle. Mintha végső vonaglásban élne, ugy kapkodott levegő után. A mienk nem volt jó neki, más, más, a mi az ilyen ember lelkét élteti. Egyszer titkos társulatot akart összetoborzani. Hogy mi legyen vele, azt nem tudta volna megmondani, csak valami nagyot akart. Másik órában már lemondott róla, ilyen emberek semmire sem valók. Az egész világ felégetni való. Kiválni belőle, ez lehet az egyetlen igaz hivatás. Felszállani, megtisztulni...
A felesége megunta már odahaza várni, utána jött a kis fiával együtt. Megirta előre, hogy jön, de ez a levél olvasatlanul hevert a férje valamelyik zsebében. Vagy az is meglehet, hogy elolvasta, hanem rögtön el is feledte; nem törődött semmivel, egy-egy perczre szaladt át az agyán, hogy családja is van, de akkor sem maradt utánuk semmi nyom a szivében. Mikor az asszony megérkezett, dühbe jött.
- Mit kapaszkodnak belém!
Ez se tartott, csak egy pillanatig, azután rájuk se gondolt. Ha ott ültek az asztalnál, észre se vette őket.
Az asszony mindig kisirt szemekkel jött közénk és sokat panaszkodott. A gyermek soha. Csendesen meghuzódott az asztal végén. Tizenkét esztendős lehetett, de sokkal többnek látszott. Valami csendes, gyöngéd aggodalom volt a vonásaiban, a mikor az apjára nézett s figyelemmel kisérte minden mozdulatát. Talán ez nem tetszett benne az apjának, mert ha rá is pillantott, hamar másfelé fordult. Mikor a mások arczán is ugyanazt a gyöngéd aggódást látta, még idegenebb lett.
- Mit bámulnak ugy reám!
Magyarázatot nem hallgatott meg, csak ugy odacsapott kezével a levegőbe: elég, köszönöm. Nem is próbálta mérsékelni senki. Csak haladjon a maga utján, tudja az Isten, hogy hol lesz a vége ennek az utnak.
III.
Az asszonyon határozottan meglátszott, hogy része van a férje nyomoruságában. Halvány, kicsi teremtés volt, csak sápítozni, sóhajtozni tudott. Nagyon alkalmatlan lehetett a férjének, mikor még törődött vele és most sírva beszéli el, hogy mint hagyta ott éjjelenkint csak azért, hogy a társaival mindig zajosabban és több keserűséggel beszélje meg a világ dolgát.
- Mit akar a világgal, ha családja van? Törődjenek a nőtlen emberek a világgal, azok tehetik. Egy házas embernek első a családja, ugy-e?
- Persze.
- No, mondtam én neki, de rám se hallgatott.
- Majd máskép lesz minden.
- Az lenne jó. Forduljon a dolog vagy erre, vagy arra. - Hogy mi ez az erre és mi az az arra, azt nem mondta meg, csak sóhajtott. Nem igen tudtunk neki mondani semmit.
A Vronszki arczán pedig néhány nap óta valami sunyi tervezgetés ült ki. Zavaros vonásai között is lehetett olvasni, hogy valamire készül. Kettőzött figyelemmel, szinte reszketve és félve leste apját a gyermek. Nem szólott senkinek, de mintha minden perczben azt mondta volna magában: most, most! - arra készült, hogy oda ugrik az apja mellé és föltartja, ha tenni akarna valamit. Szegény kis fiu többet szenvedett, mint az anyja, mert jobban látott. Valami korai ösztön adta meg neki azt a férfira valló éles szemet, a melylyel be-bepillanthatott az apja lelkébe. Látta, hogy forr valami benne és félt. Pár nap óta folyton kisérte, észrevétlenül a nyomában volt mindenütt s figyelte a kezét, szemeit, hangját.
Vronszki nem tudott róla semmit, ő szabadon közeledett a végzete felé s ehhez nem kivánt tanut. Minket is ritkábban keresett fel, ha jött is, gyorsan elment. Sokat szaladgált az utczákon czél nélkül s ha elfáradt, odaült egy-egy ház falához, mint egy koldus.
Tegnap sebesen ment feléje egy kocsi. A lovak majd letapostak egy utczaseprő asszonyt s az ágaskodó paripák e perczben nagyobb uraknak látszottak, mint a mekkora asszonyság egy ilyen szegény asszony. Már alig volt tiz lépésnyire a kocsi, a mikor Vronszki gyorsan kikapta zsebéből revolverét s rálőtt. A gyermek elkiáltotta magát a háta mögött: Apám! Az emberek összeszaladtak, egy rendőr elvette tőle a revolvert, a másik a kezeit fogta le, még mindig tartottak tőle. A fiu hang nélkül sírt, sürün folyt végig az arczán a köny. Az összekötözött ember zavaros tekintete rá is tévedt egy pillanatra, de már nem ismerte meg. Nem értett semmit, csak messze eltekintve a tömeg feje fölött, ugy állott a sok ember között, mint egy oszlop.
- Apám, apám! - kiáltott a gyermek még egyszer s megrázta a mozdulatlan embert. - Én vagyok, nem látsz, ide nézz!
Az apja rá se hallgatott, zavarosan mondott egy pár szót az embereknek. Mindenki látta mindjárt, hogy milyen emberrel van dolga.
- Csütörtök, sziklák, történelem, a kutyák, száz, ezer, millió...
Minden kerék veszettül kezdett forogni az agyában. Lárma is lehetett odabenn a koponyája alatt, mert félt behunyni a szemeit, egy utolsó pillantással inkább kifelé vágyott a világba, a mely épen akkor kezdett derülni, a mikor elkezdődött az ő hosszu sötét éjszakája.