A windsori víg nők

A windsori víg nők szerző: Surányi Miklós

      Nagy sürgés-forgás volt akkor a windsori királyi kastély körül. A királyné elhatározta, hogy ott tölti a nyarat.

A gyönyörű épület, amelyet még Hódító Vilmos kezdett építeni, már nagyon szűk és kényelmetlen volt, és egészben véve rászorult volna a tatarozásra. Nemrég elhatározták, hogy új szárnyat építenek hozzá, kétszer akkorát, mint amekkora az egész régi kastély, de a spanyol háborúk miatt másra kellett a pénz, s a szép terv abbamaradt. Pedig az udvar már alig fért el a rozoga, nedves, öreg falak között. Ehhez járult, hogy a királyné mindenáron színielőadást akart látni a kastélyban, s evégből a lovagtermet átalakították színházteremmé. A lovagterem bútorzatát, a súlyos tölgyfa asztalokat, a faragott és megvasalt ládákat, az ősök képeit és a fegyvergyűjteményt kihordták az udvarhölgyek ágyasházába, az udvarhölgyek pedig kiszorultak a keresztfolyosóra, amelyet spanyolfalakkal kis fülkékre osztottak fel a kárpitosok. A spanyolfalak mindössze két méter magasak voltak, s ajtó helyett csak függöny választotta el az udvari dámák hálószobáit a folyosó szabadon hagyott részeitől. Ezekben a fülkékben aludtak Anglia legszebb és legelőkelőbb hölgyei, akik maguk között keservesen panaszkodtak, hogy a függönyök előtt egész éjszaka fel és alá sétálnak a nagy csizmás alabárdosok, akik lábujjhegyre ágaskodva, vagy egymás hátára kúszva, ha éppen akarják, kényelmesen megleshetik a szendergő udvarhölgyeket. Még ennél is nagyobb baj volt az, hogy a hosszú folyosón néha végighúzott az északi szél, s az udvarhölgyek foga vacogott a hidegtől és a félelemtől.

De minderről szólni sem lehetett a királynőnek. Erzsébet ragaszkodott a színielőadásokhoz, és a londoni Globe Színház igazgatóját, a stratfordi William Shakespeare urat megbízta, hogy Windsor számára új darabot írjon, amelyben okvetlenül szerepelnie kell a kövér, részeges Sir John Falstaffnak is, akinek elmésen trágár mókáin a londoni nép eddig is majdnem halálra kacagta magát. A királynő a szerelmes Falstaffot akarta látni. Furcsa királyi ötlet! Mindenki csodálkozott ezen, mert nem olyan asszonynak ismerték Erzsébetet, aki nagyon el tudott volna érzékenyülni a szerelmi történeteken. Vagy tán éppen azért választotta ki a maga számára szerelmi hősül a nagy hasú Falstaffot, hogy nevetségessé tegye azt az emberi gyengeséget, amelynek férfiak és nők évezredek óta áldozatai? Inkább ez a valószínű.

Erzsébet királynő már ötvenhárom éves, tehát túl van azon a koron, amikor általában véve valamiféle gyengeségnek áldozatul esik az asszony. Nem is volt ő gyenge soha. Ő is viselhette volna, mint egyik őse, az oroszlánszívű melléknevet.

Az oroszlánszívű asszony vörös parókát hordott, mert a haja nemcsak megőszült már, de hullani is kezdett. A száját pirosra festette, az arcát fehérre, a szempilláit feketére és a füleit rózsaszínűre. A fogát nem tudta festeni: az fekete maradt a sok édességtől. Nem volt semmi szépség ezen a királynőn, ha férfiruhába öltözik, tábornagynak vagy egy hajóhad vezérének nézné az ember. Nyilván ez is volt az oka, hogy hajadon maradt. Ez volt az oka, vagy más, de annyi kétségtelen, hogy Angliai Erzsébet királynő mindig irtózott a házasság gondolatától. Császárok és királyok meg a maga miniszterei hiába erőlködtek, hogy megházasítsák. A királynő minden tanácsot meghallgatott, de szerelem dolgában nem lehetett őt befolyásolni.

Szerelmes sem volt soha a királynő? Ezt már nem lehet olyan határozottan állítani. Mindig voltak neki kegyencei, de ezek csak a szívét, az eszét sohasem tudták meghódítani. Nem, az angol királynő nem volt olyan asszony, aki a birodalom érdekeit összekeverte volna a maga szívügyeivel. Néha-néha feltűnő gyengéd volt valamelyik rózsás arcú fiatal udvaronchoz, de az udvarnál mégiscsak az öreg, beteges, puritán erkölcsű, unalmas, fogatlan Lord Burleigh miniszter volt a mindenható. Ez az öreg, bozontos, megtépázott kappan volt az egyetlen hatalom, ő intézte a birodalom sorsát, s amikor testileg egészen összeomolva lemondott a hivataláról, utódjául a saját fiát ajánlotta, Sir Robert Cecilt, aki éppen olyan keserű, csúnya és unalmas volt, mint az apja, csak még annál is öregebb és azon felül púpos.

