A vén czigány (Vida József)
| A vén czigány szerző: Vida József |
Rozzant a kunyhó, hol lakik,
Tán nem áll meg lábán holnapig;
Teteje nincs neki, noha volt,
Ablaka, ajtója csupa folt.
Hát belseje? Az ám csak a szép!
Egy butor-darab sincs benne ép;
Egy asztal, egy szék s egy nyoszolya –
Mindahárom hajdan uj vala.
Egy hegedű is lógg a falon,
Ezen huzott nótát egykoron;
Most ehhez sincs kedve; nem csoda,
Nem hetven éves kar kell oda.
Most helyette a sors hegedül,
Csak győzze rá járni egyedül,
Olly keserves nótát huz neki,
Azt sem tudja, hogy mint rakja ki.
Arcza ránczos, lába pipaszár,
Csak fogában nincs még semmi kár;
Hiszen a fog is csak jó, ha jó.
De mi haszna, ha nincs rávaló?
Száraz kenyeret rág hetekig,
Tőle az egér is megszökik;
Öltözete olly rongy, olly silány,
Keresztülhat rajta a csalány.
Száz meg száz szegénynek a baja,
Lehullt belé minden szál haja;
Még csak üstökét sem tépheti,
Hogyha egyéb dolga nincs neki,
Nincs nyugta, ha jár a faluban,
Szerencse, hogy bunkós botja van;
Csufot űz belőle a gyerek,
Szó nélkül az eb sem állja meg.
Most döczög át egy ház küszöbén,
Mondja egy rosz gyermek: Juj de vén!
A hegedüd, more, hova lett?”
S taszigálja a bús öreget.
A vén more áldott jó türő,
Az okosabb enged, tudja ő.
Felelete csupán ez vala:
„Üssen fel a pulykanyavala!”