Arany álarc
| Arany álarc szerző: Krúdy Gyula |
Bercsényi grófnéról jegyzi föl a krónika, hogy az arca rózsaszínű volt még öregasszony korában is, de az orra fekete. Ennek az a magyarázata - írja Mikes Kelemen -, hogy a grófné hólyagos himlőbe esett egykor, és hogy arca a himlő következtében el ne rútuljon, arannyal befuttatta hozzáértő ötvösökkel. Így várta be a himlő lefolyását arany álarca alatt. Nem is tett semmi kárt arca szépségében a himlő, csak az orra feketedett meg, amikor megszabadították az aranyburkolattól. Mert a himlőt nem lehet megcsalni - mondja bölcsen Mikes.
A Bercsényi grófné hiúsága cseppet se rendkívülibb más asszonyok hiúságánál. Arannyal ugyan nem futtatják azóta orcájukat az asszonyok, de tesznek egyebet arcuk üdeségének, fiatalságának a megóvására. A rokokó mesebeli szép öregasszonyai hogy micsoda praktikával tartották meg ifjúságukat, nem tartozik ide. De igenis följegyzésre méltó a híres fehéri Gáspárné esete, aki hatvannyolc esztendős korában még mindenféle szép asszonnyal fölvette a versenyt, és még férjhez is ment volna.
A híres szép asszony abban a faluban lakott, ahol én születtem. Unokái embernyi emberek voltak régen, Gáspárné pedig bolondította a gavallérokat. Az idő csodálatos módon elfelejtette munkába venni azt a rendkívüli asszonyt. Aki nem ismerte, fiatal menyecskének gondolta. Ruganyos volt a járása, mosolygó a szeme, üde az arca. Azok az öregemberek, akik már mozogni se nagyon tudtak, keservesen emlegették:
- Gáspárné mindnyájunkat eltemet.
Persze, persze: azok az emberek, akikkel Gáspárné lánykorában táncolt, már régen porrá váltak. A leányai, vejei megvénültek. Szép asszonyokból öregasszonyok lettek, deli gavallérok megrokkantak, csak Gáspárné nem változott. A sóstói fürdőn, ahol nyaranta tölgyek alatt sétálgatott, ábrándozva sütötte le a szemét, ha a cigányok valamely szerelmes nótát muzsikáltak, és ha fölvetette a szemét, akkor nem volt olyan férfiember, aki a látására meg ne rezzent volna. Valami csodálatos bűbáj volt a szemében. Esténkint együtt táncolt a fiatal leányokkal, és ez nem volt senkinek visszatetsző. Az öreg Goreczky bácsi, aki negyven esztendő óta látogatta a fürdőt, néha elgondolkozva magyarázta:
- Amikor először jöttem ide, Gáspárné már akkor is itt táncolt. Esztendőről esztendőre eljött. Néha szebb volt, néha kevésbé volt szép: aszerint, amint férjnél volt, vagy özvegy volt. Tudniillik özvegyasszony korában szebb volt, mert olyankor mindig férjhez akart menni.
- No és férjhez ment? - kérdeztük.
Az öreg Goreczky a szemével arrafelé vágott, ahol éppen Gáspárné hallgatta egy ifjú ember udvarlását a sétányon:
- Férjhez hát. Mindig férjhez ment. Talán ő maga se tudja, hogy hányszor ment férjhez annyi idő alatt. Egyszer, régen, magam is majdnem megbolondultam utána. Mert senki se tudott ellenállni a varázsának.
A társaságunkban volt egy fiatal tanár, aki szeretett kételkedni a közismert tényekben. A Gáspárné életkorát se nagyon hitte.
- Fürdői reklám az egész. Az az asszony nincs több harmincesztendősnél.
Goreczky bácsi nevetett:
- Kétszer harminc meg még valami. Csak húsz esztendeje történt, hogy én érdeklődtem iránta. A kendőjét hordoztam karomon, és reggelenkint friss bukétával vártam a tóparton. Gáspárné nagyon szívesen fogadta az udvarlást, mint általában minden apróságot, figyelmet, ami férfiútól származott. Talán éppen ezért halmozták el annyi udvariaskodással a férfiak, mert a kicsinységnek úgy tudott örülni, mint a nagy áldozatnak. Az ibolyabokrétáért éppen úgy reád mosolygott, mintha a kezét kérted meg. Természetesen magam is megszerettem ezt a mosolyát, és egyik nap bukéta helyett a kezét kértem meg.
Goreczky bácsi körülnézett a társaságon.