Erre az állásra egyébként többen is pályáztak. Elsősorban Sir Francis Bacon, Anglia legnagyobb tudósa, bölcsész, államférfi és költő, és az udvarban nagyon sok híve volt a keskeny arcú, patkányszemű és titokzatos férfiúnak, akinek több esze volt, mint összes kortársainak együttvéve. A harmadik pályázó még egészen fiatal ember, fehér arcú, mosolygós, vidám, bolondos és délceg. Államférfiúi múlt még nem állott a háta mögött, de hadi sikerei miatt ő volt a legnépszerűbb ember Angliában. Essex grófról van szó.

Essex ezelőtt négy vagy öt esztendővel jelent meg először a királyi udvarban. Mostohafia volt Leicester lordnak, aki valamikor sokáig sütkérezett a királynő kegyeiben. Nem tartották lehetetlennek, hogy a fiatal Essex, aki most fejezte be a spanyol háborút, Cadiz ostrománál legendás hőstettet vitt véghez, amelynek emlékére az egész országban hálaadó istentiszteleteket rendeztek, ezúttal is minden versenytársát legyőzi a nagy mérkőzésben.

- Meglátjátok, Essex gróf, aki a lovasság főparancsnoka, tengernagy és a legszebb harmincéves férfi Angliában, az öreg Burleigh fölött is győzedelmeskedik - mondta az egyik udvarhölgy, és ezerfontos fogadást tett, hogy Essex lesz a birodalom államtitkára.

A másik Sir Francis Baconra fogadott.

- Most diplomatára van szükség és nem hadvezérre. Agamemnon le fogja győzni a fiatal Achillest.

Akik Essexre fogadtak, arra alapították meggyőződésüket, hogy a királynő most az egyszer igazán szerelmes, és Essex semmi kérésének nem tud ellenállni.

A karvalyarcú Bacon titokzatosan pislogott:

- Én pedig tudom, hogy a királynő már nem szereti Essexet.

- Miből gondolod? - kérdezte Sir Walter, aki titokban a maga számára intrikált, és annál nagyobb reménye volt a győzelemhez, mert mint tengeri kalóz, rengeteg spanyol hajót fosztott ki, és tömérdek aranyat szállított a királynő pénztárába.

Az egész udvar izgalomban volt, mindenki az államtitkári állás betöltéséről beszélt, csak a királynő volt az, aki az ügyet még csak szóba sem hozta. Ő csak az új színdarabbal foglalkozott, amelyet a stratfordi gentleman már bemutatott neki. A Windsori víg nők - ez volt a színdarab neve. A királynőnek tetszett. Örömmel újságolta udvarhölgyeinek, hogy néhány nap múlva megjön a színtársulat, és bemutatja a windsori víg nőket.

- Kik azok? - kérdezték az udvarhölgyek gyanakodva.

- Ti vagytok azok! - nevetett a királynő. - Az a William agyafúrt egy fickó, és alaposan kifigurázott benneteket.

Az előadás előtt való nap megérkezett Windsorba Essex. A királynő nyájasan fogadta. Megkérdezte tőle, hogy mivel jutalmazza meg a cadizi győzelmet.

- Akarod, hogy kinevezzelek az earlök marsalljává?

- Köszönöm, nem.

- Pedig ezzel első lennél az ország nagyjai között.

- Felség, erre Sir Walter Burleigh sokkal méltóbb, mint én.

A királynő gúnyosan mosolygott.

- Hát akarsz a kincstár első lordja lenni?

- Ha megengedi, felség, arra az állásra inkább Bacont ajánlanám.

- Szóval te államtitkár szeretnél lenni?

Erre a fiatal Essex, akiért nemrég az egész országban hálaadó istentiszteleteket tartottak, leborult a királynő előtt, és karjával átfonta a felséges asszony nagy, csontos térdeit.

- Felség, ne hallgasson az öreg Burleighre. Sir Robert Cecil megbízhatatlan, álnok és önző ember, és felségedet mindenhol gúny tárgyává teszi. Én pedig az életemet adom felségedért. Ha felséged most szégyenben hagy, és mást nevez ki államtitkárrá, az egész világ kacagni fog rajtam.

