A vízityúkok, Izmail bég s egyebek
| A vízityúkok, Izmail bég s egyebek szerző: Tömörkény István |
A tábor egy nagy hegyaljában állott a Lim-parton, néhány barak fából építve, furfangos lőrésekkel, hogy azokon át, aki akar, lövöldözhessen; egy hosszú istálló az öszvéreknek, egy kőház a beteg katonáknak, meg egy másik kőház a maródi lovaknak. Az öszvérek hozták a postát a hátukra rakott vasnyeregben, a lovak nem csináltak semmit, a katonák együtt álltak posztot ő felsége Abdul Hamid szultán redifjeivel s olykor a hegyekbe mentek rablót kergetni. Unalmas élet volt nagyon, itthonvalóim jártak egyszer az ezredesnél, hogy helyeztetne vissza, - oh! mondta a vén mogorva katona - az angolok mennyi pénzt elköltenek, hogy Svájcot láthassák, ő meg ingyen van Novibazarban, hát csak maradjon ott. No, abban igaza is volt neki, hogy nagyon szép hegyek vannak ott, pár napi mászkálás rajtuk tökéletesen szétnyűtte a legkincstáribb csizmát és annyi tört puskaagyat talán egy egész hadtest nem liferál, amennyit akkor ez az egy zászlóalj szállított. Oly meredeken emelkedett a tábor mögött a Cadinje-Brdó, majd mint a fal s vele szemközt a Lim vizén túl a Rajnovics-Brdó, mintha a kettő egy volt volna valaha, időtlen idők előtt. Alighanem úgy is volt, hogy a Lim tajtékos vize vágta őket ketté. Azonban tökéletesen mindegy, hogy így igaz-e ez, vagy sem, arra nekünk ne is legyen gondunk, elég bajunk van magunkkal, inkább csak azt említsük föl, hogy Izmail bég háza ott volt a Cadinje-Brdó oldalában, szép ház és sok asszony volt benne selyemben, bár az ilyesmit talán elmondani sem illik.
Ez nagy úr volt, ez az Izmail bég, de rövidség okáért csak Szmail bégnek neveztetett, mint ahogy Jusszufot Juszónak, Ibrahimot Ibrónak szokás nevezni, de az mindegy, ugy-e bizony, bármiként nevezik az embert, mert azért az ember nem változik. És nyáron át, sőt még az őszi hűvöseken is mezítláb járt az Izmail bég, mert leteltek azok az idők, mikor a bégek az utas harácsolásából éltek s némi árpa- és zabvetésüket azokkal arattatták, őrködvén lóhátról és fegyverrel fölöttük. Mert ő még ama hatalmas urak közé tartozott, akik maguk is tarthattak volna csatába járó harcosokat, de nem volt miből és mert nem volt miből, nem is tartott, amiben ismét Izmail bégnek volt igaza, bárha lábai az év nagyobb felében nélkülözték is a babucsot.
Nem a babucs teszi a tekintélyt, mert ha az tenné, akkor a babucsos volna a legelső ember, mert annak van néha húsz pár is, de sőt negyven. A bég csak bég volt mindenféleképen és török grófnak hívták a »vizityúkok«, akiknek néha dohányt adott, hogy abból papirszivart csináljanak. Ezek a vízityúkok katonák voltak, ladikos katonák, akik a Limen át szállítgatják egyik partról a másikra a tiszteket. Volt ugyan a Limen egy török híd is, hatalmas derék kőlábai álltak a parton, ahogy még a római légiók készítették, de a közepét elvitte az idő s a törökök csak úgy fagerendákkal pótolták a hiányt, némely részét hosszában, más részét keresztbe rakva és még csak oda sem szegezték, mert ha Allah nem akarja, hogy leszakadjon, úgy sem szakad le, ha pedig akarja, hogy leszakadjon, ki merne vajjon mérkőzni a Hatalmassal? No így lopták is a katonák télen át a híd gerendáit fűtenivalónak s híd mégsem szakadt le, mert sorsában az volt az intézkedés, hogy ott álljon, ahova tették s ne kívánkozzon más helyre.
