Az "Apokalipszis"-ból
| Az "Apokalipszis"-ból szerző: Komjáthy Jenő |
I.
Irtózom önmagamtól s borzadok.
Szemem a benső örvényekbe néz,
Rémítő súlyát érzem, hogy vagyok,
Rémítő súlyával gyötör a lét;
Hideg verejték gyöngyöz arcomon,
Görcsös haragban megfeszűl a kéz,
Vészfellegek borítják homlokom,
Méhükből születik a fergeteg,
Mely mindent halhatlan gyászba von,
A vérvihar, amelytől reszketek,
A gyilkos forgatag, a szívpokol;
S fölsír a szörnyek lakta rengeteg,
Elsápad a pír, megfagy a mosoly,
Az élvek ajka gúnyt s bosszút lövell,
Minden lehervad, széthull s összefoly.
A vér forrása menten felszökell,
Vad kínba fullad a szelíd öröm,
Jajszó hallatszik távol és közel.
Keserv vonaglik át a holt rögön,
Áttör a föld kérgén a mély iszony,
Sirám s panasz kél téren és közön.
Megbontja eszemet a bősz sikoly,
Velőt hasító rémület szava,
Köröttem kínok óceánja foly;
Harsog a meghasonlás kacaja,
Önkínzó önvád, fájdalomsovár,
Hóhéra önmagának s vérpada.
Őrjöngő bú, kietlen és sivár
Kínjában, ím, önön húsába vág,
És önmagával konok harcba száll.
A bánat-orkán műve pusztaság,
A fájdalom győzelmet ünnepel,
És sarkiban megrendül a világ.
Öngyilkos kedvre gyúl a kór kebel,
Jajgatni s dúlnia már vad gyönyör,
Vésztüdeje halálos kéjt lehel.
A fájdalom most ujjongásba tör,
Enyészet láza alkotást mimel,
Rombolva épit és teremtve öl.
Visszás teremtés rémes képivel
Betölti most a kapzsi, szomjas ürt,
Gyász, borzalom sötét szépségivel.
A pusztulás erővel frígyesült,
Csodás homormű, rejtelmes fonák,
Szív, mely rajong, habár megsemmisült;
Üres, halotti szemgödör, ki lát,
Kiaszott, béna kar, mely tőrt emel...
Egy dulatag, de tomboló világ.
II.
Magamba néztem, és a csontfalak
Mintegy varázsütésre, hirtelen,
Kitárva öblüket, fölnyíltanak.
A mélység, mit kitártak, végtelen;
A belvilág külsőnél gazdagabb,
De összes titkait nem látta szem.
Csak a tetem mulékony, roskatag,
Mi benne munkál, mindörökre él,
Örök a vágy, az érzés, akarat,
Örök a mélyehatlan szenvedély,
Sújt kar nekűl és lát ő szem nekűl,
El nem homályosítja szemfedél.
A mennybe száll, mélységbe elmerűl,
És nincs előtte akadály, se gát,
Szabadon árad, alkot, egyesűl.
Megnyílt előttem most e dús világ,
De kapuit borzalmak őrizék,
Meg kell fizetnem üdvöm vérdiját.
Meg kellene váltnom üdvöm vérjegyét;
Belépti díj egy élti szenvedés,
Meglátnom a világok ősfejét.
Kevés jut ez édenbe, ó, kevés!
Tudás egébe poklon át megyen
A látnibátor, gondolatmerész.
Zászlót csak az bont fönn a szent hegyen,
Ki nagyhitű volt, s mégis kétkedő,
Türelme, szomja egyképp végtelen;
A fátyolt összetépni vakmerő,
Kinek tudása hit, s tudás hite,
Kit el nem rémít sírbolt, szemfedő;
Kinek az igazért hevül szive,
A vére szeretet, elméje láng,
Csupán e ritka bölcs való ide;
Kit bár az aljnép üldöz, sárba ránt,
Nem oltja el nagy lelke lángjait,
Ki úr magán alant s fönt egyaránt;
Kit az arany szerelme nem vakít,
Ki nem lohol csillámló kép után,
Kit tűrni önnagysága megtanít.
Ó, boldog én, leírni hogy tudám,
Mit éber álmaimban láttam én
A poklokon s a mennyek légután!
Ragadj, te Nemtő, vígy, dicső Remény,
Elmélyedt lelkem látomásait
Leírnom úgy, mint láttam s érezém!
Megvetnem add az élet csábjait,
A szép Egyetlent méltón zengenem
S nevetnem a tömegnek átkait!
Nagy alakok vonulnak lelkemen,
Hatalmas képek, büszke férfiak,
Teremti istenarcu Képzelem.
Szivem kitágul, s benne rajzanak,
Mily égi kín, mily végtelen gyönyör!
Az eszmevívó óriás hadak.
Szivem a mélységek titkába tör,
És végtelen gyűrűkben lejt felém
Egy bűvös, fényes, zengő eszmekör.