Erzsébet királyné most hirtelen összevonta feketére festett szemöldökeit, felugrott, és rárikácsolt a fiatal lordra:

- Hagyj békén az ostoba fecsegéseddel! Eredj a pokolba!

Ekkor olyan dolog történt, aminőre még nem volt példa Angolországban. Essex a kardjához kapott, és lihegett az izgalomtól.

- Jegyezze meg, felséged, hogy velem így nem lehet bánni! Enyém a hadsereg és a hajóraj, és egész Európa tudja, hogy felségedet én mentettem meg a spanyoloktól.

A királynő arcul ütötte a fiatal lordot, és magánkívül sikoltozott:

- Fogd be a szád, közönséges, hitvány tökfilkó vagy.

Essex gróf kihúzta a kardját, és ordítozni kezdett:

- Tökfilkó vagyok? Nos hát, ha tudni akarja felséged, én III. Richard ivadéka vagyok, az ön ősapja pedig III. Richard korában számadó juhász volt egy falusi papnál.

Amikor ezek a szavak elhangzottak, már tele volt a királynő szobája udvarhölgyekkel, testőrökkel, kamarásokkal és miniszterekkel. Mindenkiben meghűlt a vér.

Sir Francis Bacon önelégülten dörmögte:

- Ezt a fickót holnap lefejezik.

Valóban mindenki erre gondolt. Már látták a szép, fiatal főt, ahogy porba hull a hóhér bárdja alatt. Már látták a fejét, ahogy London hídján póznára tűzve rémíti a járókelőket.

De nem történt semmi. A királynő némán sarkon fordult, és hosszú lépéseivel berohant a hálószobájába. Egész nap és egész éjjel sírt. Harmadnap kinevezte Essex lordot írországi alkirállyá.

Negyedik nap megérkezett Windsorba William Shakespeare színtársulata, és este a királynő majdnem betegre kacagta magát a windsori víg asszonyok és Falstaff komédiáján.

Ötödik nap Sir Robert Cecil, az öreg Burleigh fia megkapta a kinevezést az államtitkárságra.

Senki sem értette a királynő magatartását. Némelyek azt mondták, hogy a szegény öregasszony még most is halálosan szerelmes Essex grófba. Mások egyszerűen asszonyi szeszélynek minősítették.

Sir Francis Bacon magánkívül volt a dühtől és az elkeseredéstől. Magában azt gondolta, hogy hiába, mégsem való korona és különösen nem való az angol birodalom koronája egy gyönge, gyáva és szerelmes asszony fejére. Férfiember már régen kivégeztette volna a vakmerő és durva Essex grófot.

Essex pedig alkirályi méltóságának teljes pompájában bevonult Írországba. Csak akkor rémült meg, amikor észrevette, hogy alkirályi megbízatása micsoda héraklészi munkát rakott a vállaira. Egész Írország forradalmi lázban égett. Az írek feneketlenül gyűlöltek mindent, ami angol. Essexnek sem pénz, sem katona nem állt rendelkezésére, Írország mellett pedig ott állott Spanyolország égő bosszúvággyal és temérdek pénzzel. Írország mellett állt a pápa is mint a katolikus egyház feje. És mellette álltak a franciák és a németek Erzsébet iránt való gyűlöletükből, a hollandusok pedig irigységből.

Essex rettenetesen belebukott a vállalkozásba. A kaland csúnya kudarccal végződött, seregét megverték, és az alkirály éjszaka, titokban, szégyenszemre visszaszökött Londonba.

Most már nem tartottak érte hálaadó istentiszteleteket, nem kongatták meg a harangokat, és nem rendeztek neki diadalmenetet. A bohócok gúnydalokat énekeltek róla a színházakban. Essexet vád alá helyezték. A jog és törvény emberei hűtlenséget és felségárulást bizonyítottak rá, és rövid parlamenti tárgyalás után lefejezték.

A királynő a kivégzés után napokig nem mozdult ki a szobájából. Sírt és jajveszékelt, fejéről letépte a vörös parókát, arcáról lemosta a festéket, és attól kezdve zord keserűséggel hordozta vállain a szenvedést és az öregséget. Egyetlen gondolat vigasztalta csak.

- Azért, hogy ellenem kardot rántott, még haja szála sem görbült meg a szerencsétlennek. De meg kellett halnia, mert kardjával nem tudta leverni a lázadókat.

Ezzel vigasztalta magát, de holta napjáig mindennap imádkozott Essex gróf lelki üdvösségéért.

A királynő udvarhölgyei - a windsori víg nők - pedig attól kezdve nem merték kiejteni Essex nevét.