De mégis történhetett volna eset, hogy mérkőzik a török a Hatalmassal. Például összevesz velünk és hogy a túlsó oldalon levő mieink át ne juthassanak az innenső parton levőkhöz, fölgyújtja a hidat. Erre való előrelátásból volt aztán a Limen egy csajkás-szakasz, kiket rövidség és helyes kifejezés okáért vízityúkoknak nevezett a Regimentssprache. Ezeknek állandó szolgálatuk volt s hogy el ne felejtsék a mesterségüket, a tisztek mindig ezekkel jártak egyik partról a másikra. Mást senkit nem volt szabad ezen szállítani s e szabály alól az egyetlen kivételt Izmail bég urunk szolgáltatta, ami eléggé mutatja tekintélyét a török grófnak. Tetszett is neki a dolog nagyon és sűrűn ladikázott és ezért szerfölött tisztelték odaát a városban; ki csak látta a béget, szívére tette a kezét, azután az ajkához emelte, végül a homlokához üté jó erősen, mint illik.
Ezt idáig most már sikeresen kimagyarázván, áttérhetünk a Cadinje-Brdóra, amely mint említtetett, hegy volt, s az oldalába terraszokat építettünk, de a terraszokon nem jártak hanyagul sem bárók, sem hercegek, hanem burgonyát, hagymát és zöldséget termeltünk e terraszokon s meg is ettük, ha termett, levesben és paprikáshúsban. Még dinnyét is termeltünk három darabot, de kettőt elloptak, a harmadik mellett aztán fegyveres poszt állt, hogy el ne lopják, míg megérik s mondhatni, akkora kitüntetésben dinnye még nem részesült. Ama törvénynek megfelelőleg, hogy a kitüntetés mindig érdemetleneket ér, csakugyan uborkaízü volt a gyümölcs dinnyei szempontból, ellenben mint uborka, határozott közeledést mutatott a dinnyék felé. Ilyenek történtek tehát a terraszokon s azoktól fölfelé, egy fensíkon kezdődött Izmail bég birtoka, a piros cserepekkel kirakott ház, az udvar magas kerítése, azontúl pedig mindenféle veteményes helyek, szilvafa-erdő és szőllőskert. A napos oldalon a szőllő is megtermett és cselédei két novcáért teleadtak vele egy katonasapkát, tekintet nélkül a sapka űrméretére. A birtokhatár sarkában pedig kút volt, mély kerekes kút, de ritkaság az olyan magasságban és a hegyek közt szétszórtan lakó szerbek, törökök leányai esténként mind idejártak ivóvízért a veresrézbül vert karcsú korsókkal s az arrajáró akaratlanul is megleshette a fiatal leányok piros ajkát, fekete szemét, mikor az alkonyatkor támadni szokott szellő föllebegette arcukról a fátyolt.
Arra pedig jártak a svábák is, mert a völgyi tábor védelmére egy faház állott a hegyen egy szakasz gyalogossal, hogy ha esetleg a török arról felülről támadna, ne jöhessen le észrevétlen a hegyekből egész a táborig. Ez Vakkáz am Csadinyiburr-nak neveztetett, mi a művelt német nyelvre fordítva a Wachhaus am Cadinje-Brdóban leli értelmét. Innen vigyáztak a fanáléra is, amely egy igen hosszú fenyő volt a legnagyobb hegy tetején, körülrakva puskaporral, gyantával, kátránnyal és villamos drót vezetett hozzá, amivel támadás esetén az egészet meg lehetett volna gyújtani. Egy másik nagyobb táborból, Taslidza alól állandóan őrszem figyelte ezt a messzi hegyet, hogy mikor támad tűz a tetején, hogy akkor azonnal rohanjanak segítségére. Nem kell hát lenézni a Vakkázat a Csadinyiburron, mert arra komoly hivatalokat ruháztak, ép azért kötelessége volt az ügyeletes tisztnek, hogy oda mindennap fölmásszon és széttekintsen, vajjon minden rendben van-e? Volt két útja is, sőt három útja is. Akinek jó volt a lába, mehetett egyenesen a meredeknek, az volt a legrövidebb a föléréshez, valamint feleútjáról legrövidebben le is lehetett gurulni. Volt egy másik út a baloldalon, tekergős ösvény, amit a katonák vágtak s ott volt a jobboldalon a régi út, amelyen át Izmail ősei mord fegyvereseket vezettek a völgyekbe, ha már nagyon hencegtek a szerb gyaurok. Egyik ember hát egyik úton ment, a másik a másikon, egy fiatal vadászhadnagy pedig örökké csak arra tartott, amerre a bég kútja volt és igen pontos ügyeletes tiszt volt ez a hadnagy, mert minden alkonyatkor fölment a hegyre.