- Ugye, bátor gyerek voltam? - kérdezte. - De hát akkor még lehettem bátor. Gáspárné nem mondott se igent, se nemet, csak azt felelte: "Károly, engem még nem csalt meg soha senki, mert én nem hittem eddig senkinek, magának se hiszek." Persze én esküdöztem, fogadkoztam, mint már ilyenkor szokás. A szép asszony csak a fejét csóválta. "Azt ne kívánja, hogy higgyek, mert ha én egyszer az életben megcsalódnék, akkor nyomban meghalnék. Azért is szép még mindig az arcom, mert sohasem szerettem senkit."
- Gondolhatjátok - kiáltott föl Goreczky úr -, hogy ez a nyilatkozat mennyire lehűtött. Sohasem szeretett senkit! Hisz akkor ez nem is asszony, hanem ördög. - Akkoriban ugyan nem törődtem sokat a dologgal, de azóta esztendőszámra megfigyeltem Gáspárnét. Bizony, igazat mondott: soha nem szeretett senkit, kő van annak a szíve helyén.
A tanár a fejét csóválta:
- Kő? Az természetrajzi lehetetlenség. Éppen olyan szíve van, mint más asszonynak.
Goreczky bácsi megsodorta a fehér bajszát.
- Öcsém, én nem beszélek a levegőből. Megtapasztaltam, amit mondok.
Hubenay, a tanár ettől a naptól fogva állandóan a Gáspárné lovagjául szegődött. Elkísérte sétáiban, csónakázott vele holdas éjjel a tavon, sőt még éjjelimuzsikát is adott az ablaka alatt. Két hét alatt megunta a dicsőséget, és visszatért az "agglegények társaságá"-ba.
- Nos, öcsém, mit csinál a szép Gáspárné? - kérdezte Goreczky bácsi.
Hubenay unottan legyintett:
- Éppen olyan asszony, mint a többi. Legföljebb a kora érdekes. Azt mondja, hogy mindig a szerelemmel álmodik. Abban a korban, amelyben ő van, ez már nem szokás.
Hubenay hirtelen elmaradása meglepte Gáspárnét. Hirtelen nem akadt más gavallérra, és emiatt szörnyen kezdett unatkozni. Mikor az asszony unatkozni kezd, mindjárt szerelmes lesz... Hubenay egy nap hirtelen elutazott Sóstóról. A rossz nyelvek szerint a Gáspárné zaklatásai elől.
Ettől az időtől fogva aztán láttuk egyedül ülni a szép asszonyt a tóparton. Elmerengve bámulta a vizet, és magányosan bolyongott az erdőben.
- Húsz esztendeje nem járt egyedül az erdőben! - kiáltott föl Goreczky apó. - Valami történt ezzel az asszonnyal!
Majd napokig nem mozdult ki a szobájából. Reggelenkint álmatlan, kivörösödött szemmel találkoztunk vele a forrásnál, és Goreczky bácsival hosszadalmasan tárgyalt.
- Panaszkodik, hogy nem tud aludni - mesélte Goreczky, aki mellékesen orvos is volt. - Persze hogy nem tud aludni, amikor szerelmes...
- Szerelmes? - kiáltott föl az "agglegények társasága". - Az lehetetlen.
Goreczky komolyan, meghatottan bólingatott a szemüvege mögül.
- Bár ne volna igaz - mormogta. - Mert ezzel körülbelül vége volna mindazoknak a legendáknak, amelyek a Gáspárné alakját körülfogjak. A fürdő elveszítené egyik vonzóerejét, mintha a László-forrás veszítené el a vizét. - De Gáspárnéért még nagyobb kár volna.
Goreczky bácsi nem is igen beszélt többet ezen az estén. Csendesen iddogálta savanyú borát, és a cigányok muzsikájába bele-belesóhajtott. Hazafelé menet haragosan ütött a sétapálcájával egy öreg tölgy derekára:
- Éppen ilyen jelentéktelen fickóba kellett neki belebotlani, mint ez a Hubenay. Ha egy közismert donhuán veszi be a szívét, értem. De egy poros kabátú professzor! Mind bolondok az asszonyok.
Hubenay pedig nem tért többet vissza a fürdőre. Talán régen elfelejtette már a legendás Gáspárnét, amikor az asszony még mindig róla gondolkozott a tóparton. A szemei vörösek voltak, az arca megfakult. Megcsúnyult, megöregedett egy-két hét alatt.
Goreczky bácsi elkeseredve emlegette:
- A Sóstó nem bír ki még egy ilyen csapást!
Télen levelet kaptam a falumból, amelyben írja a néném: "A szép Gáspárné hirtelen megöregedett, fekete ruhát hord, és tollat foszt. Az a mulatsága."
Nekem pedig eszembe jutott a Bercsényiné megfeketedett orra. Minden asszonynak megfeketedik egyszer az orra, akárhogyan is vigyáznak azzal az arany álorcával.