De meg kell adni, hogy nem sietett valami nagyon a Vakkázhoz, hanem settenkedett a kerekeskút körül, honnan szerb lányok, török lányok hordták a vizet s a bég tulajdon leánya is kijött a kerítéses nagy házból esténkint, régi ezüstös korsóval a kezében és vizet merített, mert szomjazott. De azonfölül szomjazott a hadnagyra is, mert a leányszív a farácsos háremablakok mögött is csak nyílandó. Kinyílt-e egészen, megértették-e már egymást vagy csak kezdetén voltak a titkos szerelem ez ugyancsak veszélyes játékának, az ép úgy nem tudatik, mint ahogy sok más dolgok nem tudatnak. De hogy találkoztak a kútnál, az bizonyos, mert meglepte Izmail bég ott a két fiatalt, kiknek külön volt a fajuk, külön volt az országuk, külön a hitük, csak a szívük volt egy és összeforrott. Ott lepte hát őket a bősz apa, a mohamedán nemes úr és nem kapott sem a szívéhez, sem az agyához, mint várni lehetett volna, hanem inkább előhúzta az övéből az irgalmatlan nagy revolvert (valóságos kéziágyúkat viselnek ezek) és célzott.
Melyiket lőjje le? Hite szerint abban bizonyos volt, hogy itt valakit le kell lőni, a férfit, vagy a leányt, vagy mindkettőt. Bajos azonban a svábákkal ily módon tréfálkozni, mert azoknak még nagyobb furulyájuk van, mint a bég kéziágyúja és jobban is tudnak rajta furulyázni. Egyszer történt csak, hogy a város külvárosában rálőttek a puskaművesre s másnap üzenet ment a kajmakamhoz, hogy még egy lövés s a külváros égni fog. A svábák nem tréfálnak, annyi szent, a bég hát a lányára lőtt, aki arccal bukott a kút kávájára, fiatal szerelmes vérével pirosítván meg a selyem-salavárit.
Azután aztán nem történt semmi, minthogy eltemették a leányt valahova a sziklák közé s a béget, ha a hegyről leereszkedve, a vízityúkok ladikján a városba ment, ott még nagyobb tisztelettel fogadták mindenek s jó erősen odaüték kezüket a homlokukhoz előtte az emberek. Ez bizonyosan jól esett neki s az általános elismerés erősítgette a hitét, hogy úgy cselekedett, mint tennie mohamedán vallása szerint kellett. De rágta a szivét a féreg, mert a szív és a vallás néha igen messze távolodnak egymástól és a Bajrám ünnepein mindig szinültig volt telve szesszel az öreg. Olyanforma ünnep ez, mint a zsidók hosszúnapja, csakhogy tovább tart. Akkor mindenféle ellenséggel ki kell békülni és Bajrám első napján akik találkoznak, bárkik legyenek is, kétszer megölelik és megcsókolják egymást, mondván: Bajrám bimbajrattyu. És ment az öreg bég teljes díszes ruhában, sárga szattyán babucsban, oldalán az ősi görbe handzsárral, övében elefántcsontnyelű jatagánokkal, fején a kilenc rőf fehér turbánnal, melynek barna hímzései messziről hirdették, hogy Mekkát járt férfiú ő és megölelt mindenkit, akivel szemközt találkozott és orcán csókolta: Bajrám bimbajrattyu. Ilyenkor minden ellenségről meg kell emlékezni és a vadászhadnagyot is meg kellett volna ölelnie, ha ott lett volna, de már nem volt, más vidékre takarodott egész csapatával. És a leány is... la illa il Allah, a féreg mind a nyolc lábával ásta magát Szmail szívébe és Szmail benső szorongattatásaiban a sliwához folyamodott. Negyven napig tart az ünnep s mindennap annyira folyamodott a sliwához, hogy nem mert a vízityúkok ladikjával szállni át a folyón, hanem a nagy hídra került és bukdácsolt annak azon gerendáin, amiket fűtési célzatból még nem hordtak el a katonák. Egyre fogyott, az ünnep utolja felé már olyan volt, mint a száraz keszeg. Mert a Bajrám napjain sem enni, sem inni nem szabad, csak az éjjelein és Szmail nem evett sem éjjel, sem nappal, de azért cserébe ivott nappal is. Tekintélyes hasacskája egészen elveszett, vert ezüst tokjában az ősi handzsár csörrenve csapódott sovány lábszáraihoz, így haladt föl mindennap szomorúan a hegyre s a kút elé érvén, a kútra nézett.
- Bajrám bimbajrattyu...